Elferdítette Ódry Árpád szavait a HVG

Hibás párhuzamot vont Ódry Árpád, a színművészeti egyetem egykori igazgatójának dédunokája a Hvg.hu-nak eljuttatott nyilatkozatában, melyben felidézi a harmincas évekbeli politikai támadásokat az egyetemmel szemben. Fischer Gábor az egyetem körül most kialakult szakmai, politikai vitával hozza összefüggésbe a múltat, mintha akkor jobboldali támadás érte volna az egyetemet. Ezzel szemben tény, hogy Ódry Árpádot és az általa vezetett intézményt baloldalról bírálták, az igazgató a művészet erőltetett nemzetköziesítése ellen érvelt és a naponként változó stílusokkal szemben a hagyomány tisztelete mellett tette le voksát. Az Origo.hu olvasója, az irodalommal foglalkozó tanár, Szalay László részletesen feltárta az ide vonatkozó dokumentumokat, amelyeket azután juttatott el szerkesztőségünkbe, hogy a Hvg.hu a kért helyreigazítást nem közölte.

– Az igazi művészet sohasem nézi ellenséges szemmel az idegen fejlődést, de előbb-utóbb leveti magáról annak hatását, mert nemzetivé akar lenni, és valósággal borzad attól, ami nemzetközi

– ezek Ódry Árpád szavai, 1934-es, diákjaihoz intézett beszédéből.

A beszédet az Origo olvasója, Szalay László azért juttatta el szerkesztőségükbe, mert korábban a Hvg.hu oldalon megjelent egy cikk, amely a színművészeti egyetem körül kialakult jelenlegi vitát teljesen félre értelmezve és elferdítve, a harmincas évek támadásaihoz hasonlítja. A Hvg.hu Ódry Árpád dédunokájának közleményét anélkül tette közzé, hogy előzetesen a vonatkozó dokumentumokat megkereste volna, sőt, később az olvasói figyelmeztetés után sem közölt helyreigazítást.

Szalay László olvasói levelét közöljük:

Közel egy hónapja hosszabb írás jelent meg a Hvg.hu oldalon. Címe: „Felszólalt az SZFE új urai ellen az Ódry Színpad névadójának örököse”. A cikk tartalmazza Fischer Gábor, Ódry Árpád dédunokájának a nyilatkozatát rövid felvezető kíséretében. A szöveg hivatkozik a nagy színész 1934-ben elhangzott beszédére – párhuzamba állítva a mai történésekkel.

Az említett cikk elején azt olvassuk:

„Ódry dédunokája nyilatkozatában azt írja, dédapja, a Színművészeti Akadémia akkori főigazgatója 1934-ben felszólalt az intézményt érő támadások ellen, és megkérdőjelezhetetlen tekintélye önmagában elég volt ahhoz, hogy a kormány visszahőköljön az akadémia náci szándéktól vezérelt, erőszakos egyformásításához (sic!). Szerinte az akkori támadások 'hangvétele, stílusa és felületessége hátborzongatóan emlékeztet a maiakra, és nyilvánvaló politikai bosszúból akarják most 'eltörölni a föld színéről' a színpadot.”

Idézet Fischer Gábor nyilatkozatából:

„Amikor 1934. május 31-én Ódry Árpád, a Színművészeti Akadémia főigazgatója, az akkori politikai támadásokra reagált az intézmény tanévzáróján, melyek hangvétele, stílusa és felületessége hátborzongatóan emlékeztet a maiakra, akkor még megkérdőjelezhetetlen tekintélye önmagában elég volt ahhoz, hogy a kormány visszahőköljön az Akadémia gleichschaltolásától [...]

Ódry neve nem kell az Egyetemet hatalmába kerítőknek, és én megértem őket. Ódry művész volt, és egy művész csak szabad ember lehet. S mikor Ódry határozott szavakkal verte vissza a politika első támadását az Akadémia ellen, mindannak szimbóluma is lett, ami ellen a mai akarnokok harcolnak.”

