Az amerikai politika jelenlegi hisztérikus állapotának gyakorlatilag a kritikai fajelmélet az első számú felelőse – írja a Mandiner elemző cikkében, amelyben az áltudományokról igyekszik lerántani a leplet.
– Hogy mi mindent lehet ma tudományként eladni az angolszász világban? Elsősorban kritikai fajelméletként (critical race theory), posztkoloniális elméletként és a Magyarországon is nagy port kavart kritikai gendertanulmányokként, de olyan egészen nevetséges „tudományok” is ide tartoznak, mint a kritikai fehérség-tanulmányok, a queer-elmélet, a fogyatékossági tanulmányok vagy a kövérség-tanulmányok – sorolja a szerző, rámutatva arra a jelenségre, hogy
a „kamutudomány” legtöbbször nem való másra, mint arra, hogy az egyetemeken minél több pozíciót szerezzen a tudósnak álcázott politikai aktivista számára.
Rendkívül furcsa az, amikor egy tudományterület szakirodalmának tekintélyes része a „kutatási eredmény” és „tudományos munka” fogalmának bővítésére irányul, esetleg a státuszok kiosztásának módszerét, az egyetemi oktatók értékelését vagy bizonyos kurzusok kötelezővé tételét taglalja – indokol a cikk, hozzátéve: a kritikai fajelmélet sikerkönyveinek sztárszerzői bizony „tudományos munkájuk” nem csekély részét épp ennek a témakörnek szentelik.
A Mandiner cikke szerint a kritikai fajelmélet propagálását az Egyesült Államokban két „tudós” végzi a leghatékonyabban: Robin DiAngelo, a White Fragility (Fehér törékenység) című sikerkönyv szerzője, a seattle-i University of Washington docense, a Westfield State University professzora, érzékenyítő tréner, végzettsége szerint „multikulturális tanító”; illetve Ibram X. Kendi, a Boston University professzora, végzettsége szerint történész, akinek a How to Be an Antiracist (Hogyan legyünk antirasszisták) című aktivista alapművet, valamint az amerikai tudományosság rasszista gyökereiről szóló számos publikációt köszönhetjük.
A kritikai társadalomtudományok szembe mennek a józan ésszel, és szembe mennek mind a társadalmi béke, mind az elvileg pont általuk védendő kisebbségek érdekeivel is.
Nem jók senki másnak, csak annak, aki az ezzel járó státuszt élvezheti, és annak is csak addig, amíg a közhangulat ellene nem fordul – hangsúlyozza a szerző, aki szerint életveszélyes dolog tudományként elismerni a politikailag motivált kamutudományokat, amint ugyanis ez megtörténik, a bennük foglalt politikai vélemény tudományos igazsággá avanzsál, és onnantól kezdve mindenki, aki a kritikai elméleti tárgyak létjogosultságát (no meg az őket oktató „tudósok” státuszát) kritizálja, a „tudománnyal” vitatkozik.
A teljes cikket az alábbi linken olvashatja el.
