Saját rajongói szedték ízekre a Boris Becker miatt hisztiző újságírót

Irgalmatlan öngólt lőtt mai írásával a WMN nevű szélsőliberális portál szerzője, bizonyos Csepelyi Adrienn. Ugyanis nekitámadt az egykori világklasszis teniszezőnek, Boris Beckernek, amiért szerdán – a BBC szakkomentátoraként – csinosnak merészelte nevezni Fucsovics Márton kedvesét. Amit ezek után saját kommentelőitől kapott Csepelyi, azt nem teszi zsebre – olvasható a PestiSrácok cikkében.

„Vizsgáljuk meg tárgyilagosan, mi történt! Boris Becker korábbi világklasszis teniszversenyző a brit közszolgálati tévé közvetítése során azt mondja: »Azt mondják, a magyar nők a legszebbek. Nos, ezt nem tudom, de ő bizonyosan nagyon csinos.« Mi a közlés lényege? Tetszik nekem ez a nő. Mennyi a közlés szakmai értéke? Nulla.”

Vagyis Csepelyi szerint egy közvetítésben csak olyasmit szabad mondani, aminek szakmai értéke van. Értjük. Lapozzunk.

„Mi a nézők nagy részének reakciója? Semmi, esetleg egyetértő hümmögés, »ja-ja, nekem is bejön«. Így szoktuk meg, amióta világ a világ, az operatőrök eleve az általuk csinosnak ítélt szurkolókra közelítenek, »nincs itt semmi gond, haladjunk, nem kell a femináci vergődés«.”

Tényleg nem kéne a femináci vergődés, ám Csepelyi még csak ekkor lendül bele:

„Nos, van egy rossz hírem: ez nem bók. A bók az volna, ha odalépnél az adott nőhöz, és mondanál valami olyasmit, hogy eddig is hallottad már, hogy a magyar nők a legszebbek, és engedje meg, hogy elmondd: ezt most ő bizonyítva látja. Hogy megteszed-e ezt úgy, hogy tudod, ennek a nőnek férje/pasija van, az helyzet- és vérmérsékletfüggő, de azzal azért nem árt tisztában lenned, hogy százezrek füle hallatára, ellenben az illető távollétében ilyet mondani nem bók, hanem csupán annak a közlése, hogy te ezt a csajt „szúrnád”.”

Ha valami sértő ebben az egész történetben, az nem Boris Becker kedves bókja, hanem például ez a Csepelyi-gondolat. A szerző itt a férfiakat minősíti le en bloc. Szerinte az a férfi, aki egy közvetítésben ilyet mond egy nőre, az nyilván le akar vele feküdni. Gyanítom, akad pár millió férfi, aki Borishoz hasonlóan ugyanúgy csinosnak nevezte volna Anettet, ha ott ül a stúdióban – és egyáltalán nem az összefekvés gondolatától eltelten. Csepelyi itt valójában magáról állít ki bizonyítványt, méghozzá nem túl fényeset. Ezt nevezi a szakirodalom kivetítésnek. A saját buta, kétbites gondolkodásmódját próbálja emberek egy nagy csoportjára ráhúzni.

„Valóban, nem azt mondta, hogy csúnya szája van vagy jó volna kicsit fogynia. De vajon mire alapozza bárki azt, hogy a nők külsejére megjegyzést tenni nemhogy szabad, de egyenesen hálásnak kell lenni érte? Bizonyos szempontból Becker nem viselkedett másképp, mint az út szélén dolgozó építőmunkás, aki utánafüttyög az előtte elsétáló nőknek. Oké, hogy a közlés pozitív (amennyiben pozitívumként értékeljük, hogy „fú, de megdugnálak”…), de miért kötelező ezt tudtára adni valakinek?”

És akkor itt nagyjából eljutunk oda, hogy nem óhajtjuk tovább olvasni a szerző förmedvényét. Egy kedves gesztusból, egy ártatlan bókból már másodjára kilyukadni oda, hogy Boris Becker (vagy bárki, aki a tévében bókol) valójában dugni akar: döbbenet.

„De hát minden normális nő imádja, ha dicsérik! Ezzel az állandóan felbukkanó állítással nekem csupán egyetlen gondom van: tulajdonképpen ki és mikor kérdezte meg a történelem folyamán a nőket arról, ők hogyan érzik magukat valójában a hasonló helyzetekben?”

– így folytatódik a hiszti. Jómagam – egy-két díszpéldányt leszámítva – nem ismerek olyan nőt, aki ne örülne a bókoknak, a dicséretnek. Persze, akadnak ilyen Csepelyi-félék, akik az utóbbi években egyre hangosabban rikácsolnak, és próbálják lázítani nőtársaikat, ám az elsöprő többség csak röhög rajtuk.

Mi tehát a gond Boris Becker kijelentésével? – teszi föl a kérdést végül a szerző. Majd ekképp próbálja összefoglalni hisztizése lényegét: „az, hogy teljesen szakmaiatlan, hiszen egy szakmai helyzetben (ő épp szakkommentál) egy nő külsejéről kezd beszélni, aminek semmi, de semmi köze nincs sem a meccshez, sem a tornához, de még a sportághoz se;

az, hogy ezzel nézők sokaságának sugallja, hogy ez így rendben van, bátran lehet mustrálgatni akárkit;

az, hogy ezzel megerősíti azt a végtelenül káros hozzáállást, mely szerint a tetszés bármiféle kifejezése bók, és annak kötelező örülni, jöjjön akárkitől, akármilyen helyzetben…”

ELSÖPÖRTÉK A KOMMENTEK

Még a WMN hűséges olvasói is alaposan kiakadtak az irománytól. Szinte kivétel nélkül mindegyikük minimum butaságnak, a ló túloldalára való átesésnek minősítette Csepelyi eszmefuttatását. De akadt, aki jelezte: ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem olvassa többé a WMN-t – olvasható a PestiSrácok cikkében.

A cikk teljes tartalma ide kattintva érhető el.