Gondolkozzunk el azon, hogy mi az idő szerepe a keresztény ember életében, gondolkodásmódjában?
– teszi fel a kérdést szilveszteri üzenetében Kozma Imre atya, aki arra kíván rámutatni, hogy az idő és életünk milyen vonatkozásban áll Jézus Krisztus misztériumával.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke szerint a keresztény gondolkodásmód nagyon is kérdéses. „Alighanem csak általános, a jó keresésével »végzetesen« eljegyzett, amit Krisztus misztériuma át- meg átjár, bizonyos erővonalait fölerősíti és kiélesíti, más erővonalait meg lecsöndesíti, s mélyebbre hangolja, de el nem törli, sőt szabadon működteti az emberi gondolkodás ala struktúráit.” Mint fogalmaz, „az emberi gondolkodásmód csak annyiban keresztényi, amennyiben győzi a folytonos megújulást a Krisztusba-oldódás irányában, mert Krisztus az új ember megújult értelmének szánta szavait. Az új ember alapvetően, szenvedélyesen és titokzatosan vágyakozik erre a megújulásra.
Ha van keresztény gondolkodásmód, akkor az semmiképpen sem szokásokba, előítéletekbe, illemtanba beszorított gondolatlanság, hanem olyan gondolkodásmód, mely keresztényként mindig elégtelen, mert kevésnek, felkészületlennek, látszatszerűnek mutatja magát a lelkiismerete előtt, nem Jézus Krisztus gondolkodásmódjához, hanem a szentségéhez képest”
– mutat rá.
Emberré válni hatalmas feladat
Kozma Imre atya szerint az emberi idő az egyén számára adott egyetlen lehetőség arra, hogy ember, s hogy szent legyen.
Csak emberré válni is hatalmas feladat. Korántsem elegendő embernek születni, mivel az embernek született ember – s csak ő – puszta lénnyé süllyedhet alá
– mutatott rá.
Az emberi szentség kapcsán pedig kifejtette: – nem szentség az „emberi”, de lehetőségében istengyermekségében szent, még akkor is, ha Krisztust kifejezetten nem ismeri, az emberi személyiség „automatikus szentsége” azonban képzelgés. A szentség nem külső nagysághoz juttat, hanem belső mélységekhez, de az idő – mint a szentség kerete – a cselekedetek hosszú sorában láthatóvá teszi a láthatatlan szentséget – magyarázta.
Kitért arra is, hogy a keresztény embernek a saját idején kívül van egy „közösségi ideje” is, amit az egyház történetisége jellemez. – Könnyű kimondani: kétezer éves kereszténység, de milyen kétezer év? Bűnökkel, gyöngeségekkel is terhelt kétezer év. Az egyház lényege azonban nem az, hogy idő előtt angyalivá legyen, hanem Jézusra mutasson, hirdesse az Igét, végezze az áldozatot, ami természetesen nem menti bűneit. Az egyház idejének ugyanakkor van titokzatos tartalma, mert Jézus Krisztus az, aki kétezer éves benne. Ő az, Akit mindig, mindennap megszül az Anyaszentegyház, ugyanazzal a Krisztussal várandósan, ezért megkezdett öröklét – fogalmazott.
Szavai szerint az egyház ideje tagjainak földhözragadt és kisszerű tettei ellenére titokzatos idő, mivel tagjai ma is ugyanarra a vakmerő lépésre vállalkoznak, amire kétezer évvel ezelőtt az első pogányok, akik „testi közösségbe” bocsátkoztak Istennel, s a fegyvertelen szeretet hőstetteit művelték. Ennek kapcsán azonban felmerül:
kétezer év elmúltával ugyanúgy megtesszük-e mi is? Él-e bennünk az embertestvériség tudata a globális tudat hajnalán? Belefeledkezünk-e a hit és a szeretet határtalanságába? Nem esünk-e abba a sajátos vakságba, amely napirendre tér a visszaélés, a szerencsétlenség, a kizsákmányoltság a népek szegénysége és elnyomása, az igazságtalanságok fölött? Bírjuk-e még az első keresztények megbocsátástól szent csöndjét, mindenféle körmönfont magyarázkodás helyett? Kedveljük-e még a tiszta szegénységet, vagy már régen csak az ideologizált tarka jómódot? Figyelünk-e a világra, a jelen pillanatra, a szenvedőkre?
– tette fel a kérdést Kozma Imre atya, aki végezetül úgy fogalmazott: „hisszük, hogy az általunk kirajzolt határok Isten előtt kérdésesek lehetnek, s hogyha mi nem keresztelhetünk vízzel és igével, Isten, akinek minden lehetséges, még a mi üdvözítésünk is… keresztelhet szellemmel és igazsággal.”
Borítókép: Kozma Imre (Fotó: Scherer Zsuzsa)
