Az Európai Bíróság tranzitzónát betiltó döntése vízválasztó

Legyünk pontosabbak: a brüsszeli elit és a Soros-hálózat – látszólag elérte a célját.

Részlegesen pert vesztett a migránspárti Helsinki Bizottság Fotó: Havran Zoltán

De: szó nincs arról, hogy pusztán trükkös megoldásokkal akarunk kibújni a luxembourgi bíróság ítéletei alól. Erre utalnak mind Varga Judit igazságügyi miniszter, mind Trócsányi László európai parlamenti képviselő, volt igazságügyi miniszter nyilatkozatai. Varga Judit – tartva korábban elkezdett határozott vonalvezetését – rámutatott arra, hogy az unió és bírósága kötelezni próbálja hazánkat a bevándorlók ellenőrzés nélküli beengedésére és befogadására. Világossá tette, hogy a magyar kormány álláspontja változatlan, a magyar szabályozás és gyakorlat megfelel az uniós és nemzetközi jognak.

Trócsányi László pedig arról írt a Magyar Nemzetben május 20-án, hogy nem magyarázható meg, miért jutott az EUB-bal szemben strasbourgi Emberi Jogi Európai Bíróság korábban homlokegyenest ellenkező döntésre a tranzitzónával kapcsolatban (megállapították, hogy a tranzitzóna működése legális, s nem minősül őrizetnek). Trócsányi egyértelművé tette: a magyar Alkotmánybíróságnak kell döntenie abban a kérdésben, hogy az uniós jog felette áll-e a magyar alkotmányos jognak, vagy sem. Ez az alapvető kérdés: ha a bíróság döntései kötelező érvényűek a tagállamokra nézve, akkor ott szűnik meg a nemzeti önrendelkezés, az alkotmányos szuverenitás.

Érdemes e ponton röviden megnézni: vajon hogyan szerezte vagy kapta meg az EUB az uniós, közösségi jog elsőbbségét a tagállami jogrenddel szemben?

Talán a tagállamok közös megállapodása által?

Felejtsék el!

Talán a polgárokat bevonó, demokratikus népszavazás által?

Ugyan már!

Az Európai Bíróság egyszerűen megszerezte magának a közösségi jogot!

Felülről, antidemokratikusan, tagállami egyetértés nélkül – szóval úgy, ahogyan a bizottság is túlterjeszkedik a „törvények őre” feladatán, s európai kormánnyá próbál válni.

1963–1964-ben történt: a bíróság a Costa versus ENEL, illetve a Van Gend en Loos-ügyekben 1963-ban hozott ítéleteit 1964-ben egész egyszerűen a tagállami jogrend feletti döntésnek minősítette, amelyet a tagállamoknak be kell tartaniuk. (Háta mögött Walter Hallstein, meggyőződéses föderalista által vezetett bizottsággal.) Ezzel az erőszakos húzásával szupranacionális intézménynek nyilvánította magát. Később, 1970-ben – ismét önkényesen – olyan döntést hoztak, hogy az uniós jog (vagy közösségi jog) elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmányokkal szemben is. De itt nem álltak meg: 1990-ben az úgynevezett Francovich-doktrínában kimondták (milyen alapon??), hogy az uniós jogi kötelezettség megszegéséért kártérítési felelősség terheli az egyes tagállamokat…

Ám ami a legdöbbenetesebb: Trócsányi László mutat rá az említett cikkében, hogy a bíróság által képviselt „közösségi jog” elsőbbségét az uniós szerződések sohasem mondták ki! Sem a maastrichti, sem a legújabb, ma is érvényes lisszaboni szerződés nem szól a bíróság ilyen, nemzetek feletti jogosultságáról!

Tehát, bármilyen elképesztő, de igaz: a bíróság jogtalanul, a szerződések ellenére gyakorolja a közösségi jogot, a tagállami jog feletti rendelkezést! Valamifajta „szokásjog” alapján, valahogyan úgy, ahogyan a kocsmában kiderül Jenőről, hogy az ő ökle a legerősebb, ezért Jenő a csapások erejének „szokásjoga” alapján utasíthatja a többieket, hogy őt szolgálják és parírozzanak neki.

Ezt nevezik lopakodó föderalizmusnak. Ezt csinálják a globalisták Jean Monnet óta, Junckeren át Merkelig és Macronig, áthágva demokrácián, népszuverenitáson, szerződéseken és mindenen, ami az útjukban van.

Most éppen a mi bevándorláspolitikánk áll a föderalista-globalista útjukban.

Nagyon fontos viszont, hogy nem vagyunk egyedül: a német Alkotmánybíróság nemrég határozatot hozott arról, hogy az Európai Központi Bank kötvénykibocsátásával kapcsolatos EUB-döntés indokolatlan, ezért nem is szükséges betartani. A német alkotmánybíróság ezzel tulajdonképpen azt mondta ki – ha áttételesen is –, hogy az EUB-nek nincs a tagállamok jogrendje felett álló jogi hatóereje. Ez is vízválasztó döntés volt, és most borzasztóan fontos nekünk.

Elvi kérdés, hogy beleálljunk ebbe a „meccsbe” is. Ez azért fontos, mert ha ebben az elvi ügyben engedünk, nemcsak mi veszítünk, hanem a nemzeti szuverenitás is veszít az unióban.

De megnyugodhatunk: már működik a Szijjártó–Varga (és –Trócsányi) -modell.