Csapataink harcban állnak
Az ország népe 1956. november negyedikén a kora reggeli órákban a rádióból értesült a Magyarországot ért szovjet fegyveres intervencióról. Hajnali öt óra húsz perckor Nagy Imre miniszterelnök rövid, drámai hangú szózatban közölte ország-világgal a hitszegő szovjet támadás tényét: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"
Mind az ország lakosságát, mind pedig a politikai vezetést váratlanul érte a brutális szovjet katonai offenzíva, hiszen a Nagy Imre-kormány 1956. november elsején miután deklarálta az ország semlegességét, és a Varsó Szerződésből való kilépését, a semleges státus elismeréséért az ENSZ-hez fordult.
Jurij Andropov szovjet nagykövet (később a KGB elnöke, majd 1982 és 1984 között az SZKP főtitkára) a kulisszák mögött készülődő szovjet fegyveres beavatkozás cinikus elleplezésére tárgyalást ajánlott Nagy Imrének a Magyarország semlegességével kapcsolatos politikai kérdések, valamint a csapatkivonás részleteinek megbeszélésére.
November másodikán ennek jegyében meg is kezdődtek a szovjet csapatkivonásról szóló tárgyalások a Parlamentben, amelyen elvi egyezség jött létre a Magyarországon állomásozó szovjet seregtestek többlépcsős kivonásáról. Abban is megállapodtak, hogy a csapatkivonás technikai részleteiről másnap, november harmadikán tovább folytatják a tárgyalásokat a szovjet déli hadseregcsoport tököli főparancsnokságán.
Nem mindenki bízott azonban a szovjet tárgyalási szándék őszinteségében. Csapdát sejtve, a november másodikán honvédelmi miniszterré kinevezett és frissen vezérőrnaggyá előléptetett
Maléter Pál tábornoknak több tiszttársa is azt javasolta, hogy ne menjen ki Tökölre,
hanem inkább ő kéresse be a Parlamentbe a szovjet katonai delegációt. Noha Maléter maga is tisztában volt a reá leselkedő veszéllyel, úgy vélte, ha visszautasítja a meghívást, ezzel ürügyet teremt a szovjetek számára az éppen hogy csak elkezdődött tárgyalások megszakítására.
Így november 3-án este két tábornokkal, Kovács István vezérkari főnökkel és Szűcs Miklós hadműveleti főnökkel, valamint Erdei Ferenc államminiszterrel együtt kiment a tököli szovjet főparancsnokságra, ahol Mihail Malinyin hadseregtábornok fogadta a magyar küldöttséget. Sajnos, azoknak lett igaza, akik eleve csak figyelemelterelő színjátéknak tartották a szovjetekkel folytatott „tárgyalást”. Éjfél körül ugyanis felcsapódott a tárgyalóterem ajtaja, amelyen Ivan Szerov állambiztonsági hadseregtábornok, a KGB elnöke lépett be fegyveresek gyűrűjében, és röviden közölte Maléterékkel, hogy le vannak tartóztatva.
A törvényes magyar kormány tagjainak lefogásában hazaáruló magyar „elvtársak” is részt vettek,
köztük Rajnai Sándor, aki a Kádár-rendszer idején az 1956-os „érdemeire” figyelemmel futott be fényes pártkarriert. A honvédelmi miniszter, a vezérkari, valamint a hadműveleti főnök letartóztatásával a honvédség éppen a legkritikusabb pillanatban maradt vezetés nélkül.
Zsukov és a Kreml héjái kíméletlen leszámolást követelnek
Azt, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni az 1956. október 23-án kitört forradalom kibontakozását és Magyarország kiválását a „szocialista béketárborból”, már a forradalmi események első napjaiban is jól lehetett érzékelni. 1956. október 23-án a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Központi Vezetősége lázas, ideges hangulatú válságtanácskozást tartott az Akadémia u. 17. szám alatti pártközpontban.
