– Kifejtené, mit jelent a genderelmélet vagy éppen az LMBTQ betűszó?
– Ha jól értem, az LMBTQ – és ennek a végére szokás manapság egy pluszjelet is tenni – a nemi eltévelyedések egyre bővülőnek tűnő tárházára szolgáló megjelölés, jellegzetes politikailag korrekt „madárnyelv”. Ezt a nyelvezetet valóban a genderideológia hívei találták ki a korábban használatos homoszexuális szó helyett, azt szándékozván bemutatni, hogy a szexuális irányultságok mennyire sokszínűek. De nem pusztán utóbbiakról van szó, hanem magáról a nemiségről: a genderizmus azt tanítja, hogy az ember teremtett, női vagy férfi mivolta pusztán társadalmi konstrukció, a külső környezet által ránk erőltetett szerep, ami a szokások, a konvenciók megváltoztatásával módosítható is. Ez az úgynevezett társadalmi nem, ami állítólag sokkal fontosabb, mint a biológiai. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy férfi definiálhatja magát nőként és fordítva, hanem hogy valóban ki is lehet lépni ebből a binárisnak nevezett nemi kódolásból. Tehát ha valaki gendersemlegesnek érzi magát az egyik reggel, esetleg aszexuális genderfluidnak vagy nonbináris agendernek, az államnak ezt el kell ismernie, sőt jogokat kell kapcsolnia az újonnan felfedezett nemi identitáshoz. És most a legújabb hullám az, hogy mindez nem ér rá felnőttkorig, ezt a gyermekekkel is meg kell ismertetni.
– A baloldal – mint anno a migráció esetében – azt mondja, álproblémát kreál a kormány, nem is kell hazánkban LMBTQ-érzékenyítéstől tartani. Mit mondana erre?
– Ez a modern liberalizmusra jellemző álságosság. Egyfelől széles spektrumon folytatják az általuk fontosnak ítélt ügyek mentén a propagandát, másfelől amikor valaki erre rámutat, fel vannak háborodva a valóságon. A totális egyenlőségre, az értékek viszonylagosságára és a korlátlan individualizmusra hivatkozva akarják szélsőségesnek és elmaradottnak beállítani az Isten, haza, család gondolatát. Ehhez pedig professzionális nyelvi eszköztár társul: a kisbabák meggyilkolását elnevezték szexuális reprodukciós jognak, a nemzeti identitás szétverése a menedékjogra és az etnikai sokszínűség szépségeire történő hivatkozással történik, a szivárványpropaganda pedig a „love is love” jóemberkedő jelszavával igyekszik eladni magát. A különféle területeken az érzékenyítésnek meg az emberi jogok kiterjesztésének hívott agymosást hosszú évtizedekkel ezelőtt kezdték el, és ez valamennyi esetben először csak kerülőutakon szivárgott át hozzánk, aztán megkérdőjelezhetetlen dogmaként szembesülünk ezen lidércnyomások drámai expanziójával.