Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az ünnepekkor még azok is egy asztalhoz ülnek, akiknél a hétköznapokban erre nincs idő, lehetőség, figyelem, szándék. S ha már asztalhoz ülünk, megtörjük a kenyeret, egymás szemébe nézünk, és megkérdezzük: hogy vagy? Mi, magyarok ráadásul valódi érdeklődéssel kérdezünk, és komolyan is válaszolunk erre a kérdésre. Elmondjuk, hogy vagyunk. Beszámolunk arról, milyen eredményt értek el a gyerekek az iskolában, hogy van a nagymama, milyen nézeteltérésünk adódott a főnökünkkel, mi történt a szűkebb és tágabb környezetünkben. Jaj annak, aki megkérdezi, hogy is vagyunk!
Elnökségem másfél éve alatt találkoztam somogyi, nógrádi, szabolcsi, szatmári, beregi, komárom-esztergomi és budapesti emberekkel. Elmentem Erdélybe, a Felvidékre, Délvidékre, Muravidékre és Kárpátaljára (sőt, mivel advent óta nem lehettünk együtt, kedden indulok, hogy ismét találkozhassam a kárpátaljai magyarokkal). Leültem a sámlira, meghallgattam az örömöket, a büszkeségeket és a gondokat, kétségeket. Beszélgettem szülőkkel és gyerekekkel, táborozókkal és táboroztatókkal, kadétokkal és katona fiaikat vesztett szülőkkel, vállalkozókkal és gyári munkásokkal, rendőrökkel, tüntetőkkel, női vezetőkkel, konyhai kisegítőkkel, ápolókkal, papokkal, orvosokkal, diákokkal és tanárokkal. A találkozások alkalmat adtak arra, hogy feltegyem a kérdést: hogy vannak?
Most képletesen önökkel ülök egy asztalhoz, és önökhöz fordulva kérdezem: hogy vannak? Hogyan viselik a másfél éve tartó szomszédos háborúval együtt járó bizonytalanságot? Hogyan tűrik a déli határszélen a hazánkba jogellenesen érkezők jelentette nyomást? Hogyan küzdenek meg a magas árakkal, a nehezebb körülményekkel? Tudnak-e örülni a család gyarapodásának, a jó termésnek, a friss kenyérnek, egy jó szónak, a figyelemnek, a törődésnek, a közösségnek?
Hálát adhatunk a magyar történelem sikeres, a legtöbb magyar számára emelkedést hozó évtizedéért, mely megelőzte a váratlan kihívásokat. A koronavírus-járvány azonban mélyebb és nehezebben múló nyomot hagyott, mint reméltük. A szomszédunkban zajló háború pedig még akkor is szívet-lelket megviselő, embert próbáló tragédia lenne, ha nem egy világjárvány zárórájában szakad ránk, vagy ha nem következnek belőle határon túlnyúló gazdasági nehézségek. Én is láttam és látom a gazdasági adatokat. Az itthoni árak vitathatatlanul magasak. Tudom, hogy a relatív bőség éveit nehezebb időszak követte.
De azt is tudom, mennyire meghatározza a közérzetünket, ha látjuk, merre tartunk. Ha tudjuk: a nehezén már túlvagyunk, van kilátás arra, hogy a holnap könnyebb lesz, az azt követő nap pedig még könnyebb.
Köszönöm önöknek, hogy előretekintenek. Köszönöm, hogy a magyaroktól megszokott kitartással, szívóssággal és kreativitással, újratanult szorgalommal küzdik át magukat a nehéz időszakokon. Köszönöm, hogy parttalan panaszkodás helyett újra és újra hajlandók feltűrni az ingujjat, és ott vannak a munkahelyeken, a gyárakban, a földeken, a határmenti és árvízi védekezésben, az iskolákban, a kórházakban, szociális otthonokban, a hivatalokban vagy a közösségek élén.