Kövér László: A jövőt illetően hinni kell az egy isteni örök igazságban

A száz éve a Nagy-Trianon-palotában halálra ítélt Magyarország és magyar nemzet nemcsak él, hanem olyan teljesítményt tett le a világ asztalára egy évszázad alatt, amely Kövér László szerint jogos büszkeséggel tölthet el bennünket. Az Országgyűlés elnöke a Magyar Nemzetnek adott interjúban arról is beszélt, hogy a magyar baloldal immár több mint száz éve újra és újra rátámad a saját nemzetére. Véleménye szerint Trianonban sem így szabták volna meg a határainkat, ha 1918–1919-ben a magyar baloldal nem árulja el a nemzetet.

„Most a trianoni döntést követő egy évszázad teljesítményére kell koncentrálni” Fotó: Kurucz Árpád

– Június 4-én lesz száz éve, hogy aláírták a trianoni békediktátumot. Fel lehet dolgozni a történelmi Magyarország szétdarabolását, magyarok milliónak kisebbségi sorba taszítását?

– A trianoni országvesztés egyértelműen a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját jelenti, aminek gyökerei egészen az oszmán hódításig, a százötven éves hódoltságig, majd az ennek véget vető háború következményeiig nyúlnak vissza, amelyek hatására a magyarságot szülőhazájában, a Kárpát-medencében kisebbségbe szorították. Az európai népesség mintegy ötvenszázalékos növekedését hozó XVI. és XVII. század alatt a hárommilliónyira tehető magyarság lélekszáma kétmillióra fogyott, míg a nem magyar elem – a legóvatosabb becslés szerint is – több mint kétszeresére nőtt. Vagyis először vérrel, utána az országunk kétharmadával fizettünk amiatt, hogy komolyan vettük, miszerint mi vagyunk a keresztény Nyugat védőbástyája. Bécs vagy Berlin mai etnikai összetételét látva – ha lenne kedvünk ironizálni – mondhatnánk: ha annak idején szólnak, hogy ne törjük magunkat annyira, talán olcsóbban megúszhattuk volna! Másfelől, a keresztény ember, amikor elveszíti egy szerettét, akkor meggyászolja, de egyben hálát is ad Istennek azért, hogy megadatott az együttlét vele, s bízik a feltámadást követő viszontlátásban. A mostani évfordulón a trianoni döntést követő egy évszázad teljesítményére kell koncentrálni. Arra, hogy egy halálra ítélt ország és nemzet nemcsak él, hanem a szétszakított részek külön-külön és együttesen is olyan teljesítményt tettek le a világ és azon belül Európa asztalára, amely jogos büszkeséggel tölthet el bennünket. A jövőt illetően pedig hinni kell az egy isteni örök igazságban.

– Magyarország jó kapcsolatokra törekszik minden szomszédjával, azonban ezek az államok egytől egyig haszonélvezői a száz évvel ezelőtti diktátumnak, s mindent megtettek és sokszor most is megtesznek az őshonos magyarság asszimilálásáért. Hogy lehet feloldani ezt az ellentétet?

– Ezen a napon számot kell vetni azzal a korlátozottsággal is, amivel az utódállamok többsége küszködik. A magyar nemzet az elmúlt száz évben keresztülment egy tanulási folyamaton. Az értelmiségünk már Trianont megelőzően is tisztában volt vele és hangot is adott annak a véleményének, hogy egy közös hazában élünk szűkebb értelemben a Kárpát-medencében, tágabban egész Közép-Európában. Ezt a sorsközösséget figyelmen kívül hagyva csak egymás tragédiáit idézhetjük elő, a másikkal szembeni káröröm pedig múlékony. Mi ezt beláttuk, és egy új korszakot akarunk nyitni a XXI. században, ami az „együtt sírunk, együtt nevetünk” életfelfogására épül fel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem egymástól, hanem a mindannyiunk nemzeti önazonosságát és szuverenitását eltörölni akaró erőktől van félnivalónk.

„Most a trianoni döntést követő egy évszázad teljesítményére kell koncentrálni”

– Van fogadókészség a szomszéd országok részéről az új alapokra helyezett kapcsolatra?

