Ellentmondásos hírek kelnek szárnyra arról, hogy az antant az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország ügyében ismét jegyzéket küld hazánknak, immár ultimátumszerűen. Szeptember 24-én arról ír a Pesti Hírlap: „A francia kormány félhivatalosan, a Havas-ügynökség jelenti, hogy a nagykövetek értekezlete ma nyújtotta át párizsi követünknek, Praznovszky Ivánnak a már előre beharangozott jegyzéket. A Havas-ügynökség kivonatosan közli is a jegyzék tartalmát, és ha ez tényleg hiteles kivonat – amiben nincs okunk kételkedni –, akkor az entente-nak ez az újabb lépése sem jelent ultimátumot, mert igaz ugyan, hogy követeli Nyugat-Magyarország kiürítését a legrövidebb idő alatt, de nem említ precíz záros határidőt. Az entente jegyzéke kényszerítő rendszabályokkal fenyegetőzik, ha nem teszünk eleget ennek a parancsnak, de úgy látszik, nem említi meg, hogy milyenfajta kényszerítő rendszabályokra gondol.”
Közben az MTI a Reuters hírügynökség információját átvéve arról tájékoztat, hogy „a nagykövetek tanácsa elhatározta, hogy Magyarországhoz ultimátumot intéz. Néhány lap azt mondja, hogy az ultimátum szövegét még megvizsgálják; más lapok ellenben kijelentik, hogy a szövegben már megállapodtak. Az ultimátum körülbelül 10 napos határidőt tűz ki Nyugat-Magyarország kiürítésére. Ha az ultimátumot el nem fogadnák, Olaszország kedvező álláspontot foglal el a gazdasági blokáddal szemben. Más szövetséges hatalmak ellenben szövetséges csapatok kiküldése mellett vannak.”
Olaszország azonban nem akar szerepet vállalni a hazánk elleni fegyveres fellépésben, s erről Ivanoe Bonomi olasz miniszterelnök nyilatkozik. A Neue Freie Presse velencei jelentését átveszik a hazai 24-i lapok, miszerint „Bonomi kijelentette, hogy az olaszok fegyveres előnyomulásáról szó sem lehet, Olaszország nem akar Európa csendőre lenni, és nem akarja a vele szemben megnyilvánuló rokonszenvet eljátszani”.
A csehszlovák külügyminiszter más állásponton van. A 20-i 8 Órai Ujság a bécsi Montagszeitung prágai jelentésére alapozva közli: „Jól értesült körökben híre jár, hogy Benes bécsi követe útján már kétszer ajánlotta az osztrák kormánynak, hogy kérje fel Csehországot a beavatkozásra, és hogy ő maga az antant nagyhatalmaknál a beavatkozásra szóló megbízás elnyerése érdekében buzgólkodik. A Benes szándékaival ismerős egyének állítása szerint Benes egyetért a kisantant többi államaival abban, hogy ennek a megbízásnak az elnyerését minden eszközzel elő kell mozdítani. A megbízást pedig egyben Magyarország teljes felosztására kell felhasználni. A kisantant beavatkozásának Olaszország a legmakacsabb ellensége.”
Interjút ad gróf Bethlen István a Gazette de Lausanne-nak, amit a Budapesti Hírlap is szemléz 20-án. A miniszterelnök hangsúlyozza, hogy a nyugat-magyarországi „lakossági ellenállás sajnálatos a mi szempontunkból, mert azt a vádat hárítja Magyarországra, hogy játszik a szavával és háborús érzelmeket táplál abban az időpontban, amikor az egész világ békére áhítozik. Ezt az ellenállást azonban megmagyarázza a lakosságnak kemény hazafisága.” Arra a felvetésre, miszerint a külföld mégis bűnrészességgel vádolja a magyar kormányt, Bethlen a világháború utáni fiumei olasz és sziléziai lengyel felkelések vezetőire utalva kijelenti: „D’Annunzio és Korfanty ellenállása idején az olasz és a lengyel kormányt hasonló gyanúval illették. Nekik azonban mitől sem kellett tartaniok, mert a nagyhatalmak barátságos támogatását élvezik, és nem fenyegeti őket sehonnan támadás. A mi helyzetünk egészen más.”
A Magyarország genfi tudósítója azt jelenti 20-án, hogy „Magyarországot biztosan föl fogják venni a Népszövetség kötelékébe, miután a tárgyalások Ausztriával megegyezésre vezettek és a »Burgenland« miatti konfliktus néhány nap alatt biztosan el fog simulni”. Értesüléseik szerint „általános az a felfogás, hogy a Népszövetség teljes ülésén legföljebb négy-öt szavazattal fogják ellenezni a fölvételt, s így azt lehet mondani, hogy majdnem egyhangúlag fog történni a szavazás”.
