– Hogyan érintette önöket a váratlan vírushelyzet egy évvel ezelőtt? Emlékszik az első benyomásokra?
– Nem túlzás azt mondani, hogy sokkszerűen ért minket is a világméreteket öltő járvány. Egyszerre kellett védenünk az ellátottakat és a munkatársainkat, miközben a korai időszakban pillanatok alatt elfogytak a tisztító- és fertőtlenítőszerek, nehezen lehetett nagyobb mennyiségben maszkot kapni.
Kezdetben talán azt éreztük a legnehezebbnek, hogy mindennap sorozatosan történtek olyan váratlan események, amikre nem számítottunk, ráadásul még alig ismertük a vírust: mennyire fertőző; hogyan lehet megállítani a terjedését; mi van, ha bekerül egy intézménybe? Hatalmas erőfeszítésekkel igyekeztünk mindent megoldani, elvégre egy segélyszervezet – kiváltképpen a bentlakásos intézmények – nem zárhat be, pláne egy ilyen nehéz időszakban.
– Többen fordultak önökhöz segítségért, mint a pandémia előtt?
– Igen, az Országos Segélyközpontba az elmúlt 12 hónapban kétszer annyi kérés érkezett, mint előtte. Sokan reméltek élelmiszert, fertőtlenítőszereket, maszkot, a gyógyszerek kiváltásához és az online oktatás otthoni biztosításához támogatást. Számos családnál a munkahely elvesztése okozott komoly anyagi problémát. A bántalmazottakat fogadó Titkos Menedékházunkba korábban havonta egy család igényelte az elhelyezést, most négy-öt.
– Mondana példát arra, hogy milyen új helyzetekkel szembesültek, és milyen megoldások születtek?
– Például amikor Szendrőben, Olaszliszkán, Kaposváron és Boldogkőújfaluban senkit nem lehetett beengedni a Biztos Kezdet Gyerekházainkba, akkor a munkatársak kimentek az utcára, és a kapun keresztül beszélgettek a családokkal.
A budapesti, miskolci, szolnoki és orosházi krízisambulanciákon a kapcsolati erőszak áldozatainak segítői a korábbi ügyfélfogadási idő helyett gyakorlatilag kora reggeltől késő estig telefonos szolgálatra álltak át, hogy a bántalmazottak bármikor, akár csak percekre felhívhassák őket, bevásárlás ürügyén vagy míg a szemeteszsákot kivitték.
A pszichiátriai betegeket szintén nem hagyhattuk magukra a nappali intézmény bezárásakor, hiszen számukra ez fontos közösségi színtérré vált, ahol például együtt tornáznak, nyelvet tanulnak, ráadásul ők fokozottabban félnek a vírustól – a gyorsan megszervezett telefonos, e-mailes távsegítségünk nélkül a szorongás még mélyebbre taszította volna őket. Egyébként kiderült az elmúlt egy év során, hogy néhányan telefonon keresztül, a saját otthonuk biztonságában oldottabban tudnak beszélgetni és könnyebben megnyíltak, úgyhogy náluk a jövőben is megtartjuk ezt a formát.
