Erdő Péter: Az isteni szeretetet a názáreti Jézus jeleníti meg a legjobban

A földi életünk egyedülálló és megismételhetetlen alkalom arra, hogy érdemeket szerezzünk – erről beszélt karácsony kapcsán a Magyar Nemzetnek adott interjúban Erdő Péter bíboros. Az esztergom–budapesti érsek kiemelte: a járvány nagyon megnehezítette a keresztény ember karácsonyi előkészületeit, de az online tér valamelyest pótlékot adott adventben. Elmondta azt is, hogy a katolikus egyház és személy szerint ő is igyekezett a legjobb tudása szerint reagálni a járvány miatti kihívásokra. Kitért arra is, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjainak a gerince stabil, és úgy tűnik, a színhelyek is megvannak.

– Rendhagyó karácsony lesz a mostani, hiszen talán 1956-ban fordult elő utoljára, hogy valami ennyire beárnyékolta adventet. Akkor a forradalom és szabadságharc, most a járvány miatt volt nehéz lélekben felkészülni Krisztus születésének ünnepére. Egyetért?

– Azt nem tudom, hogy más életében mi volt a szabályos vagy éppen a szokatlan, de az 1956-os karácsony valóban érdekes volt. Mi azt az ünnepet egy munkásszálláson töltöttük a Képíró utcában, egy földszinti lakásban, és különböző problémákkal küzdöttünk. Olyannyira, hogy a szüleim még az élelmiszert is nehezen szedték össze, de valamiféle kis karácsonyfánk mégis volt. Az később sem derült ki, hogy a szüleim miként szerezték be, de valahogy megoldották. Arra is emlékszem, a szent nap délutánján szörnyülködve láttuk, hogy valakik már kidobták a karácsonyfát az emeletről az utcára. Leették róla a cukrokat, és már csak a papírok lógtak a fán. Közben mi a magunké körül nagy áhítattal, hosszú napokig sürögtünk-forogtunk, illetve énekeltünk és imádkoztunk, mert a Kisjézust nagyon szerettük.

– Hogyan hangolódtak rá akkoriban az ünnepre?

– A készületnek is megvolt a maga rítusa. Emlékszem, az édesanyánk bedugott a párnánk alá egy piros papíros szaloncukrot, amit karácsonyi előajándékként kaptunk. Templomi élményeim viszont akkorról nincsenek, hiszen elsőáldozó sem voltam még, de az 1956-os házi karácsonyunkra nagyon jól emlékszem.

– A járvány miatt ezúttal a személyes találkozások, programok részben elmaradtak, sok minden az online térbe került át. Ez pusztán kármentés volt, vagy így is át lehetett élni az ünnepi felkészülés igazi lényegét?

– Teljes mértékben nem lehetett felkészülni így a karácsonyra, mert a liturgikus ünnepléshez fizikai jelenlét kell. Az eucharisztiát nem lehet online magunkhoz venni, és gyónni sem lehet a világhálón keresztül. De ha nem tudjuk nagy közösségben megtartani valamelyik ünnepi alkalmat, akkor sokan távolról követik az eseményeket. Ezek hangulatából, lelkiségéből azért ők is megkapnak valamit, tehát az online tér pótlékot ad, és nem is rosszat.

– Az ünnepek hagyományos megülése, a Jézuska és az angyalkák várása, ami a kisgyerekeknek olyan meghatározó, mennyire fontos a keresztény egyén fejlődése szempontjából?

– Abszolút fontos. Nagyon jelentős élmény, hogy nem tárgyakat vagy saját magunkat ünnepeljük, hanem van valaki, aki szeret minket, akinek mi hálásak vagyunk, aki körül összegyűlünk, amikor eljön hozzánk. Kár lenne lemondani erről a tapasztalatról. Én például azt nem tudom, hogy 1956-ban mit hozott a Jézuska, de arra, hogy ott voltunk a fa körül és imádkoztunk meg énekeltünk, emlékszem. S arra is, hogy a József körúton alattunk lakó néninek, akit egy belövés megölt, megkaptuk a kis lakása megmaradt berendezését a rokonaitól, és ott voltak még a néhai férje volt tárgyai, a cilindere és a keménykalapja. Az ikertestvéremmel gyerekfejjel kimentünk karácsony után a Képíró utcába meg a Bástya utcába fejünkön a cilinderrel meg a keménykalappal, ami becsúszott a fülünkig. Élveztük a dolgot. Voltak ilyen epizódok is, amelyekre emlékszem, de nem ezek a meghatározók.

