Bizonyára sokan emlékeznek a Rákosi-korszakról szóló kultikus filmszatíra, A tanú záró képeire, amikor a villamosra felkapaszkodó, megviselt Virág elvtárs keserűen azt mondja Pelikán Józsefnek: „visszasírnak még maguk engem!” Mire a gátőr ironikusan azt válaszolja: „Hát, erre azért nem mernék megesküdni.” Az 1969-ben készült film olyannyira kiverte a biztosítékot a pártvezetésben, hogy tíz évig nem engedték bemutatni. De talán még jobban sokkolta Kádárékat Nagy Gáspár 1984-ben megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című emblematikus verse, amely Nagy Imre nevének kezdőbetűire utalva így végződik: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”
A sok lehetséges időpont közül miért pont február 25-én emlékezünk a kommunizmus bűneire és áldozataira? Ez a szimbolikus dátumválasztás többrétegű üzenetet hordoz – mondja Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az Országgyűlés által nemrég újraválasztott elnöke. – 1947-ben a szovjet megszállók ezen a napon hurcolták el a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát, aki az abszolút parlamenti többséggel rendelkező egyik kormánypárt talán legnépszerűbb, emblematikus politikusa volt.
Az, hogy a magyar nemzetgyűlés mentelmi joggal rendelkező képviselőjét, akinek a demokratikus elkötelezettségéhez kétség sem férhetett, egy idegen hatalom – a szovjet hadsereg – elhurcolhatja és bebörtönözheti, nyilvánvalóan fordulópontot jelentett a magyar jövőről világos vízióval rendelkező, a békeszerződés után a nemzeti szuverenitás helyreállításában reménykedő demokrata politikusok, de az egyszerű emberek számára is.
Ezért ez a nap nemcsak Kovács Béla személyes sorsáról szól, hanem magában foglalja a diktatúrával szembeni általános kiszolgáltatottságot is, a szembesülést azzal, hogy a kommunisták hatalomra kerülésével bárkiből lehet áldozat.
Megfélemlítés és atomizálás
Kovács Béla törvénysértő elhurcolásával indult el az a lavina, ami Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásával és emigrációba kényszerítésével, majd Varga Béla nemzetgyűlési elnök és sok más demokrata politikus Nyugatra menekülésével folytatódott. Földváryné Kiss Réka külön kiemeli, hogy az a nemzetért felelősséget viselő értelmiségi és politizáló elit, amelynek tagjai néhány évvel korábban, 1943 augusztusában a híres szárszói konferencián a magyar jövőről gondolkoztak és vitatkoztak, ekkor szembesült azzal, hogy az általuk képviselt gondolatoknak, eszméknek a gyakorlatba való átültetésére a megszállás alatt álló országban belátható időn belül nem lesz lehetőség. A Németh László által Szárszón megfogalmazott híres dilemma – vagyis hogy Új-Guinea elkerülheti-e azt, hogy vagy az angoloké, vagy a hollandoké legyen, és „nem lehetne-e a pápuáké?” – hosszú időre eldőlt.
Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy nemcsak egyes emberek és társadalmi csoportok váltak a kommunizmus áldozatává, hanem olyan eszmék és alapértékek is, mint a demokrácia, a szabadság, a nemzeti szuverenitás vagy a magyar identitás.
Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, többnyire a meggyilkolt, kivégzett emberekre gondolunk, de vajon több mint három évtizeddel a rendszerváltoztatás után rendelkezünk-e már pontos képpel az áldozatok köréről? Nem véletlenül mondjuk azt, hogy a kommunista rendszer totális diktatúra volt, mert az üldözés, az elnyomás a társadalom minden egyes csoportját érintette – hangsúlyozza a NEB elnöke. – 1947 után, miközben a politikai mozgástér végképp megszűnt, a társadalom hajszálgyökereiben, kisközösségeiben, a közgondolkodásban a demokratikus elköteleződés és a nemzeti függetlenség iránti vágy tovább élt és munkált. A Rákosi-diktatúra ezt a szellemi ellenállást, a nemzet gerincét akarta megtörni, ezért nem elégedett meg a politikai ellenelit felszámolásával.
A kezdetektől fogva durván felléptek a társadalmat leginkább megszervezni képes, az emberek életébe legmélyebben beágyazott intézményes struktúrával, az egyházakkal, illetve a vallásos világnézettel szemben. Az egyházüldözés – mind a Rákosi-, mind a Kádár-rezsim idején – nemcsak az egyházvezetésre terjedt ki, hanem a közösségekre, lelkipásztorokra, szerzetesekre, hitoktatókra is.
Rákosi és elvtársai 1948-ban a legnagyobb társadalmi réteg, a gazdaságilag és szellemileg autonóm, magabíró birtokos parasztság felszámolása érdekében meghirdették a téeszesítést, és fellépést sürgettek a kuláknak bélyegzett gazdákkal szemben. Ugyanígy megtörték és felőrölték a szervezett munkásságot, az érdekképviseleteket, továbbá az értelmiségi csoportokat is. A kommunista diktatúra fő célja Földváryné Kiss Réka szemléletes megfogalmazásával a természetes közösségek egészséges szöveteinek, szolidaritási hálóinak szétvágása, a társadalom megfélemlítése és atomizálása volt.