Erőszakos zsenialitás
Jászai Mari imádta a férfitársaságot, de talán náluk is jobban szerette a Nemzetit, amelyhez egy évet leszámítva élete végéig hű maradt. 1872-ben szerződött a társulathoz Orczy Bódog intendáns hívására, és 1901-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja. Mindössze 22 éves volt, amikor megkapta a királyné szerepét.
Gertrudist játsztam elsőnek. Kitoldtam az orromat a nyergén, hogy a saséhoz hasonlítson, fölvettem Kolozsvárott hitelre vett vörös bársony ruhámat. Fölléptem tehát a Nemzeti Színházban Gertrudisként, de nagy keserűség ért. Az egyik újság azt tette a dícsérete mellé, hogy kár, hogy nem eredeti, amit nyújtok, mert tetőtől-talpig, sőt minden mozdulata Jókainé volt, azt utánozta
– emlékezett vissza Jászai Mari keserűen a Pesti Napló Bánk bán-emlékalbumában, az 1895-ös peréről viszont egy szót sem írt. Ahogy máshol, más formában megjelent írásában sem.
Így vallott kendőzetlenül saját magáról naplója hasábjain:
Sohasem ismertem magamat. Egész életem nyers ösztönöm követése. Tudtam ezt, éreztem. Lehet-e ilyen érzésekkel élnem? Meglátom. Megkísértem. De a mellemben, lelki gyötrelem, akkora testi fájdalmat okoz, hogy azt hiszem, le kell szakadnia a helyéről a szívemnek. Most fizetek rettentő erőszakosságomért.
Bár az 1906. június 24-i keltezésű bejegyzés egy szerelmes asszony gyötrődéséről szól, kiviláglik belőle nyers erőszakossága, amely segíthetett neki megformálni Gertudist. Kézzel írt feljegyzései egy másik oldalán Jászai Mari 56 évesen „kijózanodva” meglátta saját magát képzeletbeli tükrében, miután előző este kollégáit ócsárolta.
„Október 6. Nem tagadom, belátom és lenézem magamat, hogy mindenről csak szuperlativuszokban tudok írni és beszélni, kivált, ha utálkodom, mint itt tegnap este. Tudom, hogy ez a modor ízléstelen, sőt meggyöngíti a kifejezés hatását, de az érzésem elragad, és azt hiszem, hogy nem elég semmi szó annak a kifejezésére, amennyire utálom őket. De legalább már nem odalent kiabálok kofamódra, mint tettem harmincnégy esztendeig, hanem beírom ide, hogy kimossam magamból. Bár mindjárt ezen kezdtem volna! Több volna a tekintélyem, ami most semmi, bármilyen helyesen érzek.”
Egy zabolátlan, ösztönös zseni hiperventillálása ez, reflexió az őt sokszor nehezen kezelő környezetére.
Jászai tisztában volt a tehetségével. Mivel több tálentummal áldotta meg az ég, mint a kollégái többségét, szerény képességű társait is könnyedén felmérte, ugyanakkor a leghangosabb tapsviharban is földhöz húzta valami. Soha nem járkált magasra tartott orral, de véleményét mindig kendőzetlenül közölte, és néha nem éppen a megfelelő szavakkal. Ha egy színész kollégája nem játszott jól, naplójában megemlékezett róla, ahogy a nevetgélő közönségről is meg volt a véleménye: „Micsoda tudatlan, ízléstelen, fejletlen szegény egy közönség ez a pesti! Tisztelet a kivételnek, de a nagy egész. Amit én szent áhítattal, a legnagyobb komoly gyönyörrel élveztem, azt ez a szedett-vetett nép minduntalan röhejével szakította félbe. Mit használt a pisszegés, ha már a zavar százszor kihozta az embert a sodrából, amit buta, értetlen röhögésükkel okoztak.”
Akkor most tegyük fel a kérdést, amire a bírónak is választ kellett adnia. Elkövette-e Jászai Mari mindazt, amivel megvádolták?
A vádlottak karosszékében
„Gajzágó bíró: Megértette ön a panaszt?
Jászai: Megértettem.
Gajzágó bíró: Azzal van vádolva, hogy a panaszosnőt becsületsértő szavakkal illette és jobb karját véresre sebezte.
