Bántalmazottként, nehezített pályán

Több száz súlyos pszichés vagy disszociá­lis tüneteket mutató, pszichoaktív szerekkel küzdő, tartósan beteg, fogyatékos, ezért különleges ellátást igénylő fiatal él jelenleg Magyarországon speciális gyermekotthonokban. Nagy részük eleve jelentős hátrányból indult az életbe, és komoly segítségre van szüksége ahhoz, hogy célt és értelmet találjon benne. A kalocsai központi speciális otthon az országban az egyik olyan hely, ahol az ilyen nehéz esetekből is igyekeznek a legtöbbet kihozni.

„Nekünk szinte együtt kell lélegeznünk a gyerekekkel, mert nagyon-nagyon érzékenyek” Fotó: Teknős Miklós

– Gyere ide, légy szíves, mondd csak el a vendégünknek, mit tettél, miért vagy itt Kalocsán.

– Mert hülye voltam. Nekimentem a tanárnak. Másnap már jöttem is ide a központi specibe.

Cingár kamasz fiú áll előttünk, arcán csibészes mosoly, alig érteni, mit mond, pedig nem beszél halkan. – Ő most a legsúlyosabb állapotú gyerekünk, egy éve hozták át egy borsodi gyermekotthonból. Valójában nem bántotta a tanárát, de ugyanolyan indulatkezelési problémákkal küzd, mint az a tizenhat éves srác, akit ma hoztak át az egyik megyei speciális gyermekotthonból, mert ott sem bírtak vele.

Ezt persze már csak nekem mondja Juhász Gábor, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kalocsai speciális gyermekotthonának igazgatója, miközben körbevezet az intézményen. A példaként említett tizenhat éves behúzott vállakkal, megszeppenve várakozik az irodák előtt a folyosón, ritkán látni ilyen arckifejezést és testbeszédet 180 centis, erős felépítésű fiúknál.

A megilletődöttség ugyanakkor érthető: innentől kezdve minimum egy évig ez a zárt intézmény lesz az otthona, amit csak felügyelettel vagy engedéllyel hagyhat el, mint az a másik 47 gyerek, akiket ide utalt az Országos Gyermekvédelmi Szakértői Bizottság. Kalocsán, miként a másik ilyen országos hatáskörű intézetben, Zalaegerszegen, csak fiúk vannak, a speciális nevelésű szükségletű lányoknak Esztergomban és Rákospalotán tartanak fenn még hasonló intézményt. Döntően magatartászavarokkal, súlyos pszichés problémákkal küzdő gyerekek kerülnek a „specibe”. Javarészük rendszeresen használ valamilyen tudatmódosító szert, szed nyugtatót vagy valamilyen antipszichotikumot. Vannak, akiknél az alapproblémához tartós fogyatékosság, mentális zavar is társul, őket nevezik kettős szükségletű fiataloknak. Itt legalább 17-20 ilyen gyerek van.

– Ez itt nehezített pálya, a bent lakó gyerekek mind nagyon labilisak, ha bármi sérelem éri őket, hajlamosak törni-zúzni – meséli Juhász Gábor, és a lakószobákban szinte mindenütt látszik is ennek a nyoma: alig van olyan hálószobaajtó, ami ne viselne ökölnyomokat, ne lenne betörve. – Amíg nem okoznak nagyobb bajt, hagyjuk, hadd vezessék le a feszültségüket, de ha komolyabb kárt tennének magukban, egymásban vagy a berendezésben, kénytelenek vagyunk beavatkozni. Mi az agresszióra nem agresszióval válaszolunk, igyekszünk megnyugtatni a gyereket, levisszük az udvarra vagy ki a városba egyet sétálni, hogy lehiggadjon, és ha akarja, elmondhassa, mitől borult ki – hangsúlyozza.

A kalocsai intézetben szigorú rend szerint töltik napjaikat a bentlakók
Fotó: Teknős Miklós

– A verekedést, a gyengébbek bántalmazását hogyan tudják megakadályozni?

– Nagyon odafigyelünk a gyerekekre. Már a kezdetektől igyekszünk egyfajta kötődést kialakítani velük, ugyanakkor egyetlen percre sem hagyjuk őket magukra, ahogyan unatkozni sem engedjük őket, ez talán a legfontosabb. Nálunk nincs munkaerőhiány, a nyolcfős otthoncsoportokban (így nevezik az egy egységben lakó gyerekcsoportot) két nevelő és négy gyermekfelügyelő dolgozik. Csak olyan munkatársaink vannak, akik átmentek az általunk kidolgozott alkalmassági teszten, ahol nemcsak a pszichikai rátermettségüket, de azt is megnézzük, hogyan reagálnának egy-egy, az otthonra jellemző szituációban.

