Az Ukrán Front 0060-as parancsára ez történt Borsod megyében

1944 novemberében hurcolták el az első miskolciakat „egy kis munkára” a Szovjetunióba. Interjú: dr. Kunt Gergely történésszel.

null

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1944 novemberében hurcolták el az első miskolciakat „egy kis munkára” a Szovjetunióba. Interjú: dr. Kunt Gergely történésszel.

A második világháború még korántsem ért véget, amikor a bevonuló szovjet Vörös Hadsereg parancsára 1944. november végén már megkezdődött a „népellenes” német kisebbség elhurcolása Miskolcról a Szovjetunióba „egy kis munkára”. A helyi kommunisták MOKAN-Komitéja által levezényelt deportálásnak azonban nem csak a német ajkúak estek áldozatául, hanem egyszerű polgárok is: munkások, nők, terhes anyák, tisztviselők. A Kis József és dr. Kunt Gergely által összeállított Málenkij robot Nagy-Miskolcon című tanulmánykötet adatközlése szerint 588 embert hurcoltak el, közülük 111 soha nem tért vissza. Dr. Kunt Gergellyel beszélgetett a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei hírportál, a Boon.hu oldal munkatársa.

A „málenkij robot” kifejezés európai történész körökben is közismert fogalom, vagy magyar különlegesség?

Magyarországon a „málenkij robot” egyértelműen a civil lakosoknak a Szovjetunióba történő kényszermunkára hurcolását jelenti. Ez más kelet-európai államokat is sújtott. Volt ennek bizonyos területeken etnikai színezete, a Kárpátalján például az ott élő magyarokat, Magyarországon kifejezetten az itt élő német kisebbséget érintette. Ráadásul vannak a témának határ­területei, mert ha katonáról volt szó, hadifogoly-munkatáborról beszélhetünk, ha viszont civilről, akkor egyértelműen a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolásról, amit a szovjet hatóságok a munkaerő-szükséglet fedezésére szolgáló hadi jóvátételként értelmeztek, már jóval a második világháború befejezése előtt. A málenkij robotról a 2. és a 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa által 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancs rendelkezett.

Mikor kezdődött az elhurcolás?

Ahogy a szovjet hadsereg egy adott területen átvette a hatalmat, ez szinte azonnal megkezdődött, Miskolcon két hullámban, 1944 novemberében és 1945 januárjában. Ebben a Vörös Hadsereg adminisztrációja mellett a helyhatóságnak és a kollaboránsoknak is meghatározó szerepe volt. Ők adtak információkat arról, hogy ki tartozik bele a célcsoportba, ki számít németnek. Az oroszok meggyőződése szerint például azok, akiknek a neve R betűre végződik. A helyi közigazgatástól viszont megtudhatták, hogy egy adott településen kikről van szó és hol élnek.

A magyar történetírás hogyan foglalkozott ezzel a témával, tekintettel arra, hogy az ország a rendszerváltozásig szovjet nagyhatalmi fennhatóság alatt állt?

Az 1980-as évek legvégén is volt már kutató, aki ezzel foglalkozott. Például Balázs József diósgyőri tanító, aki kéziratban maradt Német–orosz háború Diósgyőrben című munkájában már sorra veszi a málenkij robot helyi eseményeit. A levéltári dokumentumokat kutatni bizonyosan lehetett volna korábban is, de hogy publikálni lehetett volna-e, az már más kérdés. Itt állomásozott a Vörös Hadsereg, így azok a bűncselekményszerű eljárások, amik hozzájuk kötődtek, eleve tabunak minősültek.

A Szovjetunióba, a Gulag táboraiba elhurcolt áldozatok emléket állító installáció részlete Szombathelyen, a Fő téren 2017. január 25-én.
Fotó: MTI/Varga György

Mégis csak a rendszerváltozás után ismerhettük meg többé-kevésbé az áldozatok sorsát.

A Málenkij robot Nagy-Miskolcon tanulmánykötet azért unikális, mert az egykori településrészenként személyi adattárat tesz közzé. A nevek mellett így megismerhetővé váltak az egyéni történetek. A kötet három fő részre tagolható: a főként Miskolc-Diósgyőrben történt események leírása, aztán, hogy mi történt az itthon maradottakkal, végül mi történt azokkal, akiket elvittek a Szovjetunióba, döntően a Donyec-medencébe, Dombaszk vidékére, kétezer kilométerre az otthonuktól. Közzéteszünk emellett egy eddig ismeretlen leírást, Vágner Dezső naplóját. A dombaszi munkatáborban 1946 őszén, fertőzésben meghalt naplóíró sorai az elhurcoltak mindennapjaiba enged bepillantást.

Voltak előzetes elképzeléseik, amik alapján a kutatást végezték?