Az olvasó tehát arról értesül, hogy 1934-ben az akkori kormány „náci szándékoktól” vezérelve akarta átalakítani az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiát, ezt a politikai támadást azonban Ódry Árpád visszaverte. Idézem újra a dédunoka szavait:

„Ódry Árpádnak, a művésznek, aki a szabad művészetet védve elég bátor volt megvédeni az Akadémiát, tanítványait, elhárítva a szélsőjobb otromba parlamenti támadásait, azok a méltó örökösei, akik most még bátrabban és még elszántabban védelmezik az Egyetemet, a szabadságot és mindazt, amiért érdemes művésznek lenni.”

Az 1934-es történet tehát Fischer Gábor szerint a mának szóló üzenet, mert szerinte akkor is a jobboldal támadta az intézményt, ma is.

A cikkből nem derül ki, miről is szólt az akkori „támadás”. A cikk sajnos nem idézi Ódry Árpád 1934-ben elhangzott beszédét sem. Ezt a hiányt igyekszem pótolni.

Ódry Árpád a színiakadémia igazgatója (s nem főigazgatója, ahogy a cikkben olvassuk) nem 1934. május 31-én mondta el beszédét, hanem egy nappal előtte, szerdán. A beszédet a másnapi lapok közölték. A május 31-én megjelent lapok közül a konzervatív-keresztény Nemzeti Ujság is beszámolt a beszédről. A cikkből megtudjuk, hogy Ódry Árpád válaszolt „azokra a támadásokra, amelyek az utóbbi időben érték a Színművészeti Akadémiát”. Az igazgató idézett is egy mondatot valamelyik támadásból, ennek a mondatnak az ismeretében meglelhetjük a támadás forrását is. Idézem Ódrynak a támadásokra adott, de a végzős növendékeknek címzett feleletét a Nemzeti Ujság alapján, mert valóban tanulsággal szolgálhat a mának:

„Önöknek adom meg a feleletet, mert ezek a támadások alkalmasak lehetnek arra, hogy Önökben felébresszék a kételyt az itt megszerzett tudásokkal szemben, és mert határtalanul lelketlennek tartom, hogy egy pályáján lelkesen és készülten induló fiatal nemzedékre beható tanulmány nélkül, felületesen ráüssék az alkalmatlanság és elégtelenség bélyegét. Nem felületes-e azt állítani, hogy az Akadémia egész színjátszási korokat és stílusokat átaludt évtizedek óta változatlan tanterve miatt?”

Az Akadémia hatvanhatodik évfolyamáról kiadott évkönyv a következő sorokat tartalmazza: „Meggyőződésem szerint az egyetemes magyar művelődéstörténet krónikái is fel fogják jegyezni az 1929. esztendőt, amelyben művészek és tudósok komoly és lelkiismeretes összemunkálása, a gyakorlat és elmélet embereinek vállvetett törekvése és egy körültekintő, messze előrelátó és tettrekész kormányférfiú akarata létrehozta az új színészakadémiát.”

1929 óta nem múltak el évtizedek, csak öt év. Igaz, hogy ez alatt az idő alatt stílusok egész sora hervadt el a színpadon, de nem azért, mert „az újat akaró rendező” tehetetlen volt a színészképzéssel szemben, hanem azért, mert idegen volt, vagy csak idegen próbálkozások utánzata. A stílus szó nagyon mindennapivá lett a színpadon és többé nem jelenti egy kor szükségszerű fejlődésének megnyilvánulását. A naponként változó stílusoknak javarészt nemzetközi érvényesülés a rejtett céljuk és éppen ezért nem verhetnek mély gyökeret sehol. Az igazi művészet sohasem nézi ellenséges szemmel az idegen fejlődést, de előbb-utóbb leveti magáról annak hatását, mert nemzetivé akar lenni, és valósággal borzad attól, ami nemzetközi. Mindenekfölött áll ez a magyar színészre, aki magyar jellemekből és magyar nemzeti problémákból fejlődött ki, és aki hosszú időn keresztül előbbvalónak találta küldetését, mint egyéni érvényesülését. Együtt fejlődött a magyar költészettel és sohasem szakad el tőle.