– Mondjuk, amikor egymásnak esnek a srácok, vagy mint januárban Kaposváron, bántalmazzák a társukat?

– Például. De itt ilyesmi ritkán fordul elő, mert mi tényleg nagyon figyelünk rájuk, minden rezdülésükre, mert akkor már azelőtt tudjuk, hogy be kell avatkozni, mielőtt mondjuk egy szóváltás tettlegességig fajulna. Annak az esélyét pedig, hogy bántalmazás történjen, azt videóra vegyék, majd a felvételt feltegyék az internetre, eleve a minimumra csökkentjük azzal, hogy radikálisan korlátozzuk az okostelefonok használatát. Előtte egyeztettünk az illetékes hatóságokkal, hogy mit tehetünk. Így most este 7 és 8 óra között megkaphatják a mobiljukat, ebből eddig még nem volt gond. Emellett minden csoportban van egy hagyományos mobiltelefon, ezen vagy a vezetékes telefonon tarthatják a kapcsolatot a családdal.

Ez a szó, család, az itteni gyerekek többségének egészen más jelentéstartalommal bír, mint a szerencsés kortársaik számára. Sokan eleve gyermekotthonból érkeznek ide, de akiket családból emeltek ki, azokat sem egy minden helyzetben védőhálóként szolgáló erős, megtartó família várja odahaza a szünetekben. Ennek ellenére vagy éppen ezért is ösztönzik a szülőket, hogy jöjjenek el a gyerekekhez, van itt egy erre a célra alkalmassá tett szolgálati lakás, ahol együtt tudnak lenni, ahol megünnepelhetik például a születésnapot.

Ezt a lehetőséget, mint az igazgatótól megtudom, igénybe is szokták venni. De van most Kalocsán olyan gyerek, akinek az apja hajléktalan, az anyja nemrég meghalt, más rokona nincs, így őt még a téli szünetre sem volt hová hazaengedni. Egy másik fiú anyja jelenleg a szomszédos női börtön lakója, az apa pedig Szirmabesnyőn tölti a szabadságvesztését. Ilyen sorsok is vannak, teszi hozzá Juhász Gábor, és ennek a gyereknek is kell valamiféle perspektívát mutatni. Ami nem egyszerű, mert számára jelen pillanatban az a megnyugtató jövőkép, hogy ha börtönbe is kerül, nem kell aggódnia, nem fogják bántani, mert „a fater kitaposta az utat”.

Kalocsán a számtalan hátráltató tényező ellenére is igyekeznek a legtöbbet kihozni a gyerekekből abban a maximum két évben, amit itt tölthetnek. – Először el kell jutnunk a gyerekhez, meg kell nyitnunk őt. Lehet, hogy ez a társain keresztül lehetséges, az otthoncsoportoknak ezért is van óriási szerepük a lakók életében. Ebben a környezetben tulajdonképpen a korábbi hiányosságokat pótoljuk, a szocializációs hibákat korrigáljuk – magyarázza az igazgató.

Amikor egy gyerek bekerül ide, a dokumentumokból megismerik az előéletét, felmérik a pszichés és a fizikai, egészségi állapotát, és egy személyre szabott nevelési tervet dolgoznak ki neki, amibe a terápiás foglalkozások, pszichiátriai kezelések is beleértendők. Sokuknak már a szigorú napirend is egyfajta terápia, ami szerint élnek, mert tartalommal tölti meg, értelmet ad a mindennapjaiknak. Itt mindenkinek iskolába kell járnia, annak is, aki már nem tanköteles korú, mert nagyok a lemaradások, nem ritka, hogy tizennyolc évesen sem járják ki az általános iskolát.

Szerencséjükre – vagy szerencsétlenségükre, mert emiatt sem kell elhagyniuk az épületet – a lakóhelyiségektől negyven méterre működik az intézet saját általános iskolája. A tanításnak éppen vége, amikor belépünk az egyik tanterembe, ahol a hetedikeseknek tartott irodalomórát Farkas Éva. A Toldit vették, de az itteni magyartanítást egészen másképpen kell elképzelni, mint a hagyományos iskolákban.

– Nekünk szinte együtt kell lélegeznünk a gyerekekkel, mert nagyon-nagyon érzékenyek. A 99 százalékuk bántalmazott, szülők, más rokonok és felnőttek, testvérek vagy kortársak által. Hiába döntöm el előző nap, hogy milyen új anyagot fogunk venni, ha történt valami a gyerekekkel, módosítanom kell a terveimen – mondja, és azt is rögtön észreveszi, hogy értetlenül nézek a terem végében a földre terített, ágyneművel bevetett matracra. – Előfordul, hogy egy-egy gyerek nem tud érdemben részt venni az órán.

