– Amikor egyeztettünk az interjú időpontjáról, említette, hogy sok feladatnak kell eleget tennie a húsvétot megelőző héten. Mi a hagyománya ennek az időszaknak?
– A nagyhét jól ki van találva: egy felkészülési időszak húsvét ünnepe előtt, sőt már a böjti időszak is egy előkészület. Olyan, mint egy szakrális bemosakodás. Azért, hogy ne csak egyszerűen belezuhanjunk az ünnepbe, szükségünk van a ráhangolódásra, hogy megtisztuljunk a kinti lármától, zajtól. Ez a feladat nemcsak egy püspöknek, lelkésznek különösen fontos, hanem általában minden embernek. A nagyhétnek nagyon mély dramaturgiája van: kezdődik a virágvasárnap ünnepével, amikor Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, és a nép hozsannázva fogadta. Jézusra ekkor még királyként tekintenek, de nemsokára ugyanez a hozsannázó tömeg azt fogja kiáltani, hogy „Feszítsd meg!”. A hagyományt tisztelve, annak részeként kiemelném a nagycsütörtököt, amikor megidézzük a lábmosás történetét: a gyülekezetünkben, a Bécsi kapu téri templomunkban is fölelevenítettük, amikor Jézus az utolsó vacsora előtt kötényt köt maga elé, és megmossa a tanítványainak a lábát. Ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy ő, aki úr, király, egyszer csak szolga lesz. Hiszen a rabszolgák feladata volt az érkező vendégek lábát megmosni. Jézus már ott megalázza magát, hogy a szolgák feladatát végzi. Azt mondja: ti is így szeressétek egymást, legyetek ennyire könyörületesek egymással. A következő nap a nagypéntek, amely a legnagyobb dráma. Ekkor, főleg a protestáns hagyományban, mindig zsúfolva vannak a templomok.
– Mi ilyenkor az ünnep szimbóluma?
– Sokan úgy tartották, hogy a reformáció ünnepe mellett a nagypéntek még az igazán nagy ünnep, amikor a kereszt áll a középpontban. A Luther-rózsában, amely a mi szimbólumunk, a szívben is ott van a kereszt. Több evangélikus templomban – köztük Budapesten, a Bécsi kapu téri templomunkban is – elterjedt egy nagyon szép hagyomány, hogy húsvéthajnalban tartanak istentiszteleteket, reggel öt órakor. Ez azt jelenti, hogy még sötétben, gyertyafénynél kezdjük az alkalmat, és ahogy fokozatosan világosodik, érezzük, hogy eljött a feltámadás. Utána tartunk egy reggeli agapét: ennek még a kőbányai szolgálatom alatt láttam jelentőségét, ugyanis a lakótelepeken nagyon sok magányos ember él, akiknek nincs családjuk és közösségük, és úgy tapasztaltam, hogy ezek az alkalmak sokat jelentettek nekik.
– Az elmúlt két évben a világjárvány alatt nem lehetett így készülni. Most végre vissza tudtunk térni az eredeti forgatókönyvhöz? Milyen lelkülettel tudott most felkészülni a húsvétra?
– Ujjongva és nagyon várva! Szívszorító élmény megállni egy üres templomban, belenézni a kamerába, és kérni a híveket, hogy minden szorongásuk ellenére próbálják átélni az ünnepnek az örömét. Ugyanakkor volt ebben útmutató is: húsvétkor éppen arról tanúskodtak az asszonyok, akik mentek a sírhoz, hogy nincs ott a test. Az üres templom valahol az üres sírra emlékeztetett engem: Jézust nem kell a templomhoz kötnünk. Ő nagyobb a templomnál. Baj lenne, ha csak ott tudnánk őt elképzelni. Kiemelném: ugyanakkor az a szép ebben az ünnepben, hogy ilyenkor minden érzékszerv szerepet játszik. Nemcsak az ige hallgatása a fontos, hanem az is, hogy lássuk egymást, az oltárképet, a keresztet. Másrészt fontos a szaglás, a virágillat, az úrvacsorai kehelynek az illata és az úrvacsora íze. Emellett elengedhetetlen a tapintás is: a kézfogás, az ölelés, hogy megbékélünk egymással. Ilyenkor megérintjük a másikat. Ezt nem tudtuk gyakorolni hónapokon keresztül.
– Hogy látja, az evangélikus közösségében a hívők hogyan érzik most magukat? Mennyire volt számukra megterhelő?
– Sokan elveszítették szeretteiket, többet temettünk, mint máskor. Sokan gyászoltak az elmúlt két évben. Ez az időszak valóban vészhelyzet volt. Viszont úgy szoktam fogalmazni, hogy a veszélyből esélyt kell csinálni: az a veszély, ami leselkedett az emberekre, eséllyé válhatott. Ez mutatkozik meg például abban, hogy a transzcendentális kérdések felé fordulok, és komolyan veszem azt: Ki az Isten? Mit jelent, hogy hozzá tudok imádkozni? Mit jelent az emberi élet végessége?
– És hogyan tudtak a pandémia okozta áldatlan körülményekhez alkalmazkodni?
– A lelkészek ebben az időszakban is komolyan vették a személyes lelki gondozást, leveleket írtak, telefonon beszéltek a hívőkkel, idős lelkészek megtanulták a számítógépet használni, videókat vágni. A modernitás irányába tudott fordulni az egyház, ami nagyon jó. És a hívek is, például nagymamák is megtanulták kezelni az okostelefonon, hogyan tudják meghallgatni az istentiszteleti alkalmakat.
Ugyanakkor ebben benne van az elkényelmesedés veszélye: meghallgathatok úgy egy istentiszteleti alkalmat videón, hogy közben például kavargathatom a levest.
Ez nem ugyanolyan jelenlét! Bátorítom az embereket, hogy éljenek a személyes találkozás lehetőségével! Mert a hitet közösségben lehet megélni. Ahogy Pál apostol mondja: „Egymás hite által erősödhetünk.”
