– Anyám, jóval túl a nyolcvanon is, filigrán, fürge, vidám teremtés, aki Miskolcon egyedül élve – ahogy minden év hasonló időszakában – egyetlen fiához, azaz hozzám készül Budapestre, a karácsonyi ünnepekre és szilveszterre. Már gondosan összecsomagolt, amikor december elején, telefonon jelzi, nem tudja, mi történt vele, de egyik pillanatról a másikra étvágytalanná, gyengévé vált. „Talán valami influenza lehet”, teszi hozzá bizakodva. Napok óta egyre erőtlenebb, de nem akart rám ijeszteni, ezért csak később szólt nekem erről. Ideje orvost hívni, tanácsolom, bár tudom, ebben az időszakban nem könnyű rávenni egy háziorvost sem, hogy házhoz menjen. Mégis sikerül, a hónap első csütörtök reggelén.
Rövid vizsgálódás után kiderül: tüdőgyulladás! Anyám telefonon közli velem a rossz hírt, és az orvos által felírt antibiotikumot gyorsan beszerzem Pesten, még elintézem a dolgaimat, és a párommal már rohanunk is hozzá Miskolcra.
Anyám, aki mindig vidáman, széles mosollyal, rajongó szeretettel, kiöltözve, kirúzsozva fogad bennünket, valahányszor meglátogatjuk, most az ágyon fekve fáradtan, és már nyúl is a hozott gyógyszerhez, ezekkel a szavakkal: – Meg akarok gyógyulni.
Az orvosokban és a gyógyszerekben mindig bízott, minden utasítást precízen betartott. Most is. Az esti lefekvésig van még egy kis idő, de alig tudunk pár szót váltani, mert nehezére esik a beszéd. A levegőt is nehezen veszi, ezért megkérjük, üljön a fotelbe, a beteg tüdőnek különben sem tesz jót a sok fekvés. Odakísérjük a fotelhoz, majd abban a pillanatban megpördül kezeink közt, feje hátraesik, szeme felakad, mozdulatlanná, falfehérré válik, teste tehetetlenül rogy le. – Anyu! Anyu! – kiáltom többször, a párom szintén ijedten: – Évike néni! Évike néni! – s kétségbeesetten rázzuk, paskoljuk az arcát egyre erősebben. Talán már nem is él. Hosszú másodpercek telnek el, anyám meg se moccan, önkívületben paskoljuk, rázzuk tovább a tehetetlen testet, amelyből mintha kiszállt volna a lélek… „Úristen, a karjaim közt hal meg az anyám! Az utolsó percben érkeztünk!” – fut át rajtam a nyomasztó gondolat. Ijesztő látvány! Újabb hosszabb időszak telik el – legalábbis annak tűnik –, anyu kinyitja a szemét, kezd „visszatérni”… Visszapofoztuk az életbe! Örömünkben sírunk, ölelgetjük.