– Mi a meghatározó az ön megítélése szerint?

– Nem a tárgyi dolgokon volt a hangsúly, és azt hiszem, ma is át lehet élni az ünnep személyes vonását. Adventkor például nálunk otthon volt adventi koszorú, amit magunk készítettünk, és énekeltünk, imádkoztunk körülötte, valamint beszélgettünk arról, hogy azon a héten mivel fogunk örömet szerezni a kis Jézusnak. Anyukám mindig sütött ilyenkor valami meglepetést. Nem kell nagyon bonyolult dologra gondolni, volt, hogy almát sütött például. Ezek emlékezetes családi pillanatok voltak, de azért mindig előkerült, hogy a kis Jézust várjuk, és azért készülünk, hogy neki örömet okozzunk.

– Karácsonykor mindenki a betlehemi istállóra és a kisded Jézusra gondol. Az ünnepi szentmisén mégis a János evangélium prológusát olvassák föl. Mi a jelentősége ennek a szövegnek?

– Karácsony ünnepén háromfajta mise van a katolikus liturgiában. Egy éjféli mise, a pásztorok miséje és egy ünnepi szentmise. Mindegyiken más olvasmány van: indul az ünneplés a betlehemi történettel, majd a pásztorok imádásával folytatódik, és a harmadik, amikor a jánosi teológia mélységében értelmezi az egyház, hogy mi is történt karácsonykor. Az első két esetben csak egy csodálatos földi születésről van szó, amiről érezni azért, hogy mögötte nagy isteni tervek vannak. A harmadikban már az egész Krisztus-eseményen túl, mintegy megértve az eseményt, reflektál a szent szerző, és elmondja, hogy nemcsak ez a földi születés van, hanem kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt. Ezután beszél az Ige megtestesüléséről is. Ez azt jelenti, hogy az első század vége felé, amikor János evangéliumát leírták, már a kereszténység megvívta azt a belső küzdelmet, hogy Krisztus Istenember. Nem egyszerűen csak egy nagy egyéniség, egy kiváló próféta vagy tanító, hanem Istenember. Az ő személyének a titkát már ilyen mélyen látták.

– Ez, ugye, egészen egyedi felismerés a vallástörténetben?

– Igen. Ezt nyilván sem a zsidó monoteizmussal, amit otthonról hoztak a tanítványok, sem a pogány világ politeizmusával nem lehetett összeegyeztetni. Egy egészen különleges titokról volt itt szó, és kellett is még több mint kétszáz év az egyháznak, amire a niceai zsinaton valamilyen fogalmi köntösbe tudta öltöztetni azt az élményt, amit Jézus jelentett.

– Egyháziak gyakran felháborodva mondják, hogy ma sokan nem Krisztus születését ünneplik, hanem számukra a karácsony „csupán a szeretet ünnepe”. Nem inkább örülni kellene, hogy még a nem hívőknek is a megtestesüléshez kapcsolódik a szeretet ünneplése?

– Attól függ. Ha onnan nézem a dolgot, hogy szeretet az Isten, és aki szeretetben él, az Istenben él, és Isten őbenne, akkor örülni kell annak, hogy a szeretetre figyelünk legalább ilyenkor.

– Mi a másik nézőpont?

