A tibetológia tudományának nemzetközi megalapítóját, Kőrösi Csoma Sándort minden magyar jól ismeri. Kőrösi, akinek bár eltökélt szándéka volt minden tudományos kutatásával a magyar nemzet érdekeit szolgálni, világraszóló tevékenységét végig idegen földön, idegen nyelven és idegen finanszírozással kényszerült kifejteni. Így munkássága révén nem születhetett meg hazánkban egy tibetológiai műhely. A tibetológiát, mint tudományos diszciplínát a világhírű orientalista, Ligeti Lajos indította útjára Magyarországon, azonban tanítványa Uray Géza lett a tibetológia olyan klasszikusa, akinek munkái – melyek téziseinek elsöprő többsége kiállta az idők próbáját – az ótibeti korral foglalkozóknak máig megkerülhetetlenek.
Uray Géza 1921. augusztus 16-án született Budapesten. Apja magasrangú katonatiszt volt, aki fiának is hasonló életpályát szánt. Uray 1939-ben családi óhajra be is iratkozott a Ludovikára, azonban egy év alatt világossá vált számára, hogy nem a katonai pályán szeretné kiteljesíteni képességeit. Ennélfogva 1940-ben átiratkozott a budapesti egyetem jogi karára, de közben szorgalmasan látogatott egyes órákat a bölcsészettudományi karon is.
A tibetológiai stúdiumok első hallgatói között volt, mivel Ligeti Lajos 1942-ben elkezdte ennek a szakterületnek az oktatását, mintegy tisztelegve Kőrösi Csoma Sándor emlékének halála századik évfordulóján.
Hiába szakított korábban a katonáskodással, a sors visszaterelte a katonaélethez, a II. világháború vége felé behívták szolgálatra, melynek során fogságba esett, és a háború után még bő két évig szovjet hadifogságban sínylődött. 1947-ben térhetett vissza az egyetemre, ahol először jogi tanulmányait fejezte be sikerrel, majd egy évvel később bölcsészdoktori oklevelet is szerzett. Egyetemi doktori disszertációjában Kelet-Tibet nyelvjárásainak osztályozásával foglalkozott. A mű olyan jól sikerült, hogy egyből állást kínáltak neki az egyetem Belső-ázsiai Intézetében.
Bár a mű magyar nyelvű volt, angol kivonata és adattára révén már nemzetközi szinten felhívta a figyelmet az ifjú kutatóra.
A kommunista rendszer azonban nem hagyta, hogy Uray – származása miatt – szabadon kibontakoztathassa képességeit az egyetemi szférában, 1949-ben fel kellett adnia egyetemi munkahelyét. A tudóstársadalom szolidaritásának köszönhetően helyezkedhetett el az MTA Nyelvtudományi Intézetében, de mivel az intézetet tibeti nyelvészeti kérdések nem érdekelték, így Uraynak a bibliográfiai munkacsoportban kellett tevékenykednie. 1970-ben megszerezte a nyelvészeti tudományok kandidátusa fokozatot. 1973-ban kapott a szívének igazán megfelelő tudományos kutatói állást az akkor megalakuló Orientalisztikai Munkaközösségben. Száműzetése az egyetemről 1979-ig tartott, ekkor nevezték ki címzetes egyetemi docenssé az ELTE BTK-n, majd 1990-ben címzetes egyetemi tanárrá.