„A diploma, amelyet ma átvesznek tőlünk, nem zárja önöket művészi elvek közé, de nemes utakra akarja vezetni. Ez az ország tele van délibábbal, lidérctüzekkel, a tettrevágyás izgalmával és el nem mondott fájdalmakkal. Ezekbe hatoljanak be, ezeket igyekezzenek megismerni és a szívük örökké tele lesz az alkotás lángolásával, a művészetük telve lesz mondanivalóval.”

(Nemzeti Ujság 1934. május 31., 17.)

Ódry beszéde elején szerepel ez az idézet: az Akadémia „egész színjátszási korokat és stílusokat átaludt évtizedek óta változatlan tanterve miatt”. Aki végiglapozza az igazgatói beszéd előtti egy-két hónap lapjait, némi idő elteltével megtalálja az idézet lelőhelyét. Íme:

„A Színművészeti Akadémia nem egy cikk kis részét érdemelné, hanem egész könyvet. Az állam színiakadémiája és az összes magánszíniiskolának évtizedek óta változatlan tanterve bizonyítja, hogy a magyar színpad egész színjátszási korokat, stílusokat átaludt. A magyar színészképzés jóformán megoldhatatlan problémák elé állít minden rendezőt, aki új stílust akar hozni. A színészképzés nálunk még ma is a szavaláson kezdődik, mert még mindig nem jöttek rá, hogy a vers az irodalom összes előadási formái között a legnehezebb feladat minden színész számára. A színiiskolákban még ma is egyes szavakhoz, fogalmakhoz gesztusok és hanglejtések tartoznak, azt a szót, hogy 'halál', borzongva, azt, hogy „élet”, csak viháncolva lehet kimondani. Még mindig nem tudják, hogy a színészképzésben első a testkultúra, aztán jön a szerepfelfogás, a súgónélküli betanítás, nem a szerep szavainak, hanem a szerep lényegének megértése, a hangképzés és még sok minden alap szükséges ahhoz, hogy eljussanak a versig, amelynek elmondása már kész színészt igényel.”

(A művészet égő kérdései és langyos vitája. Pesti Napló 1934. március 24., 1–2.)

Egyértelmű, hogy az Akadémia igazgatója elsősorban a Pesti Napló bírálatára válaszolt. De nemcsak ebben a lapban, másutt is találunk kritikus szavakat. Az Ujság napilap például 1934 márciusában az egyik akadémiai vizsgaelőadásról számolt be rövid hírben. A növendékek Herczeg Ferenc Bizáncát adták elő a Kamaraszínházban. A kritikus szerint a növendékek „dúló érzelmektől remegő hangon és teljes tüdőből” adták elő a darabot, majd jön a konklúzió:

„Mindez kétségkívül megfelelt a színmű stílusának, de kevés fogalmat nyújtott arról, hogy kiből mennyire válik majd használható színész. Annak a szavalásnak, amely nem is „idejétmúlta”, mert sohasem volt itt az ideje, utolsó zord végvára a Színművészeti Akadémia. S mivel növendékei közül nyilván csak elenyésző százaléknak lesz módja arra, hogy pompás és klasszikus zihálásait megfelelő darabokban hasznosítsa: sokat kell majd tanulniuk és sokat kell felejteniök is azoknak, akiket itt megnéztünk és megtapsoltunk.”

(Akadémiai vizsgaelőadás. Ujság 1934. március 1., 10.)

„Röviden érdemes kitérni arra, hogy Ódry Árpádot ebben az időben rádiós működése miatt is bírálták. Ugyancsak március elején az Újság fél kolumnás cikket közölt a magyar rádióról, amelynek dramaturg-főrendezője ekkoriban Ódry Árpád volt, s aki két hónappal később, nem függetlenül a támadásoktól, távozott posztjáról.” (Csillag Ilona: Ódry Árpád. Bp., 1982., 193.)

