Bizonyára sokan emlékeznek a Rákosi-korszakról szóló kultikus filmszatíra, A tanú záró képeire, amikor a villamosra felkapaszkodó, megviselt Virág elvtárs keserűen azt mondja Pelikán Józsefnek: „visszasírnak még maguk engem!” Mire a gátőr ironikusan azt válaszolja: „Hát, erre azért nem mernék megesküdni.” Az 1969-ben készült film olyannyira kiverte a biztosítékot a pártvezetésben, hogy tíz évig nem engedték bemutatni. De talán még jobban sokkolta Kádárékat Nagy Gáspár 1984-ben megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című emblematikus verse, amely Nagy Imre nevének kezdőbetűire utalva így végződik: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”
A sok lehetséges időpont közül miért pont február 25-én emlékezünk a kommunizmus bűneire és áldozataira? Ez a szimbolikus dátumválasztás többrétegű üzenetet hordoz – mondja Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az Országgyűlés által nemrég újraválasztott elnöke. – 1947-ben a szovjet megszállók ezen a napon hurcolták el a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát, aki az abszolút parlamenti többséggel rendelkező egyik kormánypárt talán legnépszerűbb, emblematikus politikusa volt.
Az, hogy a magyar nemzetgyűlés mentelmi joggal rendelkező képviselőjét, akinek a demokratikus elkötelezettségéhez kétség sem férhetett, egy idegen hatalom – a szovjet hadsereg – elhurcolhatja és bebörtönözheti, nyilvánvalóan fordulópontot jelentett a magyar jövőről világos vízióval rendelkező, a békeszerződés után a nemzeti szuverenitás helyreállításában reménykedő demokrata politikusok, de az egyszerű emberek számára is.
Ezért ez a nap nemcsak Kovács Béla személyes sorsáról szól, hanem magában foglalja a diktatúrával szembeni általános kiszolgáltatottságot is, a szembesülést azzal, hogy a kommunisták hatalomra kerülésével bárkiből lehet áldozat.
Megfélemlítés és atomizálás
Kovács Béla törvénysértő elhurcolásával indult el az a lavina, ami Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásával és emigrációba kényszerítésével, majd Varga Béla nemzetgyűlési elnök és sok más demokrata politikus Nyugatra menekülésével folytatódott. Földváryné Kiss Réka külön kiemeli, hogy az a nemzetért felelősséget viselő értelmiségi és politizáló elit, amelynek tagjai néhány évvel korábban, 1943 augusztusában a híres szárszói konferencián a magyar jövőről gondolkoztak és vitatkoztak, ekkor szembesült azzal, hogy az általuk képviselt gondolatoknak, eszméknek a gyakorlatba való átültetésére a megszállás alatt álló országban belátható időn belül nem lesz lehetőség. A Németh László által Szárszón megfogalmazott híres dilemma – vagyis hogy Új-Guinea elkerülheti-e azt, hogy vagy az angoloké, vagy a hollandoké legyen, és „nem lehetne-e a pápuáké?” – hosszú időre eldőlt.
Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy nemcsak egyes emberek és társadalmi csoportok váltak a kommunizmus áldozatává, hanem olyan eszmék és alapértékek is, mint a demokrácia, a szabadság, a nemzeti szuverenitás vagy a magyar identitás.
Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, többnyire a meggyilkolt, kivégzett emberekre gondolunk, de vajon több mint három évtizeddel a rendszerváltoztatás után rendelkezünk-e már pontos képpel az áldozatok köréről? Nem véletlenül mondjuk azt, hogy a kommunista rendszer totális diktatúra volt, mert az üldözés, az elnyomás a társadalom minden egyes csoportját érintette – hangsúlyozza a NEB elnöke. – 1947 után, miközben a politikai mozgástér végképp megszűnt, a társadalom hajszálgyökereiben, kisközösségeiben, a közgondolkodásban a demokratikus elköteleződés és a nemzeti függetlenség iránti vágy tovább élt és munkált. A Rákosi-diktatúra ezt a szellemi ellenállást, a nemzet gerincét akarta megtörni, ezért nem elégedett meg a politikai ellenelit felszámolásával.
A kezdetektől fogva durván felléptek a társadalmat leginkább megszervezni képes, az emberek életébe legmélyebben beágyazott intézményes struktúrával, az egyházakkal, illetve a vallásos világnézettel szemben. Az egyházüldözés – mind a Rákosi-, mind a Kádár-rezsim idején – nemcsak az egyházvezetésre terjedt ki, hanem a közösségekre, lelkipásztorokra, szerzetesekre, hitoktatókra is.
Rákosi és elvtársai 1948-ban a legnagyobb társadalmi réteg, a gazdaságilag és szellemileg autonóm, magabíró birtokos parasztság felszámolása érdekében meghirdették a téeszesítést, és fellépést sürgettek a kuláknak bélyegzett gazdákkal szemben. Ugyanígy megtörték és felőrölték a szervezett munkásságot, az érdekképviseleteket, továbbá az értelmiségi csoportokat is. A kommunista diktatúra fő célja Földváryné Kiss Réka szemléletes megfogalmazásával a természetes közösségek egészséges szöveteinek, szolidaritási hálóinak szétvágása, a társadalom megfélemlítése és atomizálása volt.
Passzív ellenállás
Mérvadó történészi becslések szerint minden harmadik családot ért valamilyen zaklatás, hatósági eljárás. Ez nagyon sok esetben köztörvényes bűncselekményként „eladott” politikai leszámolás formáját öltötte: például ha egy paraszt nem szolgáltatta be időben és maradéktalanul az egyébként túlzó, teljesíthetetlen mennyiségeket, miközben neki semmi nem maradt, akkor azt már a közellátás veszélyeztetése bűntettnek minősítették, vagyis maga a rendszer kreált bűnöst az áldozatból.