Akik például szökésből érkeznek és kint drogoztak, fizikailag is rosszul vannak, amíg ki nem tisztulnak. A szobájukban nem maradhatnak, így viszont nem zavarják a többieket – ad magyarázatot a szokatlan jelenségre. Búcsúzóul még hozzáteszi: – Minden reggel, amikor átlépem a lakás küszöbét, hálát adok, amiért az én két gyerekem nem itt van. Mert bizony egy teljesen átlagos családból is nagyon könnyen ide lehet jutni, ha a gyerekre nem figyelnek a szülei, rossz társaságba keveredik és/vagy drogfüggővé válik.

A tanítás végén a gyerekek megebédelnek, ilyenkor és vacsorára is meleg ételt kapnak a három hideg étkezés mellett. Egy csapat vár bebocsátásra libasorban az ebédlő előtt, hangosan köszönnek, amikor az igazgatóval elmegyünk mellettük. Olyan rendesnek és jól neveltnek látszanak, hogy a naiv szemlélő nem is sejti: alig akad közöttük, akinek le lenne valamilyen rendőrségi, sőt bírósági ügye: garázdaság, lopás, rongálás, betörés, droggal való visszaélés vagy egyéb bűncselekmény miatt.

Mások már „otthon” vannak, ami az ő esetükben a nappaliból, konyhából, hálótermekből álló, egymástól különálló lakóegységeket jelenti. A nagy belmagasságú régi épületben a régi nyílászárók ellenére is pólóra vetkőzve lazulnak a gyerekek, olyan meleg van. Minden nappaliban van tévé, a folyosón vagy a játszószobában pingpong­asztal, van, ahol bokszzsák, húzódzkodó is segíti a feszültség levezetését. A teljesen lelakott ágyak, székek, szekrények és asztalok viszont lehangoló látványt nyújtanak; állítólag hamarosan megérkezik az új berendezés.

„Nekünk szinte együtt kell lélegeznünk a gyerekekkel, mert nagyon-nagyon érzékenyek”
Fotó: Teknős Miklós

Sok fiú ágya fölött falra ragasztott fotók mutatják a való világgal a kötődéseket, a képeken barátnők, haverok pózolnak, szülők, testvérek mosolyognak. A polcokon szépen megfér egymás társaságában a Radnóti-kötet, a fából készült feszület és egy hevenyészett dezodorkiállítás. Beszédesek azok a fekhelyek is, ahol se fotó, sem más személyes tárgy nem árulkodik arról, hogy az illetőnek bármilyen kötődése lenne bárkihez. Ahogyan a kinti, szabad világban, ebben a sok szempontból szűkre szabott, mégis biztonságos élettérben sincs két egyforma gyerek.

Mint Juhász Gábor fogalmaz, bár ezek a gyerekek mínuszból indulnak az életbe, alapjában véve nem sokban különböznek a kortársaiktól. Nem szeretnek iskolába járni, de szívesen hallgatnak zenét, szeretik a hamburgert, de utálnak rendet tartani, de legfőképpen: szeretetre és elfogadásra vágynak. Csak ők ezt alig vagy egyáltalán nem kapták meg.

Kaposváron még nyomoznak

Lapunk szeretett volna riportot készíteni a kaposvári Zita Speciális Gyermekotthonban, ahol alig egy hónapja az egyik 17 éves fiú súlyosan bántalmazta a másikat, az esetet egy harmadik társuk videóra vette, és a felvételt feltették az internetre. A megkeresésünket azzal hárították el, hogy még nem zárult le az ügyben a rendőrségi eljárás, illetve a szociális államtitkár által elrendelt belső vizsgálat. Emlékezetes, miután a nagy visszhangot kiváltó felvétel nyilvánosságra került, az elkövető megszökött. A kaposvári rendőrök azonban rövid időn belül elfogták és eljárást indítottak ellene aljas indokból folytatólagosan elkövetett súlyos testi sértés bűntett kísérletének, valamint folytatólagosan elkövetett minősített személyi szabadság megsértése bűntettének megalapozott gyanújával. A videó készítőjét is gyanúsítottként hallgatták ki. Az ügyészség indítványának helytadva a Kaposvári Járásbíróság nyomozási bírója röviddel ezután elrendelte a gyanúsított letartóztatását azzal, hogy azt javítóintézetben kell végrehajtani.