– Az, hogy az isteni szeretetet számunkra a legjobban a názáreti Jézus jeleníti meg, aki a Krisztus, aki az Istenember. Ezt a konkrét történelmi valóságot kell középpontba állítanunk, mert ha ettől elvonatkoztatunk, akkor a szeretet csak egy elvont fogalom marad, aminek nincs akkora ereje. Isten nem csak elvont fogalmakon keresztül kommunikál az emberrel. Neki a mi elvont fogalmaink is gyerekesek. Ő megtestesült, mindent tud az emberről mint teremtményről. Arra is képes, hogy egy csecsemő születésén és egy emberi életen keresztül mondja el nekünk, amit mi fel tudunk fogni az ő titkából. Jézus személyén keresztül érezzük meg igazán azt a szeretetet, amiről karácsonykor szó van.

– A mai ember azt gondolja, a tudomány mindent megold vagy hamarosan meg fog oldani. A koronavírus-járvány arra irányítja figyelmünket, hogy a tudomány mégsem mindenható. Mit gondol erről?

– Ezt alapjában véve mindig is tudtuk, de ilyenkor átéljük tömegesen is. Olyan a civilizációnk, hogy a természettel már-már alig találkozunk, és a saját műveinken keresztül tájékozódunk. Olyan mélyen benne vagyunk a civilizációban, hogy szinte akármerre fordulunk, emberi kéz alkotásait és az emberi szellem termékeit látjuk. Ezért különleges élmény az érintetlen természetben, vadonban járni. Már ez is olyan élmény, ami szerénységre figyelmeztet bennünket. A Zsoltárok könyvében azt olvassuk, bármilyen gazdag is valaki, a végén a pénze mégis mindig kevésnek bizonyul, mert ahhoz nem elég, hogy meg ne haljon. Az emberi élet és halál mindig több volt, mint amit mi magunknak el tudunk intézni. Lehet az életet meghosszabbítani, sok mindenre van ma már természettudományos lehetőség, de az alapvető kérdések nem a mi hatáskörünkben vannak. Ezt abból is lehet látni, hogy milyen meséket termel és fogyaszt a mai ember a jövőről. Olyan elképzelésekkel találkozunk, hogy lakhatatlanná válik a Föld, és keressük a kozmoszban, hol lehetne még élni, persze sokkal zordabb körülmények között. Arra érdekes módon nem gondolunk, hogy itt van a Szahara is, amit mégsem teszünk termékennyé. Lehet, hogy nem is bírnánk? A Marsot viszont igen? Sok kérdés van, és illúzió, hogy mi, emberek mindig mindent meg tudunk oldani. Érdemes fáradozni, és a problémákra úgy tekinteni, mint amik megoldást, igyekezetet kívánnak, hiszen erre szükség van, ez istenadta képességünk, de szerénységre is szükség van az ember részéről.

– A járvány felveti a kérdést: miként engedheti meg Isten, hogy ennyien szenvedjenek, meghaljanak? Mit válaszolna erre?

– Az ember élete nem ér véget itt a Földön, a földi nyomorúság nem a legnagyobb problémánk az életben. A legnagyobb probléma az örök sorsunk kérdése, és Jézus üzenete pont erről szól. Ő erre hirdetett megoldást, ezt akarta kommunikálni, ez volt egész messiási működésének a célja. Megnyitotta az utat előttünk az örökkévalóság felé. Tett csodákat is, gyógyított betegeket is, de nem azért jött, hogy a világ összes betegét meggyógyítsa, hanem azért, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy amit ő mond, a mögött olyan isteni erő van, hogy rábízhatjuk magunkat. Természetesen nekünk is igyekeznünk kell másokon segíteni. Nem azért, mert a földi élet bajai jelentik a végső, legnagyobb szörnyűséget, hanem azért, mert a földi életünk egyedülálló és megismételhetetlen alkalom arra, hogy érdemeket szerezzünk. Ahogyan itt a Földön élünk, úgy reménykedhetünk a jövő sorsunkban. Nem mindegy, hogy mit teszünk itt a Földön. Jézus tanítása az utolsó ítéletről, amelyben felsorolja az irgalmasság cselekedeteit – éheztem és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, és így tovább –, nagyon közelről érint minket. Itt az alkalom, ez a földi élet az, ahol nekünk az általa kijelölt úton kell haladni, és akkor nagyobb reményünk lehet annál, mint hogy itt a Földön jólétben élhetünk.

