„Ez most madárka vagy palánta?” – fordulnak egymás felé a diákok a Tégy egy lépést elnevezésű esélyegyenlőségi programsorozat első napján, a városligeti Millenium Házában, amikor Vinze Tamás a Hallássérültek Tanintézetének tanára jelelve beszél hozzájuk. A művészet- és jeltanárként dolgozó férfi mindössze hét hónapos volt, amikor egy betegség miatt elvesztette a hallását.
– Nincsenek emlékeim abból az időből, amikor még hallottam. A feleségem viszont halló és a gyermekeim is azok. Amíg én jeleltem nekik, a feleségem beszélt hozzájuk, így mindkét kommunikációs formában ki tudják magukat fejezni – avatja be a diákokat Vincze Tamás.
Bár a gyerekek többsége kezdetben zavarban van, néhány perccel később kezd oldódni a társaság és egyre ügyesebben olvasnak szájról. A közös játék során tízből nyolc szót el is találnak.
A kétnapos, ingyenes esélyegyenlőségi programsorozat célja, hogy interaktív foglalkozásokon keresztül bemutassa és felhívja figyelmet azokra a kihívásokra, amelyekkel a fogyatékkal élőknek meg kell küzdeni a mindennapjaik során, ezzel is segítve az elfogadásukat, társadalmi integrációjukat. Az esemény a Liget Budapest-projekt, a Millennium Háza és a Bethesda Gyermekkórház kezdeményezésében, a Mozgásjavító EGYMI, a Vakok Iskolája, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége és a KórházSuli együttműködésével valósul meg.
A rendezvény első napján, az Összefogás a sajátos nevelési igényű és a tartósan beteg gyermekekért című tematikus napon a fővárosi és a vidéki iskolások vehetnek részt érzékenyítő és edukatív programokon.
– Első kézből tanulhattam meg, mit jelent az, hogy elfogadás – veszi át a szót Marjai Bálint, aki informatikát tanít siketeknek. Mint mondja, hallóként született, ötéves korában vesztette el a hallását. Az emberek körülöttem sosem értették, miért ültem mindig az első sorban, miért kellett hozzám másként beszélni. Két diplomát szereztem, azt viszont nem mesélném el, milyen áron. Most hallókészülék és egy beültetett implantátum segítségével hallok, ezeknek köszönhetően tudok ilyen jól beszélni is – árulja el.
– Ha nem ismerjük a jelbeszédet, akkor mindenképp forduljunk arccal a beszélgetőpartnerünk felé, mert így tudjuk jól leolvasni a szavakat – tanácsolja a középiskolás diákoknak.
A program helyszíne sem véletlen, a Városliget ugyanis az első olyan közpark Magyarországon, ahol a már a parkrehabilitáció tervezésénél külön figyelmet kaptak a fogyatékossággal élők speciális igényei, vakok, gyengén látok, mozgássérültek, s mindazok, akiknek a közlekedés valamilyen okból nehézséget jelenthet.
Amikor 1991-ben kerekesszékbe kerültem, tizenhat éves voltam. Sosem felejtem, amikor a nővérem odajött és azt mondta: »Ismerek kerekesszékes embereket, boldogokat«. Elkezdtem keresni ezeket a boldog kerekesszékes embereket, de bevallom, jó sokáig kellett keresnem őket. Ma már nem kell keresni, mert szerencsére sokan vagyunk, akik valóban teljes életet élnek– mondja Dani Gyöngyi paralimpikon vívó, aki akkoriban sok üzletbe, de még az önkormányzatba sem tudott bemenni a rengeteg lépcső miatt.
A kerekesszékes sportoló arról is beszél, időbe telt, mire megtanulta elfogadni a segítséget a környezetétől, ugyanakkor a kezdeti nehézségek után azt érezte, bármilyen akadályon képes átgurulni.
– Nem volt túl gyakori, hogy egy fiatal lány kerekesszékben közlekedik. A döbbent arcok és az elkapott tekintetek miatt pedig szégyelltem magam. Aztán megedződtem: megtanultam mozgólépcsőn közlekedni, metróval utaztam mindenhova. Magamnál tartottam egy térképet is, amit persze nem mindig sikerült jól értelmeznem – mondja nevetve, majd hozzáteszi: ugyanakkor szerencsés vagyok, mert mindig célba értem.
– Nem volt könnyű elfogadnom, hogy sérültként segítséget kell kérjek, viszont nem akartam, hogy az iskolaválasztásban az határozzon meg, hova tudok bemenni. Így hát olyan intézményt választottam, ahol jó sok lépcső volt, az osztálytársaim pedig mindig szívesen cipeltek fel a harmadik emeleti tanterembe – idézi fel az iskoláséveket.
– Élveztem, hogy úttörő vagyok. Fontos, hogy a hozzám hasonló emberek ne maradjanak rejtve, mert csak akkor nyílik fel az emberek szeme, ha látnak minket és el tudjuk mondani, mire van szükségünk. Ezek a rendezvények pedig abban segítenek, hogy a társadalmunk láthassa: mi, akik sérültként éljük a napjainkat, nem úgy hallunk, látunk vagy közlekedünk, mi is ugyanolyan életet élünk. Ugyanolyan érzéseink vannak. Van, hogy szomorúak, szorongóak vagy épp boldogok vagyunk mint azok, akik „hétköznapiak” – fogalmaz, majd azzal zárja:
Azt kívánom, hogy tudjunk tenni egy lépést a sérült társaink felé, és omoljanak le végre ezek az akadályok.
Borítókép: A kétnapos esemény megnyitóján Dani Gyöngyi paralimpikon köszönti a gyerekeket (Fotó: Havran Zoltán)
