Az Európai Bíróság tranzitzónát betiltó döntése vízválasztó

A magyar kormány május 20-i ülésén úgy döntött, az Európai Unió Bírósága (EUB) határozatát végrehajtja, és felszámolja a tranzitzónákat. Egyben döntött arról is, hogy ezek után csak az ország határain kívül, külképviseleteken lehet menekültügyi kérelmeket benyújtani.

Ez a válasz szerintem frappáns, kurucos, a magyar virtus szerint való.

Az Európai Bíróság – legyünk pontosabbak: a brüsszeli elit és a Soros-hálózat – látszólag elérte a célját, nem lesznek tranzitzónák. És nem lesz ezek után semmilyen, a határon való kérelembenyújtás sem, hiába a migránsok vonulása a magyar határhoz. Vagyis visszaáll a régi rend, amit kezdetek óta folytatunk. Ha ez kellett, megkapták – s most legyenek elégedettek.

Persze nem lesznek, és tovább fognak minket támadni, most már azért, amiért korábban is, hogy a határainkon nem engedjük át a szegény, szerencsétlen, sorsüldözött menekülteket, tehát bontsuk le a határkerítést – ami Európát is védi, de nekik nem kell, hogy védjük őket.

A küzdelem tehát folytatódni fog köztünk és az unió között, efelől ne legyen kétségünk. (Közben az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Ügynöksége máris felszólította Magyarországot, hogy tegye lehetővé a menedékjogot kérő emberek belépését az országba. Felkészül: az Európai Bizottság és az Európai Parlament.)

Éppen ezért azt mondom, hogy most ugyan ügyes választ adtunk az EUB határozatára, de itt és most precedensértékű üggyel állunk szemben, amely alapvető, elvi kérdéseket érint. Azt mégpedig, hogy a föderalista, Európai Egyesült Államokat vizionáló globalisták akarata érvényesül-e, vagy a tagállamok szuverenitása válik elsődlegessé az unión belül.

Azt ugyanis látnunk kell: ha most velünk szemben a bíróság érvényesíti az akaratát, akkor az vízválasztó és precedensértékű, mert onnan kezdve a bíróság további döntéseivel szemben sem hozhatunk fel majd ellenérveket. Vagyis akkor a nemzeti szuverenitásunkat beledobhatjuk a kukába. De mivel ehhez hasonló döntés még nem született az unióban, ami ilyen szinten beletapos egy tagállam menekültpolitikájába, annak üzenete túlmutathat Magyarországon, s az unió minden tagállama felé jelzi, hogy van egy, a tagállamok felett álló szupranacionális szervezet. Ez pedig egyenes út az Európai Egyesült Államok felé.

De: szó nincs arról, hogy pusztán trükkös megoldásokkal akarunk kibújni a luxembourgi bíróság ítéletei alól. Erre utalnak mind Varga Judit igazságügyi miniszter, mind Trócsányi László európai parlamenti képviselő, volt igazságügyi miniszter nyilatkozatai. Varga Judit – tartva korábban elkezdett határozott vonalvezetését – rámutatott arra, hogy az unió és bírósága kötelezni próbálja hazánkat a bevándorlók ellenőrzés nélküli beengedésére és befogadására. Világossá tette, hogy a magyar kormány álláspontja változatlan, a magyar szabályozás és gyakorlat megfelel az uniós és nemzetközi jognak.

Trócsányi László pedig arról írt a Magyar Nemzetben május 20-án, hogy nem magyarázható meg, miért jutott az EUB-bal szemben strasbourgi Emberi Jogi Európai Bíróság korábban homlokegyenest ellenkező döntésre a tranzitzónával kapcsolatban (megállapították, hogy a tranzitzóna működése legális, s nem minősül őrizetnek). Trócsányi egyértelművé tette: a magyar Alkotmánybíróságnak kell döntenie abban a kérdésben, hogy az uniós jog felette áll-e a magyar alkotmányos jognak, vagy sem. Ez az alapvető kérdés: ha a bíróság döntései kötelező érvényűek a tagállamokra nézve, akkor ott szűnik meg a nemzeti önrendelkezés, az alkotmányos szuverenitás.