Már lezártuk a kéziratot, amikor szerzőtársam, Kis József főlevéltáros tavaly év elején rábukkant az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában azoknak a bírósági ügyeknek az irataira, amiket 1945 januárjában Diósgyőrben tartottak azok körében, akiket az elhurcolásokért felelősnek neveztek meg. Abból derült ki, hogy a Horthy-korszakban is dolgozó diósgyőri jegyzőt, Fekete Gyulát tették meg bűnbaknak mint aki a kényszermunkára kijelöltekről szóló listát összeállította. Ez természetesen nem csak az ő felelőssége volt, nála fontosabb szerepet játszott ebben a Vörös Hadsereg által kijelölt miskolci kommunistákból álló rendfenntartó egység, a MOKAN-Komité (Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéje), akik véglegesítették a listát, majd elvégezték a kijelöltek felkutatását és begyűjtését.

Kik tartoztak a kényszermunkára kijelöltek célcsoportjába Miskolcon?

Ez alapvetően a német nevűeket, német származásúakat érintette. Felmerülhet, hogy mi alapján dönti el ezt egy hivatalnok, hiszen számos olyan ember is felkerült a listára, akiknek neve és származása egyértelműen magyar volt. Végül elvittek bárkit, akár véletlenszerűen az utcáról, hogy a szovjetek megkövetelte „közmunkás” keretszámokat teljesítsék. Még az 1919-es Tanácsköztársaság vörös katonái közül is bekerültek a transzportba. Miskolcról 5-600 főt kellett kiállítani, ehhez kevés volt a helyi németség begyűjtése.

Honnan szereztek adatokat a civilekről?

A helyi közigazgatástól, ami a háborús viszonyok között is működött. A hivatalnokokat együttműködésre kényszerítették: egyrészt halálbüntetéssel fenyegették őket, másrészt azzal, hogy őket is elviszik.

Milyen meggyőződés alapján válhatott valaki a honfitársai ellenségévé egy idegen hatalom parancsára?

A szovjet hadseregparancsnok nem sok mozgásteret hagyott erre. A népszámlálási adatokkal és az anyakönyvekkel a helyi adminisztráció rendelkezett, így az egykori főjegyzőnek is talán csak abban lehetett döntése, hogy ki kerüljön fel a listára.

Viszont az emberek begyűjtését nem a szovjetek végezték, hanem a velük együttműködő kommunista magyarok, a MOKAN tagjai.

Ebben már felfedezhető bizonyos politikai meggyőződés, hogy revánsot vegyenek a népellenes bűnökkel vádolt németségen. De érdekes adalék, hogy a MOKAN-parancsnok, Sztaskó János egy régi családi viszályt torolt meg azzal, hogy a Siegel família férfi tagjait is elvitette. Azon nem érdemes moralizálni, hogy a magyar közigazgatás és a kijelölt rendfenntartók mit műveltek saját honfitársaikkal, hiszen hat hónappal korábban ugyanezt megtették, amikor törvényi kötelezés alapján működtek közre a miskolci zsidók deportálásában.

A málenkij robot kapcsán már 1945 januárjában elkezdték keresni a felelősöket. Hogyan kell ezt értelmezni?

Óriási felháborodás lett abból, hogy az ipari központokból, Diósgyőrből és Ózdról hurcolják el az értékes munkásokat. A kényszermunkára hurcolás aláásta a kommunista párt tekintélyét, mivel abban a tagjai is részt vettek. Így lett Fekete Gyula diósgyőri jegyző lényegében egy személyben felelős a deportálásokért, annak ellenére, hogy bár asszisztált a listák összeírásánál, de valójában nem ő volt az, aki azokat ténylegesen összeállította és nem ő volt az, aki döntött arról, hogy ki szerepeljen azokon.

Mi lett a sorsa a diósgyőri jegyzőnek?

1945 tavaszán letartóztatták, és bár népbíróság elé kívánták állítani, végül bizonyíték hiányában erre nem került sor. A kommunisták azonban továbbra sem veszítették szem elől, az időközben Ónodra települt volt főjegyzőt 1952-ben a hortobágyi Borsós-tanyára telepítették ki.

És a MOKAN tagjainak?

Sokan közülük karriert futottak be a Magyar Kommunista Pártban, majd utódjában.

Mi történt az elhurcoltakkal?

Amíg haza nem jöttek, a családjuk nem tudott róluk semmit. Még az elhurcolásuk körülményeiről is nagy volt a bizonytalanság, mert volt, akit éjszaka vittek el. A hazatérők fizikai és mentális állapota tragikus volt: gyakoriak voltak a súlyos gerincsérülések, a csonkolások, általános volt a legyengültség, fertőzések.

Hallgatásra kényszerítették a visszatérteket?

Tudunk ilyenről, de a családi emlékezet megőrizte ezeket a történéseket. Vannak persze kérvények, amikben szó esik a Szovjetunióban végzett kényszermunkáról, de jóvátételről nem igazán tudni. A bürokrácia ezt a témát a hadigondozás területére tette át.

A teljes interjú ide kattintva érhető el.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.