Újabb információk derültek ki a martfűi rémről

A legfelsőbb bíróság tanácsa is kételkedett bűnösségében, ezért változtatták életfogytig tartó szabadságvesztésre Kirják János halálos ítéletét.

A martfűi rém alkotóit tizenhárom kategóriában nevezték Fotó: Big Bang Média

A vallomás így hangzott: „Aljas tettem július 22-én hajtottam végre. Este 10 óra előtt elmentem a gyár környékére, ott megvártam a mit sem sejtő lányt, és hazakísérés ürügye alatt egy aránylag járatlan úton indultam el vele. Útközben ismét megkérdeztem Szegedi Margittól, hogy akar-e a feleségem lenni. Megint nemet mondott, előkaptam a nadrágomból az otthonról elhozott baltát, fejbe sújtottam a nőt. A testét bevonszoltam az út melletti kukoricásba, ahol közösültem vele, majd a vízzel teli árokhoz vittem, és addig nyomkodtam vízbe, míg az teljesen el nem lepte, megfulladt. Kerékpárra ültem, hajnalra értem haza, másnap rendesen munkába álltam, a délutáni műszak után otthonomban jöttek értem a rendőrök, akiknek nem tagadtam tettem.”

– Ha ez így történt volna, Kirják ruhájáról vér és spermafoltokat kellett volna rögzíteni – állapítja meg Beke Kata. A szakértő viszont csak annyit rögzített, a gyanúsított ruháját nem mosták ki, vagyis ezt viselte a bűncselekmény elkövetésekor is – Kirják ezt is elismerte. Később, Lánczy Ferenc ügyvéd ezekkel kapcsolatosan többször kért jogorvoslatot, Kirják is visszavonta a vallomást, de a bíróságot ez nem hatotta meg. 1957-et írtunk, még tartottak az 1956-os forradalmárok perei, a lakosság félt, mindenképpen tettest kellett találni, és Kirják erre jó alany volt. Szerencséje volt, hogy a legfelsőbb bíróság is érezte, nem olyan fényes a bizonyítás, nem küldték akasztófára. A börtönéveket nehezen viselte, többször adott be perújítási kérelmet, elutasították mindet. A szegedi Csillagban csendes, visszahúzódó rabnak ismerték, ott sem szólt soha semmiért, ráhagyott mindent másokra, nem volt önálló személyiség, akaratgyengeként sodródott, nem volt kapcsolattartása, nem volt látogatója, nem kapott levelet. Kívül-belül sérült emberként szabadult 1968 nyarán, amikor már nyilvánvalóvá lett, Szegedi Margitot, csakúgy mint öt másik nőt a szintén tiszaföldvári Kovács Péter ölte meg, két áldozata csak a szerencséjének köszönhette, hogy túlélte a támadást.

Kirják hazament, a faluban mindenki tudta, ártatlanul ült 11 évet, ám ugyanolyan magányos maradt, mint amilyen a börtön előtt, majd a börtönben is volt. Hogy miért vallott be olyasmit, amit soha nem tett meg, nem tudni. Talán úgy érezte, ha már meghalt az a nő, akit annyira szeretett, az ő életének sincs túl sok értelme. Arra már könnyebb magyarázatot találni, hogy a beismerés visszavonása után Kirják miért vallotta mégis bűnösnek magát. Az akasztófa árnyékában élt, az ügyész, a bíró is azt mondta, ami ilyen esetekben minden tárgyaláson elhangzik: az őszinte, beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít. Kirják egy el nem követett gyilkosság elismerésével az életéért harcolt, és győzött, még ha nagy árat is kellett fizetnie érte. Hogy pontosan mi játszódott le a lelkében, már soha nem derülhet ki.

Idén, 55 éves körzeti, majd háziorvosi szolgálat után ment nyugdíjba Végh Endre tiszaföldvári háziorvos, akinek a szabadulása után, 1968-ban lett betege Kirják János. Érdekelt a története, már csak azért is, mert az igazi gyilkos elfogása előtt tulajdonképpen az ő körzeti orvosi rendelője volt a főhadiszállás. Akkor még szokás volt, hogy a körorvosok besegítettek eseti szakértőként a területükön történt életellenes bűncselekmények helyszínein, így került kapcsolatba, majd barátságba a nyomozás egyik vezetőjével, az akkori Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányságnál dolgozó Kaszab László főhadnaggyal. Az orvos szerint szótlan, zárkózott, magának való, ember volt Kirják, ahogy megtudta, a börtönben letöltött évek előtt is.

– Könnyen befolyásolható, álmodozó, túlérzékeny volt, ami egy ilyen falusi-munkás, egyszerű környezetben negatív különcségnek számított – mondta el az orvos. – Amikor nálam volt vizsgálaton, akkor is úgy kellett kihúzni belőle a szavakat, a diagnózis felállítása is úgy történt, hogy én mondtam, János a hasa fáj, ő meg vagy igennel, vagy nemmel válaszolt, jöhetett a következő kérdés. Rokkantnyugdíjas volt, a börtön megviselte az ízületeit, idegeit, gyomrát. A múltról egyszer esett szó, annyit mondott: összezavartak, elhittem, hogy öltem. Beszélt arról is, hogy öngyilkos akart lenni, de ahogy mást sem, magát sem merte megölni. Agyvérzésben halt meg, két évvel a szabadulása után. Magányosan. Akkor kétmillió forintot kapott az államtól kártérítésként, el lehet képzelni mekkora összeg volt ez, amikor egy átlagfizetés abban az évben 1300 forint volt. Ma úgy 200 millió forint lehet a vásárlóértéke. Onnan tudom pontosan az összeget, hogy amikor hozzájutott a pénzhez megkeresett, hogyan, hol, mennyiért vettem az autómat. A pénzt elosztogatta a rokonai között, ő egy kis présházban élt, pedig visszamehetett volna a második feleségével vett házba. Az üresen állt, a falu nem kegyelmezett az asszonynak, amiért hamisan vallott a férje ellen. Nem köszöntek neki az utcán, nem engedték felszállni a buszra, nem szolgálták ki a boltban, a templom előtt is elállták az útját, egy bőrönddel költözött el, senki nem tudja hová – mesélte Végh Endre.