Érdemes e ponton röviden megnézni: vajon hogyan szerezte vagy kapta meg az EUB az uniós, közösségi jog elsőbbségét a tagállami jogrenddel szemben?

Talán a tagállamok közös megállapodása által?

Felejtsék el!

Talán a polgárokat bevonó, demokratikus népszavazás által?

Ugyan már!

Az Európai Bíróság egyszerűen megszerezte magának a közösségi jogot!

Felülről, antidemokratikusan, tagállami egyetértés nélkül – szóval úgy, ahogyan a bizottság is túlterjeszkedik a „törvények őre” feladatán, s európai kormánnyá próbál válni.

1963–1964-ben történt: a bíróság a Costa versus ENEL, illetve a Van Gend en Loos-ügyekben 1963-ban hozott ítéleteit 1964-ben egész egyszerűen a tagállami jogrend feletti döntésnek minősítette, amelyet a tagállamoknak be kell tartaniuk. (Háta mögött Walter Hallstein, meggyőződéses föderalista által vezetett bizottsággal.) Ezzel az erőszakos húzásával szupranacionális intézménynek nyilvánította magát. Később, 1970-ben – ismét önkényesen – olyan döntést hoztak, hogy az uniós jog (vagy közösségi jog) elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmányokkal szemben is. De itt nem álltak meg: 1990-ben az úgynevezett Francovich-doktrínában kimondták (milyen alapon??), hogy az uniós jogi kötelezettség megszegéséért kártérítési felelősség terheli az egyes tagállamokat…

Ám ami a legdöbbenetesebb: Trócsányi László mutat rá az említett cikkében, hogy a bíróság által képviselt „közösségi jog” elsőbbségét az uniós szerződések sohasem mondták ki! Sem a maastrichti, sem a legújabb, ma is érvényes lisszaboni szerződés nem szól a bíróság ilyen, nemzetek feletti jogosultságáról!

Tehát, bármilyen elképesztő, de igaz: a bíróság jogtalanul, a szerződések ellenére gyakorolja a közösségi jogot, a tagállami jog feletti rendelkezést! Valamifajta „szokásjog” alapján, valahogyan úgy, ahogyan a kocsmában kiderül Jenőről, hogy az ő ökle a legerősebb, ezért Jenő a csapások erejének „szokásjoga” alapján utasíthatja a többieket, hogy őt szolgálják és parírozzanak neki.

Ezt nevezik lopakodó föderalizmusnak. Ezt csinálják a globalisták Jean Monnet óta, Junckeren át Merkelig és Macronig, áthágva demokrácián, népszuverenitáson, szerződéseken és mindenen, ami az útjukban van.

Most éppen a mi bevándorláspolitikánk áll a föderalista-globalista útjukban.

Nagyon fontos viszont, hogy nem vagyunk egyedül: a német Alkotmánybíróság nemrég határozatot hozott arról, hogy az Európai Központi Bank kötvénykibocsátásával kapcsolatos EUB-döntés indokolatlan, ezért nem is szükséges betartani. A német alkotmánybíróság ezzel tulajdonképpen azt mondta ki – ha áttételesen is –, hogy az EUB-nek nincs a tagállamok jogrendje felett álló jogi hatóereje. Ez is vízválasztó döntés volt, és most borzasztóan fontos nekünk.

Elvi kérdés, hogy beleálljunk ebbe a „meccsbe” is. Ez azért fontos, mert ha ebben az elvi ügyben engedünk, nemcsak mi veszítünk, hanem a nemzeti szuverenitás is veszít az unióban.

De megnyugodhatunk: már működik a Szijjártó–Varga (és –Trócsányi) -modell.