A hatalom azt üzente, hogy bármilyen cselekedet kriminalizálható, bárki kiiktatandó ellenségnek nyilvánítható anélkül, hogy aktív ellenállást fejtene ki. A totális megfélemlítés lényege, hogy senki ne érezze magát biztonságban.
A totális elnyomó politikára, a terrorra a társadalom zöme belső szabadsága őrzésével, kifelé passzív ellenállással reagált, s amikor lehetőség nyílt rá, 1956 októberében, egyöntetűen kimondta: „Elég volt!” Újra színre lépett az a fiatal, polgári demokratikus értékeket valló, hazafias elit, amelyet 1947 után félreállítottak; tagjai nemcsak a nagypolitikában, hanem a nemzeti elkötelezettségű helyi szervezetek vezetőiként is felbukkantak. A rendszer logikájából következik, hogy a forradalom leverését követően ők lettek a kádári megtorlás egyik kiemelt célcsoportja – fogalmaz a NEB elnöke.
A Nagy Imre-féle pártellenzék likvidálása és a fegyveres szabadságharcosokkal, a pesti srácokkal való kíméletlen leszámolás mellett a harmadik fő csapást a hiteles, tekintélyes, szervezőerővel bíró emberekre és alulról szerveződő közösségeikre, főként a nemzeti bizottságok és a munkástanácsok vezetőire mérték.
A parasztpolitikában Kádárék befejezték azt, amit Rákosiék elkezdtek, de a forradalom megszakított. Az ’56 utáni megtorlás árnyékában végrehajtott erőszakos kollektivizálás révén felszámolták az utolsó nagy autonóm társadalmi réteget. Ezzel párhuzamosan a pártállam újabb frontális támadást indított az egyházak ellen is, amelynek során azon aktív hívő világiak is a hatalom célkeresztjébe kerültek, akik helyben képviselték a keresztény ellenkultúrát.
Kézzelfogható múlt
Földváryné Kiss Réka megtévesztőnek tartja a „puha diktatúra” fogalmat, szerinte a Rákosi- és a Kádár-korszak között a lényeget tekintve nem, csak a módszerekben volt különbség. Amíg a Rákosi-rendszer a nyílt terror korszaka, a Kádár-rendszer a bomlasztásé.
A kommunista párt egyeduralma, a pártállam alapstruktúrája, elnyomó gépezete ugyanaz maradt, és az állambiztonsági szervek is a rendszer bukásáig, egészen 1990 elejéig fennálltak, csak a munkájukat kevésbé feltűnően végezték.
Egyfajta adminisztratív-bürokratikus diktatúrával, az emberek megfigyelésével és lehetőségeik korlátozásával kívánták elérni a társadalom bomlasztását, atomizálását, passzivitásban tartását, és megakadályozni az autonóm, értékteremtő közösségek szerveződését, mert a fő – legnagyobb félelmükre világosan rámutató – céljuk az volt, nehogy sor kerüljön egy újabb ’56-ra!
A szinte napra pontosan kilenc éve megalapított Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke úgy véli, az eddig elvégzett szisztematikus alapkutatásokkal a kommunista diktatúra hatalmi működésének számos fontos részletét sikerült feltárniuk és nyilvánosságra hozniuk. A honlapjukról elérhető tudástár révén az érdeklődők betekintést nyerhetnek többek között több mint kétezer, az 1948 és 1989 között a magyar politika formálásában és a meghozott döntések végrehajtásában meghatározó szerepet játszott hatalombirtokos pályaképébe, valamint közel ötezer vidéki állampárti funkcionárius karrierútjának főbb állomásaiba, az ötvenhatosokkal szemben született halálos ítéletek strukturált adatait tartalmazó Perek ’56 adatbázis segítségével átfogó képet kaphatnak a forradalom vérbe fojtását követő megtorlásról és a végrehajtókról, és lehetőségük nyílik az 1945–1988 között kivégzettek névsorának böngészésére is.
A múltfeltáráson, az adatok gyűjtésén, rendszerezésén és közzétételén túl a legfontosabb célunk az volt, hogy arcokat és történeteket társítsunk a kommunista diktatúrához, elvontból kézzelfoghatóbbá téve ezzel a múltat – fogalmaz a NEB elnöke. – A közösségi identitásunk és összetartozásunk alapja – családi, kisközösségi és nemzeti szinten is – az, hogy közösen elmondott és közösen kialakított, értelmezett történeteink vannak. Arra törekszünk, hogy az általunk megismert történetek, nehéz emberi és családi sorsok, döntési dilemmák és a döntések következményei a gyerekeink számára is hitelesek és egyúttal érdekesek, átélhetőek legyenek.
Ezért számunkra a kutatással egyenrangú feladat az ismeretterjesztés és a széles körű párbeszéd, a közös emlékezetkultúránk formálása. Ebben elsőrendűen számítunk a pedagógusokra, az iskolákra, minden segédeszközt, háttéranyagot igyekszünk megadni nekik.
Hiszen kulcsszerepük van abban, hogy ne merüljön feledésbe a kommunista múlt, és az új generációk be tudjanak lépni a történelembe, lássák és értsék meg a máig, rájuk is ható következményeit.
Borítókép: A NEB elnöke elmondta, a kommunizmus alatt a totális megfélemlítés eszközét alkalmazták (Fotó: Havran Zoltán)
