Anyám és a Covid

2020. december. A Covid második hulláma jóval intenzívebben szedi áldozatait télen, mint az első, tavasszal. Ijesztően megnőtt a koronavírusban elhalálozottak száma. Hónapok óta maszkban várjuk az új tavaszt – a reményt, amikor talán kevesebb síron illatoznak majd a friss virágok… Decemberben, egy miskolci édesanya küzdött az életéért. Utolsó hetét fia segítségével tárjuk az olvasó elé, azért, hogy a lassan egy éve naponta ránk zúduló száraz Covid-statisztikák, rideg számok mögé lássunk ezzel a szomorú történettel. Ki tudja, hányan élhettek át hasonló tragédiát 2020-ban a csaknem tízezer magyar koronavírus-áldozat hozzátartozói közül?

Gyertyák Forrás: PEXELS

Anyám, kifáradva, mint aki hosszú utat tett meg e röpke idő alatt, enerváltan ül a fotelben, fogalma sincs, mi történt vele és körülötte, azonnal hívjuk a mentőt. Felöltöztetjük, összeszedjük a holmiját és az iratait, mert biztosak vagyunk benne, hogy kórházba kerül. Két mentős jön, a fiatalabb, huszonéves fiú, bár a beteg láthatóan alig van magánál, kissé hidegen megkérdi: – Elmondanák végre, miért is kellett nekünk idejönni?

Nem estek jól a szavai, mégis elmondjuk, különben az ügyeletes központossal már részletesen közöltük. Anyámat a mentőhöz viszik, és Covid-gyorsteszttel megállapítják, pozitív! Újabb hidegzuhany! Ettől a hírtől teljesen ledermedünk! Mindenre számítottunk, csak erre nem, a koronavírus meg se fordult a fejünkben! Pedig itt van velünk hónapok óta, „szépen” arat, de mindig bíztunk benne, hogy bennünket elkerül. Mennyien bízhatnak ebben? Hiszen anyám ki se mozdul otthonról már hónapok óta! Igaz, a szomszédok és gyermekeik – akik nagymamaként szeretik – rendszeresen látogatják, ölelgetik, puszilgatják, segítenek neki a bevásárlásban…

Anyám magába révedve, közömbös arccal, némán ül a mentőben, mintha szavaink el se jutnának hozzá, nem néz ránk. Megörökítem szomorú arcát telefonommal, majd a mentősök lefektetik, a fiatalabb „szkafanderbe” öltözik. Idegölő várakozás, érezzük, nagy a baj. Utolsó pillanatainkat éljük így együtt? Hihetetlen, pedig néhány nappal ezelőtt még vidáman csicsergett a telefonban, és hogy vártuk a karácsonyt, az új évet, az új örömöket, a boldog napokat, heteket pesti otthonomban, a régi családi emlékek felidézését, a másfél évtizede elhunyt apámra való közös visszaemlékezéseket. Mind-mind szertefoszlani látszik…

Míg ezen elmélkedem, megtudjuk, a Semmelweis kórház infektológiai osztálya az úti cél. Hamar bezárul a mentő ajtaja, anyámtól nehéz szívvel, könnyek közt búcsúzunk, az éjszaka csendjében szinte ordítva megígérjük neki: „Holnap meglátogatunk!” Nem reagál, nem hallunk tőle búcsúszót. Talán mintha mégis elköszönt volna…

Éjfél felé jár az idő, a komor lakásba térünk vissza. Lehangoló. Aztán hirtelen elfog bennünket az aggodalom és a félelem, s gyorsan fertőtlenítünk mindent, amit megfoghatott. Ágyneműjét, törülközőjét azonnal a kukába dobjuk. Az éjszaka gyötrelmesen telik…

Másnap a kórházban anyám új „otthonát”, a kórtermet keressük. Az udvaron nagyüzem van, egymás után érkeznek a mentők, és szállnak ki belőlük a „szkafanderes” emberek, akik hordágyon viszik a beérkező betegeket. Mennyi covidos, mennyi pillanatok alatt megcsonkulttá vált család, mennyi dráma… Kis kutatás után megtaláljuk a kórtermet, természetesen csak kívülről, az udvari folyosóról nézhetünk be az ablakon, de a legfontosabb most, hogy láthatjuk az anyámat – élve! Infúzióra kötve, oxigénmaszkban fekszik, szeme nyitva és mintha ábrándozna. Hangosan köszöntjük, amire viszonylag élénken reagál, bár a bukóablakon keresztül alig halljuk a hangját. Mégis élénkebb, mint tegnap, amikor megérkeztünk a lakásába – az infúzió és az oxigén megteszik a hatásukat. Bizakodunk, hátha mégis csoda történik és meggyógyul…

– Hogy vagy, anyu? – teszem fel a naiv, de számomra legfontosabb kérdést. Halkan jön a válasz a maszk alól: – Ez nagyon komoly betegség. Nem gyerekjáték. Én mindig azon imádkoztam, mindig arra kértem a Jóistent, hogy ne kelljen ellátni engem…

Fülembe cseng tegnapi mondata: „Meg akarok gyógyulni” – valahogy ez megnyugtat.

– Mit hozzunk? Mire van szükséged?

– Száraz a szám, vizet kérek, meg almát és kekszet – sorolja.

Rohanunk a boltba, majd a kis csomagot beadjuk az ápolónőknek – kis ajándékkal, hiszen emberfeletti munkát végeznek az orvosokkal együtt –, akiktől hiába érdeklődünk anyám állapotáról, semmit nem árulnak el, de felhívják a figyelmünket, hogy a járványhelyzet miatt telefonon jelezzük kérésünket, és visszahívnak, hetente háromszor adnak információt. Addig legalább bizakodhatunk… – teszem hozzá magamban.