– Türelmesen várunk arra, hogy ez a folyamat a szomszéd országokban is végbemenjen. Szlovéniában és Horvátországban a kisebbségeket érintő szabályozás és hivatalos politikai hozzáállás olyan, amely lehetővé teszi, hogy partnernek tekintsük egymást. Szerbia hozzánk hasonló tanulási folyamaton ment át az elmúlt harminc évben: a jugoszláv nagyszerb álmoktól jutottak el véres polgárháborúk során a szerbség jelentős részének kisebbségbe szorulásáig. Az elmúlt tíz évben történelmi jelentőségű fejlődésen mentek keresztül a magyar–szerb kapcsolatok, mely folyamatban a nemzeti érdekeink egy irányba fordulásának és a politikai osztály kiengesztelődést mutató gesztusainak egyaránt szerep jutott. Romániában az értelmiség képtelen megérteni, hogy nem lehet a magyarság ellenében országot építeni. Lélegzetelállító az a cinizmus, ahogy az egymással is szemben álló román politikusok kapkodják ki egyik pillanatról a másikra egymás kezéből a magyar adut. Ukrajna a legnagyobb csalódás. Keleti szomszédunk negyedszázados jó viszonyt rúgott fel az utóbbi években hozott magyarellenes intézkedéseivel. Kijev számára világossá kell tennünk, hogy nincs alku, a kárpátaljai magyarság szerzett jogait bővíteni lehet, csorbítani csak a mi ellenállásunk dacára. Szlovákiában a legnagyobb gondot az jelenti, hogy a magyar közösség egy része elbizonytalanodott. Ennek jele, hogy a Bugár Béla vezette szakadárok, a közösség egységes érdekképviseletét megtörve, vegyes etnikai pártot alapítottak, ami találkozott a felvidéki magyar választók egy részének tetszésével. Ez idézte elő azt, hogy harminc év után megszűnt a pozsonyi parlamentben a csaknem tízszázalékos magyarság politikai képviselete, ami fenyegető a jövőre nézve.

– A területi autonómia ügyében a mai napig nem sikerült előrelépni. A magyar embereknek nem jár ugyanaz, mint például a dél-tiroli németeknek, a katalánoknak, a skótoknak, a walesieknek, a lappoknak?

– A nyugat-európai államok a történelem során mindig hol kevésbé, hol mélyebb lenézéssel tekintettek Közép-Európára. Ezért nem gondolják, hogy ami jár a baszkoknak, a Belgiumban élő németeknek vagy a Finnországhoz tartozó ålandi svédeknek, az jár a határon túli magyaroknak. Ráadásul amikor az említett autonómiákat létrehozták, akkor még nem volt divat nyugaton a nemzeti lét tagadása. Az Európai Unió lakosságának tizede, ötvenmillió ember él őseinek szülőföldjén kisebbségben, de ennek ellenére Brüsszelben az ő problémáik, igényeik háttérbe szorulnak a nemi eltévelyedés immár megszámlálhatatlan változatának elfogadtatásáért egyszerre agresszív és alattomos kampányt folytató mozgalmak vagy az illegális bevándorlók ügye mögött, akikkel szemben már kritikát sem lehet megfogalmazni. Mindez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy – ellentétben a nemzeti közösségekkel – ezek az úgynevezett kisebbségek kiváló eszközök az európai kultúra lebontásában, amely előfeltétele a célzott birodalmi központosításnak.

Fotó: Kurucz Árpád

– Az Országgyűlés tíz éve, 2010. május 26-án fogadta el az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvénymódosítást. Beváltotta a nemzeti kormány várakozásait a jogszabály?

– Óriási lökést adott a nemzet határokon felüli újraegyesítésének. Sikerült elfogadtatni az utódállamok egy részének politikai elitjével is a magyar döntést, amely elősegíti a Kárpát-medence és Közép-Európa egységes gazdasági és kulturális térségként történő újjászervezését. Ráadásul nem igazolta azokat az aggodalmakat, hogy a kettős állampolgárság miatt kivándorlási hullám indulna meg a magyarlakta területekről. Ellenkezőleg: jelentősen megerősítette a határon túl élők identitását, erkölcsi erejét. Nem jött be a 23 millió románnal és a magyar egészségügyi ellátást és nyugdíjrendszert elárasztó határon túli magyarokkal való riogatás sem, ami ugyanakkor jól megmutatta, micsoda szellemi mélységben van máig a baloldal.

