A keresztény ország gyermekeink megkereszteltetésével kezdődik

Ne engedjük eluralkodni a közömbösséget – emelte ki a lapunknak adott ünnepi interjúban Fabiny Tamás. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke hangsúlyozta, hogy hitvalló keresztényként komolyan kell vennünk a Szentírás üzenetét. Mint mondta, a hitet igazán csak közösségben lehet megélni, amit most a járvány után újra megtehetünk.

– Amikor egyeztettünk az interjú időpontjáról, említette, hogy sok feladatnak kell eleget tennie a húsvétot megelőző héten. Mi a hagyománya ennek az időszaknak?

– A nagyhét jól ki van találva: egy felkészülési időszak húsvét ünnepe előtt, sőt már a böjti időszak is egy előkészület. Olyan, mint egy szakrális bemosakodás. Azért, hogy ne csak egyszerűen belezuhanjunk az ünnepbe, szükségünk van a ráhangolódásra, hogy megtisztuljunk a kinti lármától, zajtól. Ez a feladat nemcsak egy püspöknek, lelkésznek különösen fontos, hanem általában minden embernek. A nagyhétnek nagyon mély dramaturgiája van: kezdődik a virágvasárnap ünnepével, amikor Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, és a nép hozsannázva fogadta. Jézusra ekkor még királyként tekintenek, de nemsokára ugyanez a hozsannázó tömeg azt fogja kiáltani, hogy „Feszítsd meg!”. A hagyományt tisztelve, annak részeként kiemelném a nagycsütörtököt, amikor megidézzük a lábmosás történetét: a gyülekezetünkben, a Bécsi kapu téri templomunkban is fölelevenítettük, amikor Jézus az utolsó vacsora előtt kötényt köt maga elé, és megmossa a tanítványainak a lábát. Ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy ő, aki úr, király, egyszer csak szolga lesz. Hiszen a rabszolgák feladata volt az érkező vendégek lábát megmosni. Jézus már ott megalázza magát, hogy a szolgák feladatát végzi. Azt mondja: ti is így szeressétek egymást, legyetek ennyire könyörületesek egymással. A következő nap a nagypéntek, amely a legnagyobb dráma. Ekkor, főleg a protestáns hagyományban, mindig zsúfolva vannak a templomok.

– Mi ilyenkor az ünnep szimbóluma?

– Sokan úgy tartották, hogy a reformáció ünnepe mellett a nagypéntek még az igazán nagy ünnep, amikor a kereszt áll a középpontban. A Luther-rózsában, amely a mi szimbólumunk, a szívben is ott van a kereszt. Több evangélikus templomban – köztük Budapesten, a Bécsi kapu téri templomunkban is – elterjedt egy nagyon szép hagyomány, hogy húsvéthajnalban tartanak istentiszteleteket, reggel öt órakor. Ez azt jelenti, hogy még sötétben, gyertyafénynél kezdjük az alkalmat, és ahogy fokozatosan világosodik, érezzük, hogy eljött a feltámadás. Utána tartunk egy reggeli agapét: ennek még a kőbányai szolgálatom alatt láttam jelentőségét, ugyanis a lakótelepeken nagyon sok magányos ember él, akiknek nincs családjuk és közösségük, és úgy tapasztaltam, hogy ezek az alkalmak sokat jelentettek nekik.

– Az elmúlt két évben a világjárvány alatt nem lehetett így készülni. Most végre vissza tudtunk térni az eredeti forgatókönyvhöz? Milyen lelkülettel tudott most felkészülni a húsvétra?