A keményvonalas kommunisták – köztük Münnich Ferenc, Apró Antal, valamint Uszta Gyula (november 4. után a pufajkások megszervezője) – kíméletlen fellépést követeltek az „ellenforradalmi csőcselékkel” szemben. Az MDP első titkárát, az ortodox sztálinista Gerő Ernőt azonban nem nagyon kellett biztatni, mivel ő már kora este a Magyarországon állomásozó szovjet alakulatok bevetését kérte Moszkvától a „rend helyreállításához”.
A szovjet „testvéri segítségnyújtás” amúgy kérés nélkül is bekövetkezett volna. A budapesti tüntetésről a Kremlbe befutott első hírek hallatán Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP KB első titkára ugyanis azonnal összehívta a Politbürót (az SZKP Politikai Bizottságát),
amely „ellenforradalmi lázadásnak” minősítette a Budapesten zajló eseményeket.
Az „ellenforradalmi kísérlet” fegyveres elfojtására Lascsenko altábornagy, a Magyarországon állomásozó szovjet speciális hadtest parancsnoka kapott utasítást. Az első szovjet fegyveres intervenció, az Iránytű hadművelet másnap, október 24-én kezdődött el.
Október 23. és október 28. között Hruscsov és a legfelső szovjet pártvezetés még úgy vélte, hogy a magyar „elvtársak” a karhatalmi erők és a honvédség egységeinek bevetésével maguk is képesek lesznek elfojtani a forradalmat, ezért elegendő a helyi szovjet fegyveres erők korlátozott bevetése. Hruscsov a magyar forradalom első szakaszában elsősorban politikai megoldást szorgalmazott, amiben az is komoly szerepet játszott, hogy kiküldöttei, Mihail Szuszlov és Anasztáz Mikoján október 24-én még optimista helyzetértékelést küldtek Budapestről.
Ám hamarosan kiderült, hogy a szovjet csapatok távozását, semlegességet és többpárti demokráciát követelő népmozgalmat nem lehet már olyan egyszerűen leszerelni, mint ahogyan azt a Kremlben gondolták. A magyar pártvezetés határozatlansága, majd október 28. után Nagy Imre átállása a forradalmi mozgalom oldalára, valamint a rendőrség és a honvédség „megbízhatatlansága” egyaránt radikális fellépésre sarkallták a szovjet vezetőket.
Az Iránytű hadművelet kudarca szintén felerősítette az erőteljes katonai beavatkozást követelő moszkvai héják, mindenekelőtt Zsukov marsall szovjet honvédelmi miniszter és köre, köztük Vorosilov marsall, valamint Mihail Bulganyin hangját, akik kíméletlen leszámolást követeltek a magyar „fasisztákkal” szemben.
Határozott cselekvésre van szükség. Elkapni az összes gazembert!
– jelentette ki Zsukov a Politbüro plénuma előtt. Ilyen helyzetben október utolsó napjaira a magyar ügy már messze túlnőtt az ország keretein, és nemzetközi válsággá terebélyesedett.
Washington bizalmasan megnyugtatja Moszkvát: Magyarország továbbra is a szovjet érdekszféra része marad
A szovjet intervencióról meghozott végső döntés előtt Hruscsov mindenekelőtt az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei várható magatartását akarta kipuhatolni. A nyugati országokban ugyanis hatalmas szimpátiát váltott ki a magyar forradalom ügye, Washington pedig már korábban meghirdette a szovjet megszállás alatt álló kelet-közép-európai „rab nemzetek” felszabadítását.
Hruscsov egy röpke pillanatig még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy elengedi Magyarországot,
de október 31-re, amikor a Politikai Bizottságnak a második szovjet intervenció kérdésében kellett döntenie, jelentősen megkeményedett az álláspontja.
Ebben az a Washingtonból érkezett bizalmas üzenet is komoly szerepet játszhatott, amelyből a szovjet pártvezető számára kiderült,
hogy Moszkvának a harcos nyugati retorika ellenére sem kell amerikai beavatkozástól tartania.
Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete október 30-án Dimitrij Sepilov szovjet külügyminiszterrel bizalmasan közölte, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya változatlanul érvényesnek tekinti az 1945. februári jaltai megállapodást, ezért az Eisenhower-adminisztráció Magyarországot továbbra is a szovjet befolyási övezethez tartozó államnak, a szovjet érdekszféra részének tekinti.
Az október 29-én kitört szuezi válság, amikor is Nagy-Britannia és Franciaország titokban előkészített támadást indított Izraellel együtt Egyiptom ellen a korábban brit–francia közös tulajdonban álló és a Szuezi-csatornát működtető társaság államosítása miatt, teljesen váratlanul érte Washingtont. Az angolok és a franciák ugyanis eltitkolták „nagy” szövetségesük előtt a szuezi kalandra való készülődésüket.
Ezért annak ellenére, hogy november másodikától egyre több titkosszolgálati jelentés érkezett a magyar határon gyülekező hatalmas szovjet armadáról, vagyis a napokon belül várható Magyarország elleni hadműveletről, Allan Foster Dulles, az amerikai hírszerzés főnöke számára nem a magyar forradalom eltiprásával fenyegető szovjet offenzíva, hanem a három nappal korábban kitört szuezi válság jelentette a legfőbb gondot.
November 2-án John F. Dulles, a washingtoni State Department (külügyminisztérium, a szerk.) feje, Henry Cabot Lodge-hoz, az Egyesült Államok ENSZ-képviselőjéhez fordult a kettős nemzetközi válságban kialakítandó amerikai álláspont miatt, különös tekintettel Franciaország és Nagy-Britannia helyzetére.
Noha Dulles november 2-án még gondolhatta úgy, hogy a magyarországi helyzet kevésbé súlyos, mint a szuezi válság, de november 4-re gyökeresen megváltozott a helyzet. A szovjet katonai intervenció szellemét Washington ekkorra már nem tudta, de lényegében nem is akarta visszagyömöszölni a palackjába.
Lecsap az országra a szovjet forgószél
Miután Hruscsov a rövid, de annál intenzívebb diplomáciai tapogatózások után meggyőződött arról, hogy a magyar forradalom eltiprása miatt nyugati részről nem kell semmilyen komolyabb reakciókkal számolnia, a Politbüro 1956. október 31-én zárt ajtók mögött megtartott moszkvai tanácskozása zöld utat adott a Forgószél hadműveletnek, Magyarország katonai lerohanásának.
November 2-án, azon a napon, amikor az Atlanti-óceán túlpartján John F. Dulles éppen lázasan latolgatta a kettős nemzetközi válság miatt megteendő amerikai lépéseket, Szolnokra érkezett Ivan Konyev marsall, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka, a híres második világháborús szovjet hadvezér a Forgószél hadművelet (Operacija Vhir) levezénylésére.
A szovjet vezérkar rekordgyorsasággal, alig néhány nap alatt tervezte meg az intervenciót, amihez – a rendelkezésre álló források szerint – 12 gépesített, illetve páncéloshadosztályt vont össze mintegy 55–60 ezer katonával. (Az 1956-os szovjet intervenció katonai dokumentumainak jelentős része még ma sem kutatható, az egykori KGB 1956-ra vonatkozó iratállománya pedig jelenleg is titkosítás alatt áll.)
November elsejétől a szovjet csapatkontingensek egymás után lépték át a határt Csap térségében,
fittyet hányva a Budapestről érkező tiltakozásnak. Ellentétben az október 24-én még a helyi szovjet alakulatokkal elindított első kudarcos intervencióval, a Forgószél hadműveletben már csak a határ túloldaláról érkező egységek vettek részt.