„Nem akarjuk részletesen ismertetni itt azt az egyeduralmat, amit Ódry Árpád és Kiss Ferenc a színészanyag egyoldali kiválogatásával gyakorolnak és a fővárosi színészek nyolctizedrészét kizárják a rádió szerepléséből. Mindez külön cikket kíván„- olvassuk a Baj van a magyar rádióval! című cikkben, melynek névtelenségbe burkolódzó szerzője szerint „a mikrofon előtt az Ódry Árpád által kiásott avult színművek hamis páthosza harsog.”

(Ujság 1934. március 4., 9.)

Sem a Pesti Naplóról, sem az Ujságról nem lehet állítani, hogy kormánylapok vagy szélsőjobb fórumok lettek volna. Épp ellenkezőleg: a korszak két vezető liberális lapjából idéztem.

Nemcsak a sajtóban kapott kritikát a színiakadémia, hanem az országgyűlésben is. 1934. május 18-án Beck Lajos (nem kormánypárti) képviselő is bírálta az Ódry vezette Akadémiát és a Nemzeti Színházat. Tudjuk, ebben az időben Ódry Árpád a Nemzeti Színház vezető művésze, örökös tagja és főrendezője is volt. Ódry fentebb idézett beszédének ismeretében bízvást állítható, hogy az akadémiai igazgató nemcsak a sajtótámadásokra, hanem Beck Lajos bírálatára is válaszolt. Néhány idézet Beck Lajos beszédéből, amely a kultusztárca költségvetési vitájában hangzott el:

„A Nemzeti Színház mintha mély álmát aludta volna 15 esztendőn keresztül és most kezd riadtan eszmélni arra, hogy egy új világba került. És itt foglalkoznom kell azzal a minduntalan felbukkanó felfogással, hogy az a konzervatív publikum, amely a Nemzeti Színházat látogatja, teljesen elüt a többi színházak publikumától. Ez ellen azonban óvást kell emelni. A Nemzeti Színháznak, igaz, hogy konzervatív publikuma van, amely azonban konzervativizmusában csodálkozva nézi és fejcsóválva hallgatja a színpadról feléje hangzó maradiságot. Mert meg kell állapítanom, hogy az, amit a Nemzeti Színház tradíciónak tart, az üres forma lett, mert értékes és belső tartalma elveszett; mert a modorosság még nem tradíció, és azt hiszem, az igen t. miniszter úr is igazat fog adni nekem, amikor azt mondom, hogy mindaz, ami régi, még nem klasszikus és a tartalmatlan és hamis népiesség nem igazi nemzeti stílus. Erre mutatnak a stílusokat szélsőségesen kergető és egy és ugyanazon darabban ötféle stílust reprezentáló előadások között ma már – sajnos – ott tartunk, hogy a Nemzeti Színházban igazgató, rendező, színész elvesztette – valljuk be – önmagába vetett hitét és lelkét.”

(Az 1931. évi július hó 18-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Huszonharmadik kötet. Bp., 1934, 60.)

Beck kritikájával szemben Farkas Elemér kormánypárti képviselő védte meg a Nemzeti Színházat, Hóman Bálint kultuszminiszter pedig válaszában azt mondta, az a kép, amelyet Beck Lajos festett, „nemcsak sötét volt – ő maga is sötét képnek nevezte –, hanem túlzott is”.

Csillag Ilona hivatkozott könyvében sem a Pesti Napló cikkét, sem Beck Lajos parlamenti fölszólalását nem említi, ahogy Ódry 1934-es beszédét sem idézi, pedig ha lett volna szélsőjobb támadás az Akadémia „náci szándékú” átalakítása kapcsán, bizonyára erről is szót ejtett volna.

Összegezve a fentieket: 1934-ben valóban „támadás” érte a Színművészeti Akadémiát és vele együtt a Nemzeti Színházat. Nem kormányoldalról vagy szélsőjobbról, hanem liberális oldalról. Abban viszont egyetértek a nagy művész dédunokájával, hogy Ódry Árpád valóban szimbólum. Erről tanúskodik 1934-ben elmondott beszéde is, amelynek üzenete, ebben is egyetértek a dédunokával, ma is érvényes.