Az 1945 augusztusában bevetett első nukleáris tömegpusztító fegyverek, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák után csak alig négy évig tartott ki az Egyesült Államok atommonopóliuma. A sztálini Szovjetunió, amely a náci Németország felett aratott közös győzelmet követően egyre inkább ellenségként tekintett volt szövetségesére, Amerikára, a beépített atomkémeinek, valamint a saját erőfeszítéseinek köszönhetően 1949. augusztus 29-én felrobbantotta az első saját kísérleti atombombáját. Az amerikai atommonopólium megtörésével pedig egy minden korábbinál veszélyesebb spirálba csapott a két katonai szuperhatalom közötti fegyverkezési verseny.
Radioaktív konténerek és tömegpusztító fegyverek a Földközi-tenger mélyén
Az egyre jobban eszkalálódó nukleáris versengés a minél nagyobb hatóerejű tömegpusztító fegyverek birtoklásáért folyt. Az Egyesült Államoknak e versenyben 1952. november elsején ismét sikerült megszereznie az elsőséget, amikor a csendes-óceáni Marshall-szigeteken felrobbantotta az emberi történelem első termonukleáris fegyverét, egy 10,4 megatonnás hatóerejű hidrogénbombát. De Moszkva válaszára sem kellett túl sokat várni; az első szovjet kísérleti hidrogénbomba apokaliptikus fénye 1953. augusztus 12-én villant fel a titkos kazahsztáni szovjet nukleáris kísérleti telepen.
A nukleáris fegyver általános gyűjtőfogalom, ami azokra a tömegpusztító fegyverekre vonatkozik, melyeknek az atommag-átalakulásból származik az energiája. Az atombomba a maghasadás, a hidrogénbomba pedig a termonukleáris magfúzió elvén alapul. Mivel mind a maghasadáson, mind pedig a magfúzión alapuló fegyvereknek az a közös jellemzője, hogy az atommag (latinul: nucleus) átalakulása révén szabadítanak fel energiát, ezért alkalmazzák mindkét bombatípusra a nukleáris fegyver elnevezést.
Az 1950-es években, amikor a nagy hatótávolságú hadászati ballisztikus rakéták kifejlesztése még a kezdeti szakaszát élte, a nukleáris csapásmérő eszközök legfőbb hordozói a stratégiai bombázógépek voltak. A hadászati bombázóflották azonban még az 1960-as, 70-es években is fontos szerepet játszottak mindkét szuperhatalom elrettentési stratégiájában, az interkontinentális rakéták, illetve a 60-as évek elejétől hadrendbe álló nukleáris fegyvert hordozó atom-tengeralattjárók mellett.
Ezért sem véletlen, hogy azok az első ismertté vált esetek, amikor nagy hatóerejű nukleáris tömegpusztító eszközök, illetve radioaktív anyagok kerültek szándékolatlanul az óceán mélyére, stratégiai bombázók baleseteire voltak visszavezethetők. 1956. március 10-én a floridai Fort Lauderdale légi bázisáról emelkedett a magasba az a Boeing B–47 Stratojet típusú, hat hajtóműves hadászati bombázó, amely a bombakamrájában két nagy mennyiségű radioaktív hasadóanyaggal megrakott konténert szállított. A mind a mai napig ismeretlen európai célállomás eléréséig a B–47-esnek három légi tankolást kellett volna végrehajtania, kettőt az Atlanti-óceán átrepülése közben, egyet pedig már a Földközi-tenger felett. Az Atlanti-óceán átrepülése eseménytelenül zajlott; a Stratojet mindkét alkalommal a repülés tervben meghatározott helyen és időben találkozott a tankergépekkel.
Az utolsó légi utántöltési találkozási pont helyszíne a spanyol partvidék közelében lett volna. Az utolsó rádióforgalmazás időpontjában a személyzet jelentése szerint a B–47-es már elrepült Gibraltár felett, ám ezután megszakadt az összeköttetés a bombázóval, aminek örökre nyoma veszett. Csak annyi bizonyos, hogy a gép az ötfős személyzetével és a halálos rakományával együtt a Földközi-tengerbe zuhant. A gép roncsai, illetve a ládákba zárt radioaktív szállítmány soha nem került elő, ami még most is valahol a Földközi-tenger mélyén rejtőzhet. Tíz évvel később, 1966-ban ismét rájárt a nukleáris rúd Spanyolországra. Január 16-án ugyanis az amerikai légierő egyik Boeing B–52 Stratofortress, nyolc hajtóműves sugárhajtású bombázója ismeretlen okból összeütközött egy szintén amerikai KC–135 típusú légi utántöltő géppel.
