75 évvel ezelőtt, 1946. augusztus elsején vezették be a forintot, amely a világtörténelem legdrasztikusabb inflációjának a végét jelentette. Kevéssé ismert, hogy amíg a kommunista párt magát ünnepeltette a stabilizáció sikeréért, valójában pártvállalataival azonnal veszélyeztette az új fizetőeszköz értékállóságát.
A második világháborút követő pénzromlás soha nem látott mértéke nem volt magától értetődő következménye a világégésnek.
A szövetségesek bombázása nem okozott akkora kárt, hogy a termelést ne lehetett volna belátható időn belül újraindítani. A megszálló Vörös Hadsereg azonban rátette a kezét minden működő üzemre, lefoglalta a nyersanyagokat és a bankok tartalékait, begyűjtötte az élelmiszert, miközben teljes ellátást követelt és nem számította be mindezt a jóvátételi kötelezettségünkbe.
Olyan abszurd helyzetek is előfordultak 1945-ben, hogy a fizetésképtelen magyar állam kölcsönért volt kénytelen a szovjetekhez fordulni, akik a budapesti bankoktól elrabolt pengőből segítették ki a kormányzatot.
Leszerelték és elszállították a gyárak berendezéseit, azokat az üzemeket sem kímélték, amelyeknek termékei a jóvátétel részét képezték volna. Minden német tulajdont kisajátítottak, de nem vállalták át Németország tetemes tartozását, amelyet Hitler egyszerűen Magyarország háborús hozzájárulásaként kezelt. Ráadásul a szovjet megszállók kötelezték a magyar kormányt arra, hogy a diktált feltételekkel váltsa be a fedezet nélkül Magyarországon forgalomba hozott Vörös Hadsereg-pengőket. A magyar állam kényszerhelyzetben volt, amely a bankóprés beindításához vezetett, végzetesen elszabadítva az inflációt. A stabilizációs politika végül sikerrel járt, az 1946 augusztusában bevezetett forint megőrizte értékállóságát.
Közismert tény, hogy az amerikaiak által visszaszolgáltatott aranytartalék adta az új pénz aranyfedezetét.
Egy forint négyszázhatvanezerquadrillió pengőt ért, és értékének megőrzése érdekében rendkívül kevés pénzt bocsátottak ki. Ez a restrikciós politika ellehetetlenítette a hagyományos banktevékenységeket is, vagyis megteremtette az állam hitelmonopóliumát, elősegítve a kommunisták centralizációs törekvéseit. Természetesen a Magyar Kommunista Párt igyekezett learatni az infláció letöréséből származó politikai babérokat, de közben a háttérben folyó manipulációjukkal majdnem kisiklatták a nemzet erőfeszítéseit.
1945–1946 az áruhiány és a feketepiac időszaka volt. A kommunista párt vidéki szervezetei sorra hozták létre saját „vállalkozásaikat”, amelyeknek bevételei a csempészetből és az erkölcstelenül felvert árakból származtak.
A legfontosabb cég ebben a korai időszakban a West-Orient vállalkozás volt, amelyet 1945 nyarán alapítottak az átláthatatlan csempésztevékenység összefogására és legalizálására. A céget mentesítették minden deviza- és vámtörvény alól, egy kis zárványként létezett a jogrend felett. A behozott közszükségleti cikkeket dollárért és aranyért értékesítették, hatalmas nyereséget halmoztak fel, amelyet a meglóduló infláció közepette valutaüzérkedéssel kamatoztattak.