– Ujjongva és nagyon várva! Szívszorító élmény megállni egy üres templomban, belenézni a kamerába, és kérni a híveket, hogy minden szorongásuk ellenére próbálják átélni az ünnepnek az örömét. Ugyanakkor volt ebben útmutató is: húsvétkor éppen arról tanúskodtak az asszonyok, akik mentek a sírhoz, hogy nincs ott a test. Az üres templom valahol az üres sírra emlékeztetett engem: Jézust nem kell a templomhoz kötnünk. Ő nagyobb a templomnál. Baj lenne, ha csak ott tudnánk őt elképzelni. Kiemelném: ugyanakkor az a szép ebben az ünnepben, hogy ilyenkor minden érzékszerv szerepet játszik. Nemcsak az ige hallgatása a fontos, hanem az is, hogy lássuk egymást, az oltárképet, a keresztet. Másrészt fontos a szaglás, a virágillat, az úrvacsorai kehelynek az illata és az úrvacsora íze. Emellett elengedhetetlen a tapintás is: a kézfogás, az ölelés, hogy megbékélünk egymással. Ilyenkor megérintjük a másikat. Ezt nem tudtuk gyakorolni hónapokon keresztül.

– Hogy látja, az evangélikus közösségében a hívők hogyan érzik most magukat? Mennyire volt számukra megterhelő?

– Sokan elveszítették szeretteiket, többet temettünk, mint máskor. Sokan gyászoltak az elmúlt két évben. Ez az időszak valóban vészhelyzet volt. Viszont úgy szoktam fogalmazni, hogy a veszélyből esélyt kell csinálni: az a veszély, ami leselkedett az emberekre, eséllyé válhatott. Ez mutatkozik meg például abban, hogy a transzcendentális kérdések felé fordulok, és komolyan veszem azt: Ki az Isten? Mit jelent, hogy hozzá tudok imádkozni? Mit jelent az emberi élet végessége?

– És hogyan tudtak a pandémia okozta áldatlan körülményekhez alkalmazkodni?

– A lelkészek ebben az időszakban is komolyan vették a személyes lelki gondozást, leveleket írtak, telefonon beszéltek a hívőkkel, idős lelkészek megtanulták a számítógépet használni, videókat vágni. A modernitás irányába tudott fordulni az egyház, ami nagyon jó. És a hívek is, például nagymamák is megtanulták kezelni az okostelefonon, hogyan tudják meghallgatni az istentiszteleti alkalmakat. 

Ugyanakkor ebben benne van az elkényelmesedés veszélye: meghallgathatok úgy egy istentiszteleti alkalmat videón, hogy közben például kavargathatom a levest. 

Ez nem ugyanolyan jelenlét! Bátorítom az embereket, hogy éljenek a személyes találkozás lehetőségével! Mert a hitet közösségben lehet megélni. Ahogy Pál apostol mondja: „Egymás hite által erősödhetünk.”

– A szomszédunkban dúló háború miatt hazánkra is veszély leselkedik. Az evangélikus egyház elsőként fogadott be Ukrajnából menekülőket.

– Még csak szinte nem is kellett kérnünk, a hívek megelőztek azzal, hogy hallották a háború hírét, és kérdezték, hogy mit tudnak segíteni. Több százan ajánlottak fel szállást Budapesten és vidéken is. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ukrajnából menekülő keresztény, többségében nigériai fiatalokat fogadott be. A Budavári Evangélikus Gyülekezet a Bécsi kapu téren lévő Sára-termében több családot szállásolt el. A kicsinek mondható evangélikus egyház hívei közel ötvenmillió forintot gyűjtöttek össze, és a külföldi partnereink, köztük az amerikaiak, akik a legtöbb pénzt adták, majd a skandináv és német barátaink, a külföldi evangélikus egyházak több száz millióval segítenek a mai napig.

– Az iméntiekből is érzékelhető, hogy Magyarországon a felebaráti szeretet érzése még erősen jelen van. Ugyanakkor manapság kárhoztatják Európát, hogy már nem keresztény.

– Néhány hónap múlva lesz a népszámlálás: akkor sok minden kiderül. Nem kampányszerűen, de igyekszünk az emberekben tudatosítani, hogy a kérdezőbiztosnak mondják bátran, hogy evangélikusok, reformátusok, katolikusok. A közömbösséget ne engedjük eluralkodni! Az igazán hiteles kereszténység ugyanakkor tettekben, komoly helyzetekben bizonyosodik meg. Én komolyan veszem Jézusnak azt a tanítását, amit Máté evangéliumában így mond: „Éhes voltam és ennem adatok, szomjas voltam, innom adtatok, meztelen voltam, felruháztatok, üldözött voltam, befogadtatok.” Ebből a hitemből fakadóan én a cselekvő keresztyén szeretet jegyében segítek. Az az igazi kereszténység, hogy tudunk szolidárisak lenni egymással! Jómagam is kritikusan látom a kereszténység helyzetét Nyugat-Európában, ide sorolva sokszor például a nagyrészt evangélikus skandináv egyházak elvilágiasodását. 