– Mi az oka, hogy a balliberális ellenzék nem tudja, nem akarja átérezni a magyar tragédiát?

– A magyar baloldal – immár több mint száz éve – újra és újra rátámad a saját nemzetére. Trianonban sem így szabták volna meg a határainkat, ha 1918–1919-ben a magyar baloldal nem árulja el a nemzetet. A mai balliberális politikusokban nincs meg a nemzet iráni elkötelezettség. Szili Katalin MSZP-ből való távozásával a nemzeti gondolat képviselete a baloldalon lezártnak tekinthető.

– Karácsony Gergely, Budapest ellenzéki főpolgármestere a diktátum aláírásának pillanatára emlékezve egyperces megállásra kérte a fővárost. Ez nem szokatlan egy balliberális politikustól?

– Nem tartom őszintének a kezdeményezést. A baloldal politikusainak egy kisebb része szégyelli és nem szívesen hirdeti a nemzettel kapcsolatos álláspontját. Más részük politikai számításból próbálja bizonyos kérdésekben nemzetinek beállítani saját magát, de a döntő pillanatban mindig kilóg a balliberális lóláb. Karácsony Gergelyt is ebbe a csoportba sorolom. A harmadik részt a megveszekedett nemzetgyűlölők, Gyurcsány Ferencék és a momentumos élcsapat alkotja, akik gyakorlatilag tőről metszett utódai az 1919-es bolsevistáknak.

– Gyurcsány pártja és szövetségesei részéről a 2018–2019 választási kampányaiban szinte mindennapos volt a parlamenti rendbontás. Van eredménye a szigorított házszabálynak?

– Remélem, nem kiabálom el, de az elmúlt időszakban szoros és átvitt értelemben is csökkent a zaj. A patkóban ülők fegyelmezettebben hallgatják a másik oldal képviselőit. Remélem, ez egy jó tendencia kezdete. A házszabály szigorításán túl ebben talán benne van az is, hogy az előző ülésszak parlamenti rendbontásainak, a tévészékházban bemutatott vásári komédiának negatív volt a visszhangja. Az ellenzéki képviselők akcióira még a kormánnyal kritikus szavazók többsége sem volt vevő.

– A zaj ugyan csökkent, de az ellenzék a járványügyi intézkedéseket ott támadta ahol tudta.

– Belgiumban, Svédországban és több más olyan országban, ahol – Magyarországgal szemben – félrekezelték a járványt, és több ezren meghaltak, az ellenzék nem támadta minden erővel a nehéz helyzetbe került kormányt, különösen nem a nemzetközi porondon. Ezzel szemben a magyar ellenzék nemhogy nem támogatta a járványügyi erőfeszítéseket, hanem – a bárki által megismerhető valósággal szemben hajtogatott hazugságaival – megpróbálta azokat hitelteleníteni. Szó szerint Ausztráliáig vitték Magyarország rossz hírét. Szabó Tímea az ausztrál közszolgálati tévében nyilatkozott a jogállamiság végéről, a diktatúráról. Valószínűleg nem a magyarországi ellenzék sikolyai hallatszottak át az Indiai- és a Csendes-óceánon túlra, hanem a balliberális hálózat újságírói keresték meg Szabó Tímeát, ami tanulságos abból a szempontból, hogy milyenfajta szervezett erővel állunk is itt szemben, s hogy kicsodák is a Szabó Tímeák. Pontosan ugyan az zajlik, mint amit az 1919-es baloldal csinált a két világháború között a Trianonban megcsonkított, halálraítélt Magyarországgal. Ugyanaz a logika: az Orbán-kormány megbuktatásáért az ország tönkretétele, sárba tiprása, az uniós források elvétele sem drága a mai ellenzéknek és nemzetközi támogatóinak – mennél rosszabb a magyar embereknek, annál többen fordulhatnak szembe a kormánnyal. Tehát: „Hajrá, vírus!” Ugyanez tört felszínre Arató Gergely DK-s politikus freudi elszólásában, mely szerint a koronavírusban elhunytak számában „sem áll sajnos rosszul” az ország. Ennél már nincsen lejjebb. Tíz éve nem tudnak jobb és hitelesebb programmal, illetve személyiségekkel versenybe szállni, viszont egyre elviselhetetlenebb kínt jelent számukra a hatalmon kívüli lét. Ráadásul – úgy tűnik – mennél reménytelenebb a helyzetük, annál inkább a legsemmirekellőbb figurák kerülnek felülre. Az, hogy Gyurcsány Ferenc vezeti az ellenzéket, akivel szemben 2010 előtt a mai ellenzék egy része létrejött, s akinek programja maga a nemzetárulás, az mindent elmond.