– A járvány nemcsak az adventet, hanem az egész évet megnehezítette az egyházaknak is. A hitélet részben már tavasszal is az online térbe költözött át, ebből bíboros atya is kivette a részét. Hogyan érzi, az egyház hatékonyan tudott reagálni a kihívásokra?

– Azt, hogy ez mennyire sikerült, nem tudom. Az biztos, hogy rengeteg műsor készült, nagyon sok közvetítés volt és van ma is. Sokféle regiszteren játszottak az intézményeink, az iskoláink, a katolikus egyetem, az egyházmegyék, a szerzetesrendek és a plébániák. Sokat tanultunk, és szembesültünk azzal, hogy nagyon bő a választék, de nyárra már komolyan előreléptünk e téren. Most ősszel a papi továbbképzések egyik témája is az volt, miként lehet ezeket az online eszközöket jól használni. Azt hiszem, nagyot léptünk előre. Tavasszal magam is körülbelül 45 bibliamagyarázatot, elmélkedést tartottam a katolikus rádióban, de voltak liturgiák és egyéb üzenetek is. S persze minden embargó és korlátozás ellenére azért csak voltak személyes találkozások is, ahogy az előírások megengedték. Nyáron voltak nagyobb szertartásaink személyes részvétel mellett, még az olajszentelési szentmisét is meg tudtuk tartani augusztusban, Esztergomban. Haladunk tovább, és meglátjuk, mi lesz a dolgok kifutása. Egy biztos, rádöbbentünk arra, hogy továbbra is él bennünk az éhség a tényleges közösségi együttlétre, a szentmisére és a szentáldozásra.

– A kórházban szenvedő betegeknek, a haldoklóknak vagy éppen a börtönben büntetéseket töltő fogvatartottaknak ezekben az időkben talán mindennél nagyobb szükségük van a papokra, az atyák segítségére. Hogyan jutnak el a rászorulókhoz járvány idején?

– Volt olyan barátom, egy elismert zenész, aki nem Covidban, de a vírus miatt lezárt kórházban, szívbetegségben haldoklott. Nem tudtam bemenni hozzá, mert nem lehetett, viszont telefonálni még tudtam, és a visszajelzésekből úgy érzékeltem, hogy öntudatánál van. Telefonon nem lehet szentséget kiszolgáltatni, feloldozni, de „együtt” el tudtuk mondani a tökéletes bánat felindítását. Ez nagyon megrendítő élmény volt. A barátom nemsokára meghalt, én temettem, a szertartást viszonylag szűk körben tartottuk meg a nyáron. A papok közül is elég sokakat temettem el abban az időszakban, és előzőleg, amikor már nagyon rossz állapotban voltak, többekkel találkoztam. Volt, akivel a halála előtti utolsó órákban is tudtam beszélgetni, mert olyan időszakban voltunk, amikor be lehetett menni a kórházakba. Amikor viszont erre nincs lehetőség, akkor mindig megtartjuk az előírásokat, átszerveztük a kórházlelkészi szolgálatunk munkáját is.

– Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

– Először is fontos, hogy a kórházban fekvő covidos beteghez a pap csak valóban súlyos szükség esetén menjen be. Jó dolog a vigasztaló beszélgetés is, de csupán ezért egy pap ne tegye ki nagy veszélynek a rábízottakat. Ha viszont valóban szükséges a személyes találkozás a beteggel, akkor minden orvosi előírást betartva lehet bemenni a kórházba, de nem akárkinek. Csak az mehet be, aki előtte az egyházmegyétől külön engedélyt kér. A szisztéma pedig az, hogy csak olyan pap megy be, aki maga már átesett a betegségen, és önként vállalja a szolgálatot. Néhány fiatal papunk van, aki ezt vállalja, de ők viszont más beteghez nem mennek. A rendszer világos.

– Ha már online tér, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkársága, miután a rendezvényt a járvány miatt egy évvel elhalasztották, szeptemberben videósorozatot indított, a kisfilmekben tizenegy meghívott előadó mondta el gondolatait. Ezekben a videókban ön személyes hangvételű felvezetőket mondott. Hogyan érezte magát ebben a szerepben?