Az ütközés következtében a B–52 fedélzetén szállított négy hidrogénbombából három a tengerbe zuhant, ráadásul ezek közül kettőnek felrobbant a hagyományos robbanószerkezete, így isteni csoda, hogy nem történt katasztrófa. A sérült bombákból nagyobb mennyiségű radioaktív szennyezés került a tengerbe. A vízbe zuhant tömegpusztító eszközök közül kettőt az incidens után a felszínre hoztak, a harmadikat azonban csak egy hónapig tartó kutatás után találták meg ezerméteres mélységben.
Inkább hagyjuk úgy, ahogyan van
Két évvel később, 1958. február 5-én az Egyesült Államok légierejének North American F–86 Sabre típusú, együléses sugárhajtású vadászgépe gyakorlórepülés közben – máig ismeretlen körülmények között –, a georgiai Tybee-sziget légterében összeütközött Richardson alezredes és személyzete B–47-es stratégiai bombázógépével.
Noha a Stratojet személyzete az ütközés után még levegőben tudta tartani a súlyosan megsérült bombázót, a mielőbbi kényszerleszállás elkerülhetetlenné vált. Richardson alezredes, hogy csökkentse a kényszerleszállás kockázataiból adódó még nagyobb veszélyt, a földi irányítással egyeztetve parancsot adott a gép bombakamrájában szállított Mk–15 típusú élesítetlen hidrogénbomba kényszeroldására. A Mk–15-ös volt az amerikai hadsereg első relatíve könnyű (3400 kg) és kis méretű termonukleáris bombája, ami 3,4 megatonna robbanóerővel rendelkezett. (Ez hatvanszorosa a Hirosimára ledobott atombomba rombolóerejének.) A kioldott hidrogénbomba az Atlanti-óceánba zuhant Georgia partvidékének közelében. Az incidens után, nagy erők bevetésével azonnal megindult a keresőakció az óceánba zuhant veszedelmes nukleáris fegyver felkutatására. De a három hónapig tartó megfeszített kutatás sem hozott eredményt, így a hidrogénbomba az óceán mélyén maradt.
Az ezt követő években is történt még néhány kísérlet az elveszett nukleáris fegyver megtalálására, minden eredmény nélkül. A Mk–15-ös hidrogénbomba így mind a mai napig valahol az Atlanti-óceán aljzatába fúródva rejtőzik légvonalban alig 25 kilométeres távolságra a 120 ezer fős lakosságú Savannah városától. Egyes szakértők szerint ma már sokkal nagyobb kockázatot jelentene az erősen korrodálódott nukleáris fegyver kiemelésének megkísérlése, mint ott hagyni, ahol az óceán aljzatába fúródott.
Elpárologhattak volna a grönlandi gleccserek
1968. január 21-én a New York állambeli Plattsburgh légi bázisáról felszállt Boeing B–52 Stratofortress nyolc hajtóműves, hadászati bombázó már éppen a leszálláshoz készülődött, hogy landoljon a grönlandi Thule katonai repterén, amikor váratlan tűz ütött ki a fedélzeten. A súlyos vészhelyzetben a hatfős személyzet elhagyta a gépet, ami egy darabig még tovább repült, majd alig 12 kilométerre a thulei bázistól a befagyott Baffin-öbölbe zuhant. A B–52-es bombakamrájában négy, egyenként 15 megatonna hatóerejű termonukleáris tömegpusztító fegyvert hordozott, amik a lezuhant gép roncsaival együtt merültek a mélybe.
Az incidens kitudódott és hatalmas port vert fel, mert a négy hidrogénbomba felrobbanása megolvasztotta volna Dél-Grönland jégtakaróját, beláthatatlan ökológiai katasztrófát okozva ezzel. A nagy erők bevetésével végrehajtott Crested Ice (Jégtorlódás) fedőnevű kutatóakció végén a légierő parancsnoksága arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy mind a négy veszedelmes termonukleáris eszközt megtalálták, és a felszínre emelték. Csak évtizedekkel később, 2008-ban derült ki, hogy a légierő illetékesei finoman fogalmazva is, füllentettek.
A BBC oknyomozó riporterei ugyanis kiderítették, hogy a hadsereg állításával szemben a negyedik, 78 252 sorozatszámú hidrogénbombát nem találták meg, tehát a katonák szándékosan félrevezették a nyilvánosságot. A légierő illetékesei kénytelenek voltak ezt beismerni, ám ez mit sem változtat azon, hogy a veszedelmes tömegpusztító fegyver még most is a Baffin-öböl mélyén rejtőzik valahol.
