108 éve született a XX. század egyik legmeghatározóbb figurája

Kádár Jánost már életében számos legenda övezte, ezek közül sok máig tartja magát a köztudatban.

Az Országgyûlés õszi ülésszakának második napja 1987. szeptember 17 -én. A képen: Kádár János a Ház folyosóján. Fotó: Manek Attila

Kádár János – Csermanek János néven – 1912. május 26-án született Fiumében, egy cselédlány törvénytelen gyermekeként. Magyarország huszadik századi történelmének egyik legmeghatározóbb figurája lett. Már életében számos legenda övezte, ezek közül sok máig tartja magát a köztudatban. Azt gondolhatnánk, mindent tudunk róla, pedig tevékenységének indítékait homály lengi körül, a nevét őrző rendszer valódi arcát máig nem ismerjük teljes mélységében.

Az írógéműszerész végzettséggel rendelkező fiatalember igen korán csatlakozott az illegális kommunista hálózathoz, társaitól kapta mozgalmi nevét is, amelyet haláláig viselt. Már a harmincas évektől kezdve fontos pártfunkciókat töltött be, 1948 nyarán pedig megbízták a belügyi tárca vezetésével. Az ő belügyminisztersége alatt folytatták le a Rajk-pert, a kihallgatásokban személyesen is részt vállalt. Hamarosan őt is elérte a párton belüli leszámolás, de a megkínzásáról szóló történetek nagy valószínűséggel csak a legendárium részei.

Az 1956-os forradalom hozta meg az igazi fordulópontot az életében: annak ellenére, hogy október 30-án maga is tagja lett Nagy Imre kormányának, a moszkvai vezetés őt szemelte ki a restauráció végrehajtójának. November 1-jén a Szovjetunióba szállították, ahol megkapta az eligazítást a szovjet vezetéstől, és november 4. után átvette a hatalmat. Kíméletlen eszközökkel fojtotta vérbe az ellenállást, a megtorlások gerincét képező koncepciós perek ítéleteibe nem egyszer közvetlenül is beleszólt. Hiába álltak mögötte a szovjet fegyverek, tudta, hogy a hatalma megszilárdításához szükséges terror alkalmazása ellehetetleníti társadalmi elfogadottságát, így a megtorlások levezénylésével – és az egyetlen számára veszélyt jelentő rivális kiiktatásával – párhuzamosan hozzákezdett egy sajátos hatalomtechnikai gyakorlat megvalósításához, amely életre hívta a kádárizmus világát.

Kádár komoly legitimációs problémákkal küzdött eleinte, hiszen a kommunista pártok mindenhol forradalomból származtatták saját hatalmukat, szabad választásokon soha nem tudtak eredményesen szerepelni. Kádár viszont éppen a világtörténelem egyik legtisztább forradalmának leverésével alakíthatott csak kormányt. Társadalmi elfogadottsága 1956 utolsó napjaiban szinte egyenlő volt a nullával. Az első bizonytalan békejobbját az ország egyöntetűen utasította el, így nem maradt más megoldás számára, mint visszanyúlni jogfolytonosságért az ötvenes évek terrorjához, a forradalmat pedig ellenforradalomnak minősíteni. Kádár azonban egy pragmatikusan gondolkodó politikus volt, aki tudta, hogy mindenáron el kell kerülnie egy esetleges újabb ’56-ot, ezért alkut kínált a magyar népnek. A társadalomra oktrojált kiegyezés lényege, hogy elfogadható életszínvonalat garantál, a magánszférát tiszteletben tartja, ha cserébe az emberek nem szólnak bele a politikába, nem kérdőjelezik meg a párt döntéseit, elfogadják a diktált játékszabályokat.

Az emelkedő életszínvonal garantálása tőkét és technológiai fejlődést igényelt, ehhez azonban Magyarországnak szüksége volt a nyugati országokkal való kapcsolatok megerősítésére. Sajátságos módon Kádár éppen ötvenhat emlékét tudta kihasználni és érdekeinek kiszolgálójává tenni.

Mindehhez azonban szükség volt egy nagyon tudatos manipulálási tevékenységre is, amely összehangolt titkosszolgálati munkát feltételezett a nyugati és a magyar sajtómunkások részéről. 1962-ben például Kádár személyesen vett részt egy ilyen akcióban, amikor egy újságíróvá vedlett korábbi magas rangú náci tiszt ellátogatott Magyarországra, és megszerveztek vele egy „véletlen” találkozót a Dunakanyar egyik kellemes partszakaszán. Háromrészes cikksorozat született az utcai beszélgetésből, amelyben a német társadalom előtt úgy mutatták be Kádár személyét, mint az igazságos Mátyás királyét, akinek nincs szüksége személyes testőrségre sem, gondtalanul sétálhat országa településein, hiszen a nép úgy szereti, hogy semmi bántódása sem eshet. Mindez még a megtorlások időszakának lezárulta előtt íródott és jelent meg.

A „legvidámabb barakk” nosztalgiája máig él a társadalmi emlékezetben. Kialakítása Kádár kifinomult politikai érzékére vezethető vissza, hiszen a legendagyártás már a hetvenes években megkezdődött, és máig vannak, akik hisznek az akkor megfogalmazott hazugságoknak. A kádárizmus felszíne mögött nagyon sötét erők mozogtak, ennek feltárása és bemutatása közös érdekünk és felelősségünk.

A teljes írást IDE kattintva olvashatják.