– A balliberális nemzetközi hálózat nemcsak hamis híreket terjeszt, hanem pereket indít Magyarország ellen a határvédelem, a börtönviszonyok, az iskolai szegregáció vagy éppen a parlamenti házszabály betartatása kapcsán.

– Ez egy egyre kiterjedtebb háború. Az egyik oldalon a baloldal által elfoglalt nyilvánosság, akadémiai szféra és a bírói intézményrendszer innen érkező tagjai állnak, akik a nemzetállamok és a nemzetállami alkotmányok ellen viselt polgárháború egyik legfontosabb hadoszlopává váltak. A bírák egy része a függetlenséget gyakorlatilag a társadalom többi részétől való tökéletes elválasztottságként, immunitásként értelmezi. Nem tartoznak senkinek számadással arról, hogy az ítéletek a köznapi értelemben vett igazságnak megfelelnek-e vagy sem. Az sem ritka, hogy a konkrét, tételes joggal is szembe mennek. Példának okáért a tranzitzónákkal kapcsolatos ítélet szerintem egyértelműen justizmord, „az igazság megölése”. Nem véletlenül került be újabban a politológia és a politikai publicisztika szótárába a jurisztokrácia fogalma mint a demokrácia egyik ellentéte. A másik oldalon pedig ott áll például a karlsruhei német alkotmánybíróság, amely legutóbbi ítéletével megpróbál gátat szabni a nemzetállamiság lopakodó felszámolásának, mintegy jelezve egyúttal Németország skizoid helyzetét is: úgy szeretne a föderalizálandó Európa urává válni, hogy közben magának minél kevesebbet kelljen feladnia nemzetállami szuverenitásából. Ilyen az, amikor úgy kell birodalmat építeni, hogy a demokratikus látszat fennmaradjon.

– Tizennégy éve hangzott el Gyurcsány Ferenc hazugságbeszéde. Akkor és most is egy globális kihívásra kellett választ adni. Mennyiben más most a helyzet?

– A magyar gazdasági és társadalmi fejlődés elmúlt harminc évének legmélyebb és legmagasabb pontja az, amit most szembe állítunk. Csak a rendszerváltás sokkjához hasonlítható az a helyzet, amelybe Gyurcsányék az országot taszították. Morálisan és az államműködés szempontjából is sokkal rosszabb helyzetbe került az ország 2008-ra, mint 1990 után bármikor. Ehhez képest 2020-ra egy tízéves folyamatos fejlődést tudhatunk magunk mögött, amely folyamatban szinte minden gazdasági és társadalmi mutató – a gazdasági növekedéstől a foglalkoztatottságon, a jövedelmeken, a szegénységben élők arányán át a házasságkötések és születések számáig – jelentősen javult. A járványhelyzet még nem múlt el teljesen, de azért az már látszik, hogy nemcsak gyorsabban és könnyebben vészelhetjük át ezt az időszakot, mint a 2010-ig tartó kártevéseket, hanem Magyarország a többi uniós tagállamhoz képest is jobb állapotban kerülhet ki ebből.

– Sokak szerint a járvány végével már nem lesz ugyanolyan a világ, mint előtte. Mi a véleménye erről?

– Attól tartok, ez nem több, mint az ateista értelmiség imája. A materiális érdekek igenis azt diktálják, hogy a lehető legrövidebb időn belül minden visszazökkenjen a régi kerékvágásba. Semmilyen olyan kényszerítőerőt nem látok, ami a világot jelenleg uraló létszisztéma alapvető megváltoztatását idézhetné elő. Az ember – úgy általában – pedig Ádám és Éva óta nem változik. Egyenként persze mindenki jobbá válhatott egy kicsit, ha a kényszerű bezártság ideje alatt megtanulta becsülni az élet valódi értékeit. Adja Isten, hogy sokan legyenek és ez sok mindenhez elég legyen.