A vadászat céljáról ír könyvében a kaposvári tűzoltó

Varga Csaba tizenöt éve, egy pálinkafőzés kapcsán kapott kedvet a vadászat kipróbálásához. A kaposvári tűzoltónak az akkor már javában vadászó testvére vetette fel az ötletet egy hosszú, bensőséges beszélgetés során, amelyben a vadászvizsga is szóba került – derül ki a cikkből.

– A természetet, a vadvilágot korábban is szerettem, és a lőfegyverek világa sem állt távol tőlem – mesélte Varga Csaba. – Elég volt csupán egyszer „vizsgázott” vadászként kimennem az erdőbe, és azonnal megérintett. Nincs rá megfelelő kifejezés, hogy milyen érzés volt. Mindenből az első a legemlékezetesebb. Az első vadászatom is emlékezetessé vált, bár végig csendben maradt a puska. Nem ejtettem vadat, mégis nagyon sokat tanultam. Simon Pállal ültem egy magaslesen. Máig előttem van a kép, ahogy ráült a pelerinjére, pipára gyújtott, és a vadászat titkait elém tárta. Fontos kérdésekről, egyebek között etikáról, viselkedésről beszélgettünk. Amikor besötétedett, hazaballagtunk, mégsem voltam csalódott, hogy nem szólt aznap a puska, bár láttunk arra érdemes, elejthető vadat is – emlékezett vissza a vadász, aki először egy őzet hozott terítékre.

A kép illusztráció. Fotó: Pexels

– Mély nyomot hagyott bennem, ahogy odaálltam a vad fölé, amelynek én vettem el az életét – mondta Varga Csaba. – Nyolc év után is megható, torokszorító érzés ez, annak ellenére, hogy tudom: a vadászatnak komoly állományszabályozó szerepe van, s szorosan összefügg az erdőgazdálkodással.

Amit csak lehetett, elolvasott a vadászatról, mielőtt maga is írni kezdett róla. 2012-ben jelent meg először cikke a Nimródban. A következő évben megnyerte a Magyar Vadászlap irodalmi pályázatát, majd állandó dobogós helyezettje lett a hasonló felhívásoknak. Előfordult, hogy egyszerre két vadászújság pályázatán is elhozta a legrangosabb elismerést. Egyre többet publikált, majd riporteri feladatokat is bíztak rá, amikor 2019-ben a Nimród állandó munkatársa lett.

– Nem csak saját történeteket írok – mondta. – Szívesen hallgatom meg vadásztársaim elbeszéléseit is, persze nem jellemző rám, hogy a magaslesen jegyzetelve, notesszel a kezemben ülnék. Nincs kedvenc történetem, bár egyik-másik közelebb áll a szívemhez. Az író mindig saját magának ír, majd elér egy pontra, amikor legalább egy hozzáértőnek megmutatja, mit vetett a papírra. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több nem vadász olvasó is jelezte: a novelláim révén kezdi érteni a vadászat lényegét. Ha csak egyet is közülük sikerül a természetbe csalnom az írásaimmal, már megérte – mondta a szerző, aki úgy érzi, a vadászokat nem megfelelően ítéli meg a társadalom.

– A vadászat célját és a hangulatát szeretném megértetni az olvasókkal, hiszen a lövés csak töredéke ennek a tevékenységnek – tette hozzá az író. – Százezer éves hagyományt igyekszem közel hozni a „túlcivilizált” emberekhez.

Legutóbb a Gyöngyvirág című novelláskötete segítségével próbálkozott meg ezzel. – A célom, hogy az olvasó épp olyan erősen markolja a könyvborítót, akárcsak a vadász a puskát, amikor feszültté válik a helyzet – mondta.

Fekete István nagy hatással volt rá

Varga Csaba Fekete István valamennyi kötetét elolvasta már. Azt mondja, a közismert író és vadász könyvei nagy hatással voltak rá. – Sajnos, Fekete István a magyar szépirodalom nagyjainak csarnokában még mindig nem nyerte el méltó helyét – mondta. – Tavaly, a Fekete István-emlékév okán, rengeteg időt szántam az író életművének kutatására. Bár mindenki úgy érzi, ismeri őt a kötelező olvasmányok révén, ez csupán felszínes tudás marad, ha nem mélyülünk el vadászati témájú köteteiben – tette hozzá a vadász, aki egy egész évet szentelt annak, hogy a Nimród Vadászújságban olyan történeteket közöljenek Fekete Istvánról, amelyek kevésbé közismertek.

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.

Korábbi cikkünkben arról informáltuk az olvasóinkat, hogy különleges vadveszélyre figyelmeztetnek a természetőrök. Ugyanis tavasszal a malacait védő vaddisznó a magyarországi erdők legveszélyesebb állata. Az anyakoca veszélyessége mellett meg is ölhetik a turisták egy ártatlannak tűnő simogatással az erdőben talált, magányos állatkölyköket. A nőstények, ha megérzik utódaikon az ember szagát, magára hagyják az önfenntartásra még képtelen kölyköket.