Szovjet titkolózás és szupertitkos CIA-akció
Természetesen nemcsak az Egyesült Államok légierejénél, illetve haditengerészeténél fordultak elő ilyen incidensek, hanem a szovjet haderőnél is. Ezeket a baleseteket mindkét szuperhatalom szigorú katonai titokként kezelte, de amíg Amerikában a szólásszabadság és a nyilvánosság védelméről szóló törvény miatt nem tudtak mindent elhallgatni, a Szovjetunió katonai vezetőit már korántsem fenyegette ilyen „veszély”. A szovjet időszakot jellemző paranoiás titkolózás miatt így alig szivárgott ki valami ezekről a súlyos nukleáris incidensekről. Az 1960-as évek elejétől mindkét szuperhatalomnál egyre nagyobb számban szolgálatba álló atommeghajtású tengeralattjárók megjelenése újabb kockázatok forrásává vált. 1968 márciusában, közelebbről nem azonosítható időpontban a Hawaii-szigetektől 700 kilométerre északnyugatra titkos bevetésen hajózó szovjet M–129-es tengeralattjáró fedélzetén ismeretlen eredetű robbanás történt.
A K–129 hagyományos, dízel-elektromos meghajtású támadó tengeralattjáró volt, de három nukleáris ballisztikus rakétát, valamint kettő atomtorpedót hordozott a fedélzetén. A robbanás miatt a tengeralattjáró 99 fős személyzetével és az öt nukleáris eszközzel együtt a Csendes-óceán mélyére merült. Az amerikai haditengerészet Hawaii-szigeteken működő lehallgatóállomása detektálta a robbanás zörejét, illetve lökéshullámait, ami alapján sikerült is lokalizálni az elsüllyedés vélhető körzetét. Az amerikaiak mindent megtettek, hogy hozzájussanak az 5000 méter mély hullámsírba süllyedt szovjet tengeralattjáró titkaihoz. Ezért 1974-ben, a hidegháború egyik legbonyolultabb és szigorúan titkos akciójában megpróbálták a felszínre hozni a K–129 roncsait. Mivel az ügy részletei még ma is államtitkoknak minősülnek, nem tudni, hogy mennyire lett sikeres a Jennifer kódnevű művelet.
Máig nem tudni, hogy mi történt az amerikai tengeri skorpióval
Ugyanebben az évben, 1968. május 21-én nem sokkal éjfél után vészjósló rádióüzenet érkezett a Skipjack osztályú USS Scorpion amerikai atommeghajtású támadó tengeralattjáró fedélzetéről. Az egység parancsnoka, Slattery sorhajókapitány az utolsóként fogott üzenetében arról számolt be ugyanis, hogy a USS Scorpiont egy 15 csomós sebességgel haladó szovjet tengeralattjáró közelítette meg. (A tengeralattjáró parancsnoka eredetileg arról kapott parancsot, hogy figyelje meg az Azori-szigetek térségében operáló tengeralattjárókból és felszíni egységekből álló szovjet haditengerészeti köteléket.) A kódolt rádióüzenet vétele után azonban minden összeköttetés megszakadt a műveleti központ és amerikai atom-tengeralattjáró között.
A nagy erőkkel elindított, több hónapig tartó kutató-mentőakció eredménytelenül végződött, ezért 1968. június 5-én hivatalosan is eltűntnek nyilvánították a USS Scorpiont. A tengeralattjáró roncsát később a haditengerészet Mizar–II oceanográfiai kutatóhajója találta meg az Azori-szigetektől 746 kilométerre délnyugatra, 3000 méteres mélységben. A baleset okai mindmáig nem tisztázottak pontosan, az egyik feltevés szerint a torpedóvetőcsőben bekövetkezett ismeretlen eredetű robbanás okozta a USS Scorpion pusztulását. Annak ellenére, hogy megtalálták a USS Scorpion roncsát, sem az S5W típusú atomreaktort, sem pedig a tengeralattjáró fedélzetén hordozott két Mk–45-ös nukleáris torpedót nem sikerült felszínre hozni. 1968 novemberében a Navaga osztályú K–219-es hadrendi számú szovjet atom-tengeralattjáró máig ismeretlen körülmények között összeütközött a USS Augusta amerikai tengeralattjáróval. Az ütközés miatt a szovjet tengeralattjáró a teljes személyzetével együtt hullámsírba merült a Bermuda-szigetek térségében. Ami bizonyos, hogy a 6000 méteres mélységbe süllyedt K–219 16 dupla robbanófejes atomrakétát és két nukleáris torpedót is hordozott a fedélzetén, így rekordszámú tömegpusztító fegyver rekedt a roncsban.
A mélybe süllyedt tömegpusztító eszközök a következők miatt jelenthetnek veszélyt:
- az erős tengeri korrózió miatt reális kockázat a radioaktív izotópok kiszabadulása,
- a radioaktív szennyezés komoly fenyegetést jelenthet az érintett térség tengeri élővilágára, de az emberekre is,
- ma sem ismert pontosan, hogy hány potenciális veszélyt jelentő nukleáris eszköz rejtőzhet az óceán mélyén, amelyek időzített pokolgépként ketyegnek odalent.