Jászai (indulatosan – ezt az 1895. szeptember 24 -én megjelent Pesti Hírlap tudósítójától tudjuk): Ugyan ki látta ezt? Szabad-e azt a panaszosnőtől megkérdeznem, hogy tud-e valakit megnevezni, aki látta volna, hogy őt tettleg bántalmaztam? Azt nem tudom, erős fölhevülésemben becsületsértő kifejezésekkel nem illettem-e, ha igen, úgy vissza nem vonhatom.
Gajzágó bíró: De hát mi indította önt az oly nagyfokú fölhevülésre?
Jászai: Mi indított? (Nagyon izgatottan.) Tudom is én… vigyorogtak... Különben majd megmondják, kérem azok, akik... akik mindent látnak.
Gajzágó bíró: Kérem, itt nem ítélünk egyszerű följelentés alapján, majd az állításokat a tanúknak hit alatt tett vallomásával kell bizonyítani.
Jászai: De hát kik láttak? – Mindezek a kisasszonyok, kik, amint rendesen szokták, azért jelennek meg 20 évig a színpadon, hogy selyem trikóikat fölhúzzák és magukat így mutogassák. Egyik olyan, mint a másik. (Nagy derültség)
Gajzágó bíró: Most azt óhajtanám nagyságodtól magától tudni, vajon bántalmazta-e a panaszosnőt tettleg is, és mi indította önt arra?
Jászai: Oh igen, megráztam istenesen. És ezt azért tettem, mert a Bánk bán előadása alatt a szemem közé vigyorogtak. Minthogy pár perccel előbb másokat is rendre utasítottam már ugyancsak emiatt, annál inkább föl voltam indulva.
Gajzágó bíró: Tény az, hogy a panaszosnő karjából kibuggyant a vér?
Jászai (mintha terhére lenne már a kérdés): Nem tudom, ha mondják, ám legyen úgy. Különben bár csak meg tudnék valakit úgy rázni, hogy a ruhán keresztül kibugyogjon a vér. Bizony büszke volnék rá!
Gajzágó bíró (a panaszosnőhöz): Fönntartja ön azt az állítását, hogy csurgott a vér?
Szohner Olga: Azt nem mondhatom, hogy csurgott, de az tény, hogy szivárgott. (Jászai halkan ismétli: csurgott... csurgott a vére)”
– olvasható a bírósági iratokban és a korabeli Pesti Hírlap hasábjain is.
A vér látványát az egyik tanúként meghallgatott kóristanő megerősítette. Egy kardalosnő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy nem vérzett az áldozat karja. Azt már a 17 éves, végzett színi akadémiai növendék, Dóri Margit vallomásából tudta meg a publikum, hogy „szemtelenek, gyalázatosak” szavakkal illette a fiatal színésznőket a nagy Jászai Mari. Dóri Margit is úgy emlékezett, ahogy a vádlott, hogy másokat is kiosztott a nemzet tragikája nevetgélés miatt, és ezt meglehetősen indulatosan tette.
Jászai nem tagadta tehát, hogy kikelt magából és megrángatta Gertrudis apródjait, de amikor az egyik tanú arra utalt, hogy olyan szót is használt, amely egy ősi mesterségre utal, nagy színésznőnk „erősen felhevülve” visszautasította a vádat: „ki kell jelentenem, és ez elvitathatatlan, hogy a nemzeti színház falai között mindig tisztességes a hang, nem beszélnek ott úgy, mint a kofák. Különben én még az utolsó cselédemnek sem mondanám azt, mert ily utálatos szavak nincsenek a szótáromban. Egyszerűen úgy mondtam, amint egy feddő anya szól rossz kölykeihez” – magyarázkodott.
Ugyanakkor Jászai írásaiból kiderül, hogy nagyon is létezett ilyen szó a szótárában. Sőt, több verzióját is előszeretettel alkalmazta más színésznőkre. A Jászainál tíz évvel fiatalabb, szépnek tartott, ragyogó szőke fürtjeiről híres Márkus Emíliát például gonosz teremtésnek írta le, de másokról is megvolt a véleménye.
Nem vagyok büszke arra, hogy annak a közönségnek tetszem, amelyik ezt a l…tyót tapsolja
– olvasható visszaemlékezéseiben.
Kattintson a következő oldalra, a cikk folytatódik!
