– Ha nem ismerjük a jelbeszédet, akkor mindenképp forduljunk arccal a beszélgetőpartnerünk felé, mert így tudjuk jól leolvasni a szavakat – tanácsolja a középiskolás diákoknak.
A program helyszíne sem véletlen, a Városliget ugyanis az első olyan közpark Magyarországon, ahol a már a parkrehabilitáció tervezésénél külön figyelmet kaptak a fogyatékossággal élők speciális igényei, vakok, gyengén látok, mozgássérültek, s mindazok, akiknek a közlekedés valamilyen okból nehézséget jelenthet.
Amikor 1991-ben kerekesszékbe kerültem, tizenhat éves voltam. Sosem felejtem, amikor a nővérem odajött és azt mondta: »Ismerek kerekesszékes embereket, boldogokat«. Elkezdtem keresni ezeket a boldog kerekesszékes embereket, de bevallom, jó sokáig kellett keresnem őket. Ma már nem kell keresni, mert szerencsére sokan vagyunk, akik valóban teljes életet élnek– mondja Dani Gyöngyi paralimpikon vívó, aki akkoriban sok üzletbe, de még az önkormányzatba sem tudott bemenni a rengeteg lépcső miatt.
A kerekesszékes sportoló arról is beszél, időbe telt, mire megtanulta elfogadni a segítséget a környezetétől, ugyanakkor a kezdeti nehézségek után azt érezte, bármilyen akadályon képes átgurulni.
– Nem volt túl gyakori, hogy egy fiatal lány kerekesszékben közlekedik. A döbbent arcok és az elkapott tekintetek miatt pedig szégyelltem magam. Aztán megedződtem: megtanultam mozgólépcsőn közlekedni, metróval utaztam mindenhova. Magamnál tartottam egy térképet is, amit persze nem mindig sikerült jól értelmeznem – mondja nevetve, majd hozzáteszi: ugyanakkor szerencsés vagyok, mert mindig célba értem.
– Nem volt könnyű elfogadnom, hogy sérültként segítséget kell kérjek, viszont nem akartam, hogy az iskolaválasztásban az határozzon meg, hova tudok bemenni. Így hát olyan intézményt választottam, ahol jó sok lépcső volt, az osztálytársaim pedig mindig szívesen cipeltek fel a harmadik emeleti tanterembe – idézi fel az iskoláséveket.
– Élveztem, hogy úttörő vagyok. Fontos, hogy a hozzám hasonló emberek ne maradjanak rejtve, mert csak akkor nyílik fel az emberek szeme, ha látnak minket és el tudjuk mondani, mire van szükségünk. Ezek a rendezvények pedig abban segítenek, hogy a társadalmunk láthassa: mi, akik sérültként éljük a napjainkat, nem úgy hallunk, látunk vagy közlekedünk, mi is ugyanolyan életet élünk. Ugyanolyan érzéseink vannak. Van, hogy szomorúak, szorongóak vagy épp boldogok vagyunk mint azok, akik „hétköznapiak” – fogalmaz, majd azzal zárja:
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!