Sajtópör a zsidó hősi halottak körül címmel közöl hírt a Világ 22-én. Arról számolnak be, hogy Avarffy Elek dr. nemzetgyűlési képviselő egy fővárosi lapba írt cikkére, amelyben csupán ötszáz főre becsülte a zsidóság háborús veszteségét – mivel szerinte legnagyobbrészt irodákban és a magasabb parancsnokságok mellett voltak beosztva – dr. Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség szerkesztője Avarffy hazudik címmel válaszolt. Úgy indokolt: „A zsidóság sokszorosan többet veszített hősi halottakban és rokkantakban. Avarffy újra válaszolt, és egyben Szabolcsi ellen sajtó útján elkövetett becsületsértés címén feljelentést tett. Dr. Marton vizsgálóbíró ma hallgatta ki Szabolcsi Lajost, aki kérte közérdek címén a valódiság bizonyításának elrendelését. A vizsgálóbíró helyt adott a kérelemnek.” A Friss Ujság beszámolója úgy folytatja a történetet: „Dombóváry Géza dr., a zsidó jogsegítő iroda vezetője beadványt intézett a vizsgálóbíróhoz, melyben Csonka-Magyarország területéről 2000 zsidó nevét jelentette be, akik a háború folyama alatt legnagyobbrészt hősi halált haltak. Bejelentette azt is, hogy a jogsegítő iroda számít arra, hogy zsidó családok az ország területéről adatokat szolgáltatnak a perhez, úgyhogy ha ezek az adatok beérkeznek, több mint 10 000 zsidó hősi halott nevével szolgálhat.” Hozzáteszi: „A már eddig bejelentett hősi halottak egyéniségéről és háborús szerepére vonatkozóan is tanúkat jelentett be, s azoknak a kihallgatását is kérte a valódiság bizonyításának keretében, mert nem közömbös az ország közvéleménye előtt, hogy megtudják, vajon a zsidók csakugyan más számarányban vettek-e részt a háborúban, mint Avarffy írja, mert percentuális alapon is sokkal nagyobb a hadiveszteségük.”
Megdöbbenést kelt, hogy a T. Házban lövések dördültek. A Budapesti Hírlap 25-én számol be a példátlan esetről. „Déli egy óra tájt négyszer-ötször belőttek a nemzetgyűlés üléstermébe a karzatról. A közönség a zsúfolt karzatokon, a képviselők az ülésteremben felugráltak helyükről, sápadtan a kijárók felé igyekeztek, mert a sűrűn leadott lövések sortűzként hangzottak, és a nagy riadalomban az első benyomás az volt, hogy több oldalról jöttek a lövések. Szerencsére Kenéz Béla elnök nem vesztette el lélekjelenlétét, nyugodtan maradt a helyén, Szilágyi Lajos képviselő pedig, aki éppen a tisztviselők javadalmazásáról interpellált, a lövöldözés és a tettes lefogása után nyomban folytatta beszédét.” Kiderül, hogy „Kövér Ibrahim György, fejérvári születésű tartalékos főhadnagy a merénylő. Egy fél éve, hogy szibériai ötévi hadifogságából hazaszabadult. Egy képviselőtől, aki osztálytársa volt, kapott jegyet a karzatra. Mint bevallotta, azzal az eltökélt szándékkal jött a Házba, hogy a legitimista Rakovszky Istvánt lelövi. Valamennyi lövését Rakovszky Istvánra adta le, de golyói senkiben sem tettek kárt.
Rakovszky István volt házelnök Fotó: Wikipédia
Amint lehozták a karzatról a rendőri szobába, a rendőrség csak nehezen tudta megoltalmazni a közönség dühe elől, egyre azt kiabálta, hogy mindenkire és mindenért haragszik.” Arról is üvöltözik, hogy szerinte „a legitimisták Nyugat-Magyarország miatt háborúba kergetik a népet, ahelyett, hogy beeresztenék a Házba. Neki köztársaság kell, méghozzá tanácsköztársaság.” A szemtanúk szerint miközben a volt házelnökre lövöldözött, azt kiabálta, hogy „Éljen a magyar köztársaság!”, amit többször elismételt, mialatt elrángatták a korláttól és kicsavarták a kezéből a revolvert. A rendőrségi kihallgatáson azt vallja a mohamedán hitre áttért elkövető, hogy a magyarországi köztársasági párt feloszlatása miatt haragudott meg Rakovszkyra a legjobban, mert abban szerinte a volt házelnöknek oroszlánrésze volt. „Ez végképp elkeserítette őt, a köztársaság és a demokratizmus felé hajló embert, aki a kommunizmus híve ugyan, de nem tagja a kommunista pártnak sem. Csupán idealista kommunista, aki nem tagja sem a második, sem a harmadik internacionálénak.”