A következő, a harmadik napon, amikor megérkezünk az ablakhoz, váratlanul azt kérdi anyám: – Mit hoztatok?

Meglepődünk, de „készültünk”, újabb palack vizet és néhány almát hozunk, meg két narancsot. Próbál felénk, a hang irányába nézni, de mi sötétben állunk az udvari folyosón – különben sem lát túl jól –, ráadásul az oxigénmaszk miatt a szemüvege sem lehet rajta. Csupán mi láthatjuk őt a kórterem erős neonfényében, rajta kívül ketten várják ott a gyógyulást. Az életet! Anyám egyszer csak sorolja a neveket, kiket hívjunk fel, kiket értesítsünk kórházba kerüléséről. Még váltunk néhány szót, majd megígérjük, holnap is bejövünk hozzá.

Negyedik nap telefonon kapjuk a kórházból az értesítést, hogy „Édesanyjának kétoldali tüdőgyulladása van”. Egy idős ember megdöbbentő diagnózisa! Meg is kérdezzük egy ismerős orvostól telefonon, hogy ebből milyen eséllyel jöhet ki? A válasz lesújtó: mindössze tíz-húsz százalék! „Már túl idős, hogy nagy biztonsággal megússza” – halljuk. Reménytelenül kicsi tehát az esély, mégis reménykedünk, mert az anyám már annyi bajból, betegségből, történelmi eseményből került ki győztesen az évtizedek alatt, bizonyítva élni akarását és szívósságát. „Tíz-húsz százalék”, visszahangzik bennem sokáig.

Aznap bemegyünk hozzá. Ő mit sem tud a „pontos” esélyeiről, miközben csendesen küzd az életéért, bár tisztában lehet betegsége súlyával, mert nem sokkal korábban közölte velünk, hogy ez bizony nem gyerekjáték.

– Hozzátok be a neszesszeremet – fogad bennünket –, abban van egy csipesz, szeretném kiszedni a szőrszálaimat a szám körül.

Furcsa kérésén meglepődve egymásra nézünk a párommal, és először mosolyodunk el a pár nap alatt. A nőiség, úgy látszik, a betegágyban sem szunnyad, oxigénmaszk ide, oxigénmaszk oda. Újra reménykedünk… Búcsúzólag újabb kérés jön felénk: – A mirelit csibefasírtot vegyétek ki a mélyhűtőből, és adjátok oda a szomszédnak, mert a gyerekek szeretik, biztosan nagyon várják már. És eresszétek le a hűtőt!

Még itt is gondol az unokaként imádott szomszéd gyerekekre! Ez a legfőbb gondja szegény anyámnak, miközben az életéért küzd! Hihetetlen! Engem most hazafelé inkább az foglalkoztat, vajon a sors mennyi időt mér rá, meddig láthatom még? Napokig? Hetekig? Miközben ezen elmélkedem, eszembe jut, hogy ugyan nem kis lelkiismeret-furdalással, de mindenképp fel kell ugranunk egy napra Pestre, elintézetlen ügyeink, munkánk miatt, hiszen váratlanul rohantunk Miskolcra anyámhoz, alig egy hete.

Ötödik nap. A szokásos kérdésre: Hogy vagy, anyu? – rövid választ kapok: – Gyenge vagyok – majd hozzáteszi: – Nincs étvágyam, az éjszakák nagyon hosszúak. Imádkozzatok, hogy legyen étvágyam.

Megígérjük, majd nehéz szívvel közöljük vele, hogy holnap Pestre kell mennünk, de holnapután mindenképp jövünk.

– Ki tudja, holnap már hol ébredek fel – mellbe vág váratlan üzenete. – Vigyázzatok magatokra az úton! – halljuk végezetül csendes óvó szavait. Könnyel áztatott arccal jövünk el.

A hatodik nap mozgalmasan telik Budapesten, de gondolatunk állandóan Miskolcon, anyámnál jár. Sajnos, még telefonon sem tudunk beszélni, érdeklődni…

Hetedik nap első utunk a kórházba vezet. Izgatottan kukkantunk be a kórterem ablakán, megnyugszunk, anyám az ágyon fekszik, él, mozgatja a kezeit és a fejét. Beköszönünk, visszaköszön. Megmondjuk neki, hogy mindenki puszilja az ismerősök közül, és várják, hogy felgyógyuljon és mielőbb térjen haza. Megköszöni. Nagyon gyengének látszik, fáradtan, meggyötörten nézi a plafont, és egyszer csak a híres sláger, a Szomorú vasárnap szövegét mondja maga elé. Aki ismeri, tudja, miről szól… Anyám több száz dalt, nótát tud kívülről, ezeket mindig szívesen énekelte.

Miért pont ez a szomorú dal jut most az eszébe? Rosszat sejtünk, képtelenek vagyunk elhagyni. Többször elbúcsúzunk, „Majd holnap jövünk”, mondjuk, de újra és újra visszamegyünk az ablakhoz, és nézzük. Túl messze van, megölelni, megsimogatni, megpuszilni se tudjuk. Ezt fájlaljuk a legjobban. Megint mondunk valamit, elköszönünk, s megint mondunk valamit.

– Csók, anyu! – tör ki belőlem többször is, mire ezt halljuk odabentről:

– Ti még mindig itt vagytok? Hányszor köszöntök még el?

Utoljára köszönünk el. Kora reggel jön a hír a kórházból, hogy „Temesi László Imréné az éjszakai órákban végleg elaludt”. Anyámat egy hét alatt gyűri le a koronavírus, és már aznap Covid-statisztikai adattá válik. (Édes Istenem, hány halott kell még a vírustagadóknak, hogy elhiggyék?)

Szép kort élt, 88 évet. Sokat – mondhatják sokan. De nem eleget! – mondom én, a fia…