Az első fegyveres beavatkozáshoz képest annyiban is megváltozott a helyzet, hogy a szovjet hadvezetés most már nem szövetségesként, hanem Zsukov marsall parancsára potenciális ellenségként kezelte a honvédséget.
Ennek szellemében a laktanyák és katonai repülőterek rajtaütésszerű körbekerítése és a magyar alakulatok lefegyverzése is fontos részét alkotta a Forgószél hadműveletnek. Konyev alighogy megérkezett Szolnokra, magához rendelte Lascsenko altábornagyot, akinek megparancsolta, hogy az „ellenforradalom likvidálására” november 4-én hajnalban indítsa el a páncélos egységeket Budapest ellen.
Az erre kijelölt szovjet alakulatok már november harmadikán este körbekerítették a fontosabb magyar katonai támaszpontokat, hogy megakadályozzák a honvédségnek az „ellenforradalmi” magyar kormány melletti esetleges beavatkozását.
Sem Konyev, sem pedig a szovjet vezérkar nem számított komoly ellenállásra. A marsall még mielőtt Magyarországra érkezett, azt mondta Hruscsovnak, hogy három nap bőven elegendő lesz az „ellenforradalom” felszámolására.
A brutális szovjet beavatkozás híre azonban futótűzszerű gyorsasággal mozgósította a nemzetőrség egységeit és a felkelőcsoportokat. A Budapestre elsőként beérkező szovjet páncélos egységeket ezért parancsnokaik legnagyobb megdöbbenésére pusztító elhárítótűz és elszánt ellenállás fogadta.
A legjelentősebb összecsapás az Üllői úton a Kossuth tér felé tartó szovjet páncélosok, valamint a Corvin közben magukat elsáncolt felkelőcsoport között alakult ki. A Corvin közi szabadságharcosok ugyanis rendelkeztek egy páncéltörő ágyúval, amivel kilőtték a Kilián laktanyához ért szovjet egység élén haladó harcjárműveket.
A lángoló roncsok feltartóztatták a szovjet páncélosokat, amelyekre a környező házak emeleti ablakaiból égő benzines palackokat, „Molotov-koktélokat” dobtak a felkelők.
A T–54-es harckocsik, valamint néhány SU–152-es önjáró löveg ekkor szisztematikusan elkezdte szétlőni a Kilián laktanya környéki házakat, miközben a szovjet gyalogság megpróbált betörni az elbarikádozott Corvin közbe. A szovjet gyalogos rohamegységeket pusztító gépfegyvertűzzel fogadták a barikád és a romok fedezékében megbújt magyar szabadságharcosok.
Ezzel egyidejűleg a dél-pesti Juta-domb környékén is súlyos veszteségek érték a szovjet agresszorokat, akiket a honvédség egyik alakulata tartóztatott fel.
A magyar katonák nagy torkolati sebességű légvédelmi ágyúkat vetettek be a szovjet harckocsik leküzdésére, amikből többet ki is lőttek. A szovjet hadvezetést megdöbbentette az ellenállás ereje és elszántsága. A felkelőcsoportok halált megvető bátorságú védekezése semmivé tette Konyev marsall magabiztos jóslatát az „ellenforradalmi csőcselék” három napon belüli felszámolásáról.
Noha egy percig sem volt kétséges, hogy a hatalmas túlerőben lévő szovjet inváziós hadsereget a „pesti srácok” nem tudják legyőzni, a fegyveres ellenállás gyakorlatilag egészen november 12-ig kitartott.
Az ellenállás lángját az is magasan tartotta, hogy a magyarok nagyon bíztak a hangosan ígért nyugati segítségben és az ENSZ beavatkozásában.
„Tartsatok ki, jövünk!” – harsogta a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja,
holott a nagyhatalmi kulisszák mögött már rég eldőlt Magyarország sorsa. A magyar szabadságharc minden hősiessége ellenére sem lehetett győztes; mert ezt nem engedte, nem engedhette meg a kíméletlen nagyhatalmi reálpolitika.
Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.