Úgy vélem, az nagyobb baj, ha valaki csak krokodilkönnyeket hullajt a keresztény Európa, a keresztény Magyarország elvesztéséért, és például a saját családjában nem tesz ez ellen. 

Szerintem ott kezdődik a keresztény Magyarország, hogy a saját családunkban megkereszteltetjük a gyermekeinket.

– A XVI. században Luther Márton a fellépésekor hitvallást tett, amely megváltoztatta a történelmet. Ezt a hitvallást szükséges napjainkban is megtennünk?

– Nem véletlenül érezzük, hogy a reformáció igen komoly hitújítás volt. A középkori egyház megfáradt, túl sok volt a külsőség, a pompa, a politikum. A reformáció ez ellen is lázadt: az Istent akarta visszahelyezni a hit középpontjába, nem az e világi dolgokat. Rendkívül fontos ennek a személyes istenhitnek a megvallása. Sőt továbbmegyek, a Krisztus-hitnek a megvallása, amely sokkal személyesebb. Általános hitről is beszélhetünk, de ha valaki azt mondja, hogy Jézus Krisztus a személyes Megváltóm, az már ennél többet jelent. Ahogy Luther Márton is mondta: nem tanácsos az embernek a saját lelkiismerete ellen cselekedni, ezért nem véletlenül volt az egyik jelszava a „Solus Christus – Egyedül Krisztus”. Ezt a személyes Krisztus-hitet meg kell vallani ma is! Ehhez szervesen kapcsolódik Luther másik híres jelmondata a „Sola Scriptura – Egyedül a Szentírás”. Mivel a hitnek az egyedüli forrása a Szentírás. Pont ötszáz éve készült el Luther Márton először az Újszövetség fordításával, később az egész Szentírást lefordította Wartburg várában. Ez a tény óriási üzenet volt, hiszen a Bibliát egészen addig nem adhatták a hívek kezébe. Ha hitvalló keresztények vagyunk, vegyük komolyan a Szentírás üzenetét!

– A hagyományt megtartva a Magyarországi Evangélikus Egyház Püspöki Tanácsa idén is pásztorlevélben fordult az egyház tagjaihoz, amelynek jelmondatául Ézsaiás próféta szavait választották: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.”

– Jézusnak a sebei ma is láthatók, méghozzá a mai szenvedőkben. Az ukrajnai háború, a megalázottak, a megsebzettek, a koronavírus-járvány időszaka alatt is, akár a lélegeztetőgépen szenvedőkben mi Krisztust láthatjuk. Amikor Tamásnak (akire tévesen mondjuk, hogy hitetlen, mert ő valójában kételkedő) megjelenik Krisztus, a tanítvány azt mondja, hogy amíg nem látom a sebek helyét, nem érintem meg, addig nem hiszek benne. A feltámadott Jézus megmutatja neki ezeket. Ebben a történetben az a jelentős momentum, hogy a feltámadott Krisztusnak még megvannak a sebei. Vagyis nem múltak el azok nagypéntek után húsvéttal. Jézus sebei még ma is láthatók: az ukrajnai szenvedőre, a kórházban ápolt betegre tekintve mondjuk azt, hogy Jézus sebei által gyógyulunk meg.
A pásztorlevél másik üzenete az, amikor a feltámadás után Krisztus azt mondja a tanítványainak: „Békesség néktek!” Úgy gondolom, ha valamit vár Európa és Magyarország 2022-ben, az a békesség.

Borítókép: Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke (Fotó: Kurucz Árpád/Magyar Nemzet)