Rudolf Caracciolára – a „volán művészére” – az Autó-Motor olvasói közül is sokan emlékezhetnek.Majd fél évszázada írta be nevét vezetéstechnikai bravúrjaival az autósport aranykönyvébe – olvasható az Autó-Motor cikkében.
Az egykori dübörgő, nehézkes járműmasztodonokkal úgy tudott játszani, mintha kezes bárányok lettek volna. Fölényesen uralkodott rajtuk, és kezdetleges kerékfelfüggesztéseik, rossz hatásfokú fékjeik, gyenge gumiabroncsaik ellenére – szinte az artista biztonságával – el tudott menni addig a határig, amelyen túl már a katasztrófa leselkedik. Ezt a határt azonban még a versenypályákon sem létre túl. Igaz, stílusa nem volt látványos, nem nyújtott izgalmat. Közömbös arccal vezette a kéttonnás kolosszust, amelynek kezelése, vezetése szinte emberfeletti fizikai erőt és ügyességet igényelt. A jármű és az ember szelíd, jóformán monoton egyhangúsággal futott. És mégis, amikor a versenynek vége volt, a győztest abban az időben legtöbbször Caracciolának hívták…
Kis nosztalgiával idéztük fel az autótechnikai és a versenyautózás régmúltjából a gépre és az emberre egyaránt jellemző epizódot. A gép azóta sokat változott. Ma az autógyárak a legapróbb részletre is kiterjedő állandó korszerűsítésekkel nagy sorozatban ontják az autókat. Méghozzá olyan autókat, amelyeken az egyszerű autóhasználó is könnyűszerrel uralkodhatna. Ezek a járművek a régmúlt közlekedési eszközeihez képest már korántsem masztodonok: csendesebbek, meg aztán megjelenésük, kormányszerűbb kerékfelfüggesztésük, finomabban megmunkált, érzékenyebb kormánygépezetük, jobb hatásfokú fékjeik és szinte minden egyéb járulékos felszerelésük révén már szinte precíziós műszerek.Ám milyen az ember? A javítótechnikai módosításokat – indulás, fékezés, gázadás, kanyarvétel közben vagy akár kritikus vészhelyzetben – még távolról sem tudja „fölényes biztonsággal” kihasználni. A kényelmét szolgáló többletet azért a kor velejárójaként természetesnek veszi, készen elfogadja.
Elegáns kesztyűt húz fel, de ő a régi szemléletével, az egykor megszerzett vezetéstechnikai alaptudás bárdolatlanságával kapcsol az első sebességbe.Ez a szemlélet sugallja aztán, hogy a gázelvétel helyett gonoszkodó önzéssel éppenséggel gyorsít, amikor észreveszi, hogy a másik sávban előtte haladó az indexét villogtatja. Vagy például az autópályán, messze belátható távon szinte egyedül autózva olyankor is konokul tartja magát a jobb szélső nyomhoz, amikor láthatja, hogy valaki a benzinkút, vagy forgalmi csomópont felől vezető gyorsító sávról az autópálya forgalmába tempósan szeretne bekapcsolódni. Ahelyett, hogy jó előre (persze, mások akadályozása nélkül) sávot váltana, s így lehetővé tenné, megkönnyítené a szélső nyomba besorolni szándékozónak az utat.
A teljes cikk IDE kattintva olvasható.
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Autó-Motor)