– Új szerep volt, de mégsem annyira, hiszen minden kongresszuson lehet az ember moderátor vagy vitavezető, voltak ilyen jellegű élményeim korábban. Akik a videósorozatban vállalták a szereplést, többségükben ismerőseim, barátaim, így tudtam, kit mutatok be, ők pedig szívesen üzentek a magyar híveknek. Örömmel tették, és a tapasztalataik gazdagítottak minket.

– Erre a kezdeményezésre Rómában is felfigyeltek, az Apostoli Szentszék lapja, a L’Osservatore Romano és a Vatikáni Rádió is méltatta a kongresszus eredeti időpontjára készített videóüzeneteket. Mit jelent ez önnek?

– Persze hogy felfigyeltek a kezdeményezésre, hiszen a rendezvényt nemcsak az adott város szervezi, hanem az Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottsága is. Ők a szervezésben munkatársak, minden fontosabb lépésről tudnak, sőt sok mindenben ki kell kérni a véleményüket vagy éppen a döntésüket. Persze azért jólesik a figyelem.

– Sokakat elszomorított, hogy a kongresszust az eredeti időpontban nem lehetett megtartani, azok a gyermekek, akik az eseményen lettek volna elsőáldozók, jelentős élményről maradtak le. Mivel tudja vigasztalni a híveket?

– A gyermekeknek azonnal háromféle lehetőséget kínáltunk fel. Ha valaki tényleg a kongresszuson szeretne elsőáldozó lenni, akkor szeretettel várjuk jövőre. Ha valaki idén szeretne elsőáldozó lenni, akkor ne tartsuk vissza az oltáriszentségtől egy napig se. S ha jövőre el akar jönni a kongresszusra, akkor biztosítjuk neki a fehér ruhát, és egy külön szektort, hogy 2020-as elsőáldozó. Aki pedig nem jelentkezett még eddig, az előjegyeztetheti magát, és 2021 őszén ő is eljöhet. Nem volt ebből semmiféle trauma.

– Az eredeti időpont előtt nagyon sok program előzte meg a kongresszust. Most is hasonlóképpen alakul majd a lelki felkészülés?

– A programok, a készülés jellege változik meg, mert nem tudjuk, meddig lesznek még óvintézkedések. Ettől függ, mikor lehet például csoportos képzéseket tartani. Emlékezhetünk rá, hogy az eredeti időpont előtt az önkénteseknek megszerveztük a kurzusokat, amelyek részben el is indultak, de ilyeneket most nem lehet tartani. Online viszont bizonyos dolgokat már igen. Az sem tudjuk, mire képezzük az önkénteseket, mert az is attól függ, hogy pontosan milyenek lesznek a körülmények. Bízunk benne, hogy szép közös ünneplésre is sor kerülhet, a Hősök terét például kérjük arra az időszakra. S abban is reménykedünk, hogy a Hungexpo területén is meg tudjuk tartani a délelőtti programokat. A kiállítások helyszíne részben változik, hiszen ezeket újra le kell foglalni, és nem minden lesz szabad a megváltozott időpontban, 2021 szeptemberében. A programok gerince azonban stabil, és úgy tűnik, a színhelyek is megvannak.

– Bíboros atya nemcsak itthon erősíti a keresztény hívek lelkét, hanem a világegyházban is aktív szerepet vállal, december 12-én, a guadalupei Szent Szűz ünnepén a mexikói híveket köszöntötte spanyolul. A hazai feladatok mellett erre is marad energiája?