Kaszab László főhadnagy nem sokáig örülhetett a sikernek. Szinte majd egy évvel azután, hogy 1967 augusztus 11-én először hallgatta ki gyanúsítottként Kovácsot, 1968 augusztus 20-án repülőgép-balesetben életét vesztette. Sportrepülő volt, ez volt a hobbija. A vizsgálat szerint pilótahiba volt a szerencsétlenség oka. A főhadnagyot ekkor már levették az ügyről, a sorozatgyilkosság megoldásának sikerét más nyomozók zsebelték be. Bár soha nem mondta ki senki, a szolnoki repülők között ma is ott lebeg a feltételezés, a rendőr gépét „valaki megbabrálhatta”.

– Kaszab főhadnagy azt állította, az 1963-ban, 1964-ben és 1965-ben a környéken megölt vagy megtámadott nők ugyanannak a kéjgyilkosnak az áldozatai, aki 1957-ben Szegedi Margittal végzett, vagyis nem Kirják – folytatta Végh doktor. – Ő volt az első, aki összerakta, hogy ez egy sorozatgyilkosság. A bűnös minden esetben meg is csonkította a holttesteket, én mondtam Kaszab főhadnagynak a fotókat elemezve, orvos, vagy kórboncnok is lehet, olyan pontosak a vágások. Ő a fejét rázta, hogy ez vakvágány, a gyilkos csak véletlenül pontos anatómiából, könyvből vagy filmből vett módszert másol. Nem szerették a felettesei, hogy a saját feje után menve nyomoz, hogy két – később Kovács vallomásai alapján bizonyított – Tiszába fulladásként kezelt holttest esetében is azt mondta már évekkel a rejtély megoldása előtt, a tetemek roncsolódása idegenkezűségre utal.

Pecázó kamaszok leltek rá 1967 június 20-án reggel, hét kilométernyire az öcsödi közúti hídtól, a Körös partján, egy bokron fennakadt holttestre. A harminc év körüli nő mindkét mellét levágták. Durva bántalmazásra utaló sérüléseket találtak a nyomozók a holttest orránál, szájánál és nyakán is, míg a koponyán egy repedést fedeztek fel. A közúti híd korlátján vérfoltok voltak. A rendőrök a vérszennyeződés közelében hat, borsó nagyságú üvegdarabkát is találtak. A nőt megfojtották. Az is egyértelművé vált, hogy a hídkorláton felfedezett maradványok az áldozat testéből származnak. Fény derült az áldozat nevére is: a halottat Szekeres Károlyné, 28 éves, tiszaföldvári lakosként azonosították. 1967 június 19-én reggel Kovács Péter tiszaföldvári sofőr nyergesvontatójával, a martfűi cipőgyárba ment, ahol fékhiba miatt nekihajtott a kapuban kifeszített láncnak, s az, felcsapódva betörte az autó ablakát. A kocsit június 21-én autójavítóba vitték. Ezt a járművet vizsgálták át tüzetesen a nyomozók, s a jobboldali ajtó mögött olyan üvegszilánkokat találtak, amely megegyeztek az öcsödi gyilkosság áldozatának körme alatt talált üvegszilánkok tulajdonságaival. Kovács ruházatán is hasonló üvegdarabkákat fedeztek fel a rendőrök.

Kaszab főhadnagy már 1965-ben kihallgatta tanúként Kovácsot, amikor egy 14 éves tiszaföldvári lány holttestét találták meg a Tiszában. A nyomozót utasították a vizsgálat lezárására, öngyilkosság megállapításával. Azzal érveltek, hogy a tisztes családapának, becsületes munkásnak nem lehetett viszonya egy ilyen kislánnyal, a gyilkosságot meg eleve kizárták. Kovács végül Kaszab főhadnagynak tört meg 1967 augusztus 11-én, nemcsak az öcsödi hídnál történt támadást, hanem a korábbi, vízbefulladásnak kezelt esetet és egy másik támadást is beismert. 1968 februárjában pedig a többi esetről is olyan részletességgel beszélt, ami teljesen egyértelművé tette, ezekről csak a bűncselekmény elkövetője tudhat. Kovácsot a mai bulvár sajtó Mozis Gyilkosnak nevezné. Imádott ugyanis moziba járni, imádta a krimiket. Többször is megmagyarázhatatlan és megfékezhetetlen ölési vágy kerítette hatalmába, ha egy-egy filmben látott erőszakos jelenet feltüzelte. Tetteit mindig céltudatosan tervelte ki, hajtotta végre, csakúgy mint az áldozatok elrejtését. 1968 december 5-én végezték ki, öt rendbeli emberölés és két rendbeli emberölési kísérlet elkövetése miatt.