Lukács György kevesli a kiömlött polgárvért

Valamelyest nyugalom költözik a hazai politikai életbe azután, hogy az antant által is elismert koalíciós kormánya lett az országnak.

Valamelyest nyugalom költözik a hazai politikai életbe azután, hogy az antant által is elismert koalíciós kormánya lett az országnak. Ezt erősíti, hogy a Huszár Károly által vezetett kabinetet meghívják a párizsi békekonferenciára. Holott nincsenek illúziók a kilátásokat illetően. Az Est december 4-én úgy ír: „Első sikere a koncentrációnak, hogy Magyarországot meghívták a békekonferenciára. (…) A magyar igazság szörnyű megcsúfolása az a béke, amelyet most reánk kényszerítenek, de jelenleg olyan állapotban vagyunk, hogy a kényszernek engednünk kell. Azt a jóindulatot, amely az entente legtöbb nagy nemzetében megvan irántunk, meg kell ragadnunk és gyümölcsöztetnünk kell. Magyarországnak végre hozzá kell látnia a munkához, ha teljesen el nem akar pusztulni, ezt pedig csak az entente segítségével teheti meg. (…) Nekünk a legrosszabb megkötött béke is több jót jelent, mint a mai lehetetlen állapot.” Ugyancsak Az Est – máig érvényes – elemzése: „Nem ismertek bennünket, nem tudtak rólunk semmit a győztes nagyhatalmak, és mégis döntöttek sorsunkról. (…) Kultúránkról, ezer év alatt végzett nagyszerű alkotó munkánkról semmit sem tudtak. Úgy ismerték csak Magyarországot, ahogy néhány szerb, román és cseh rágalmazó festette le ezt az országot, amelyet a közös külképviselet teljesen megfosztott attól, hogy igazi arcát mutassa meg a világnak. Mikor az entente missziói és politikusai egymás után érkeztek hozzánk, csodálkozva látták, hogy ők nem egy sötét ázsiai országba, hanem egy művelt, civilizált világba jutottak, amely kisebb és szegényebb, mint a nagy nyugati birodalmak, de semmi téren nem hátramaradottabb azoknál.”

A politikai történések nyugodtabb mederbe terelése lehetővé teszi, hogy a lakosság nagyobb figyelmet szentelhessen a proletárdiktatúra véres tombolása utáni perekre, amelyekben a kommün egyes vezetői, terroristái, a Lenin-fiúk ülnek a vádlottak padján. A társadalom a bírósági eljárásokat – amelyekre csak a román csapatok kivonulását követően kerülhetett sor – egyfajta igazságtételként, morális kárpótlásként éli meg az internacionalista kommunista rezsim bukása után.

Minden lap részletesen tudósít a kommunistaper hetedik napjáról, amelyen első ízben Berend Miklós professzor lelövéséről van szó, aki zsebkendőjét lobogtatva üdvözölte a pesti Duna-part közelében a ludovikás lázadás hajóit június 24-én. A Pesti Hírlap azzal kezdi tudósítását: „A Berend-ügy utolsó tanúi vonulnak föl ma délelőtt a tárgyalóteremben. Többen, egymás után, akik előtt az elvetemedett gyilkosok dicsekedtek azzal, hogy kioltották az európai hírű orvos életét, mert amint az egyik tanú mondja, akkoriban ‘dicsőség volt egy burzsuj megöletése!’. (…) A hallgatóság fölzúg, amikor bejön a terembe a vörös társaság egyik dísze: Dögei Imre, Kun Béla személyes őrségének parancsnoka. (…) S ez a visszataszító szörnyeteg a többi szörnyeteg ellen vall: Löbl és Steiger az ő jelenlétében is keményen vitatkoztak azért a dicsőségért, hogy melyiküknek a golyója találta el Berend tanárt.” Majd rátér a lap Madarász Béla esetére. „A szegény orvosnövendék tragédiája, aki a júniusi ellenforradalom éjszakáján utolsó szigorlatára tanult. És mert fény szűrődött ki a szobájából, azzal az ostoba ürüggyel, hogy ‘fényjeleket adott’, rajtatörtek. Küvér Lajos politikai nyomozó a harmadik emeletről le az utcáig pofozta, a kapuban már várta a Berend-ügy egyik hőse, Löbl, hogy rohamkését a hasába megmártsa, Max Miksa, Polánszky Lajos már hozták a szemetes taligát, hogy elvigyék az Erzsébet-hídra, ahol a még vonagló, hörgő testet a Dunába dobták. Közben arra is ráértek, hogy a haldoklóról a cipőjét és a nadrágját lelopják.” Löbl Mór vallomása: „Fogtuk Berend tanár hulláját és bedobtuk a Dunába. Ezután visszatértem, megmostam a kezeimet és úgy este fél tizenegy óra tájban a szovjetházban tárgyalt Korvin Lukács György népbiztossal. Odahívott engem Lukács György, és a következőket mondta: a Klotild-palota tájékán, az ablakokból fényjelzéseket adnak le, sőt lövöldöznek is. Menjen két emberrel, tartson a gyanús helyeken házkutatást, és ott, ahol fegyvert vagy jelzőlámpát talál, statáriálisan szúrja le vagy lője agyon a burzsujt.” Az újság hozzáfűzi: „Ez a Lukács György azonos azzal a Lukács Györggyel, akiről a német írók egy elhamarkodott tiltakozása a minap állította ki a bizonyítványt, hogy széplelkű tudós, akit képtelennek tartanak minden vérengzésre és gaztettre.”

A Magyar Újságírók Egyesülete is tiltakozik: „Márkus Miksa elnök táviratot intézett Wolff Tivadarhoz, a Berliner Tageblatt főszerkesztőjéhez, amelyben kifejti, hogy néhány német írónak a Lukács György érdekében közzétett nyilatkozata Magyarországon fájdalmas megütközést keltett. (…) Soha annyit nem szenvedett a magyar sajtó, mint éppen az ő népbiztossága idején. (…) Rendszeres hajszát indított a magyar polgári sajtó ellen, és minden befolyásával odahatott, hogy a dolgozó újságírókat egzisztenciájukban megrontsa. Ő volt az, aki a proletárdiktatúra hivatalos orgánumában, a Vörös Újságban nap nap után írta azokat a cikkeket, amelyek kimondhatatlan gyalázkodással üldözték a magyar sajtót, és ő maga cikkében hirdette, hogy a forradalom azért nem sikerült még teljesen, mert kevés polgárvér ömlött.”