– Ez a kettő együtt jár. A guadalupei Szűzanya nagy búcsúja a katolikus világ legnagyobb eseménye. Mozgó járdát építettek be a templomba, mert különben feltorlódna a több millió zarándok, és nem tudnának az emberek közlekedni, a szervezők a hatalmas tömeg kezelésére is fel vannak készülve. A guadalupei Szent Szűz a két Amerika pátrónája, valamint a Fülöp-szigeteké és még sok mindenkié, ez az ünnep számukra kiemelt jelentőségű. Az idén a járvány miatt ott sem lehetett zarándoklatot tartani, de online az ottani hívőknek is tovább kellett adni azt az üzenetet, hogy az eucharisztikus kongresszus most Budapesten lesz, és ha személyesen nem is tudnak eljönni, legalább imádságban vegyenek rajta részt. Ugyanígy fontosak a nemzetközi szentségimádások, amelyekhez egy-egy alkalommal több ezer helyszínről csatlakoznak, ennek hatalmas közösségteremtő ereje van még online formában is.

– Bíboros úr mintha gondosan ügyelne rá, hogy kizárólag vallási és ne egyéb társadalmi kérdésekben nyilvánuljon meg. Valóban így van ez, miért figyel erre ennyire?

– Ha az a fő üzenetünk, hogy örökké élünk, és attól függ az örök sorsunk, hogy itt a Földön mennyire vagyunk szeretettel Isten és az emberek iránt, akkor ehhez képest sok mindenről lehet beszélni, de nem azok lesznek a központi kérdések, vagy nem úgy lesznek központi kérdések, mint ahogy azt sokan az első oldalas hírek közé beteszik. A hír az hír, az élet az élet. Az életnek megvannak a nehézségei és örömei, de ez nem azt jelenti, hogy azok körül forog a világ, hanem éppen azoknak a segítségével tudunk egy nagyobb távlatot építeni. Azt hiszem, hogy ez perspektíva kérdése, és ez a keresztény perspektíva. Az egyház hitét vagy a társadalmi tanítását nézve azt látjuk, hogy nem hetenként többször változik azok tartalma, hanem nagyon állandó és stabil az üzenet, amit alkalmazni kell az adott élethelyzetekre. Ezt a fáradságot pedig sem a közösség, sem az egyén nem takaríthatja meg magának.

– A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon. A nyugati kultúrkörben is egyre nehezebb sok kereszténynek megvallani a hitét, mert sorozatos inzultusok, támadások érik a hívő embereket, az egyházat. Mit lehet tenni ez ellen? Kell-e tenni egyáltalán valamit? Sok kereszténynek problémát jelent, hogy felveheti-e a kesztyűt ilyen esetekben, hiszen Krisztus maga némán tűrte a megaláztatásokat.

– Jézus fel is vette, meg nem is vette fel a kesztyűt. Az Újszövetséget olvasva láthatjuk, kemény vitabeszédei voltak. Nem lehet azt mondani, hogy takarékoskodott a kritikával. Sőt feltehetőleg ez volt az egyik oka annak, hogy sokan megharagudtak rá. Ő szuverén módon és biztosan beszélt, csak nem e világi síkon. Ahogy mondja: „Az én országom nem ebből a világból való.” A keresztény ember egyszerre Krisztus országának a tagja, és ebben a világban is él. A keresztény évezredek eléggé kicsiszolták, miben lehet, sőt kell választ adni, mi a módja a jogos önvédelemnek, és mi az, ami mindenképpen kerülendő.

– Mi az, ami már sok, amit már nem tehet meg egy keresztény?

– A gyűlöletre, a bosszúra gondolok, vagy az olyan erőszakra, ami aránytalan. Sok minden van, ami bennünket önkritikára is bátorít, ha keresztények vagyunk, ugyanakkor a keresztény ember nem szükségképpen tehetetlen, nem csupán sodródik a világban. Elég megnézni, a keresztényüldözések korában hogyan reagált az egyház. Mondjuk az ókorban óriási volt a világi pozíciók terén az egyenlőtlenség, és számban is kevesebben voltak a keresztények, így a helyzetük mindig bizonytalan volt, de a legtöbbször apológiát azért írtak, az igazukat kifejtették. Szent Jusztinosz, akiből vértanú lett, a II. század közepén a legmagasabb római körökhöz intézte védekezését a kereszténység nevében a vádak és a rágalmak ellen. Ez is hozzátartozik a megfelelő keresztény magatartáshoz.

Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek