Mindenféle híreket röppentenek fel Horthy Miklós kormányzó lemondásáról, amit az ellenzék rögtön fölkap. Szakács Andor a T. Házban interpellálja az ügyben a miniszterelnököt, amiről a 8 Órai Ujság is beszámol július 20-án. „Az utóbbi hetekben az ország közvéleményét híresztelések izgatják, melyek azt jósolják, hogy [...] a kormányzó visszavonul államfői méltóságától. Már azt is tudni vélték a beavatottak, hogy az esetben, ha ez bekövetkezik, akkor visszaállítják a nádori méltóságot és betöltik azt.” Azt kérdi a honatya: „A nádori méltóság újra felállítása nem akar-e egy újabb lépés lenni a legitimista téren, mert a nádor tudvalevően a király helytartójaként szerepel. Azt is híresztelik, hogy Ottó főherceg trónöröklési igényének elismeréséről illetékes helyen tárgyalások voltak és hogy külföldön is ilyen irányban nyilatkozatok történtek.” Úgy véli, hogy „ezek a hírek veszélyesek a magyar államra. Ezek a nyilatkozatok, még ha alaptalanok is, olyan mélyen gyökereznek a közvéleményben és köztudatban, melyek alkalmasak a jelenlegi állami rend szilárdságába vetett hitet megingatni.” Szerinte útját kell állni „ezeknek a híreszteléseknek, ha nincs alapjuk. Ha pedig van alapjuk, bizonyos mértékben tájékoztatni kell erről a nemzetgyűlést.”
Bethlen István miniszterelnök válaszában megnyugtatja az interpelláló politikust. „Én ezekről hallottam, amiket a képviselő úr itt elmondott, sőt olvastam is, mégpedig a Bécsi Magyar Újságban. (Nagy derültség. Felkiáltások: Jó hírforrás, soha igazat nem mond!)” A kormányfő elmondja, hogy Horthy Miklóssal meg is beszélték az írást, s komolytalannak tartották. „Tudomásom van ezekről a híresztelésekről, mert a kormányzónál voltam, együtt olvastuk mindezt és igen jól mulattunk rajta. Jól mulattunk a kormányzó visszalépéséről, a nádori méltóság helyreállításáról szóló híreken, továbbá azokon a közleményeken, amelyek Ottó királyi herceg trónigényének elismeréséről a Bécsi Magyar Újságban napvilágot láttak.” Szerinte egyetlen szó sem igaz az egészből. „ Megnyugtathatom a magyar közvéleményt, hogy ezekből a hírekből, amelyek ebben a hírforrásban napvilágot láttak, semmi sem igaz, s minthogy Budapesten a Bécsi Magyar Újság híreit egyesek szentírásnak tartják, sőt interpellálni is szoktak azok kapcsán”, kötelességének tartja, hogy cáfolja a hamis információkat.
Váratlanul újból felkelés tör ki Nyugat-Magyarországon, amelyet értelemszerűen nagy érdeklődés kísér, ám a kormány haladéktalanul fellép ellene. Az Est július 21-én Magyar csapatok szórták szét a nyugat-magyarországi felkelőket címmel számol be róla. „A politikai világ figyelme ismét Nyugat-Magyarország felé fordul. Osztrák hivatalos jelentés arról számol be, hogy az egyik nyugat-magyarországi határközséget felfegyverzett magyar erők támadták meg.” A magyar kormány erre közli, hogy „a legerélyesebb vizsgálatot indítja és a legsúlyosabb megtorlással fog élni”. Az Est úgy értesül, hogy „a kormány, amely rendületlenül ragaszkodik a velencei megegyezéshez, fegyveres erővel szórta szét a felkelőket, akiknek egy része, hír szerint Nyugat-Magyarországra menekült.” Bánffy Miklós külügyminiszter a betörés első híreire kijelenti, hogy „semmiféle kalandot, semmiféle egyéni akciót, mozgolódást a maga részéről tűrni nem fog és a kormány minden ilyen szándékot, törekvést könyörtelenül meg fog hiúsítani.”
Másnap az újság már rendőri kihallgatásokról is tudósít. A vallomásokból megállapítják, hogy „június 10-én kezdődött a toborzás Budapesten és környékén, továbbá Debrecenben, Kecskeméten és más vidéki városokban. Különösen munkanélküliek és egyetemi hallgatók csaptak föl felkelőknek. Budapesten a Ráday utca 10. szám alatt folyt a toborzás, ahová rendszerint bosnyákok szoktak járni. A felesketett felkelő azonnal 500 koronát kapott útiköltségre azzal, hogy Karácsfa községben kapják majd meg a felszerelést, ellátást és ezenkívül »dupla lénungot«.” Az egész akció szervezetten zajlott. „Valósággal toborzó szervezetek alakultak a pályaudvarok környékén. Lézengő fiatalembereket, munkanélküli egyéneket szedtek össze a toborzók, majd elszállították őket Nyugat-Magyarország felé.” Az elfogottak vallomásaiból az derül ki, hogy attól féltek, az ausztriai események láncreakciót indíthatnak el, mivel „megvalósul a cseh korridor, Csehszlovákia közvetlen területi összeköttetést keres Jugoszláviával és akkor Magyarország teljesen el lesz vágva a nyugattól.” Úgy képzelték, hogy ennek a korridornak a létrejöttét megakadályozhatják, s így nyitva marad az út nyugat felé. A rendőrség úgy véli, hogy „itt egy sereg jóhiszemű ember beugratásáról van szó”, kivéve azokat, akik Karácsfa környékén összeütközéseket provokáltak az osztrákokkal. Ők ugyanis „az ország érdeke ellen cselekedtek, amikor nem várták meg annak az állítólagos cseh korridornak a megvalósítását sem, hanem megkezdték a saját szakállukra való cselekvést.” Több tucat embert vesznek őrizetbe a hatóságok, öt nap alatt 250 főt szállítanak vissza Budapestre, s további letartóztatásokat helyeznek kilátásba, miután hetven személy kihallgatása még folyamatban van. „A rendőrség előtt még csak az nem világos, hogy honnan kerültek elő a puccskísérlethez szükséges pénzösszegek és hogy tulajdonképpen kinek állhatott érdekében ilyen kalandos vállalkozással még jobban megnehezíteni az ország és a kormány amúgy is súlyos helyzetét.”
Aztán a július 22-i Pesti Hírlapban megjelenik legfrissebb hírként, hogy Héjjas Ivánt letartóztatták. „Ma délben a főkapitányságon megjelent az oda beidézett Héjjas Iván volt tartalékos főhadnagy, akit másfél órán keresztül kihallgattak. A kihallgatás után Héjjast a rendőrség a jogtalan toborzás miatt letartóztatta és a Pest vidéki királyi ügyészség fogházába kísértette, ahol további sorsa felől döntenek.” Az Est július 23-án az írja, hogy Héjjast és társait a királyi ügyész részletesen kihallgatta, amelynek során a volt tartalékos főhadnagy hangsúlyozta, hogy tetteiért viseli a konzekvenciákat. Öt társával együtt került előzetes letartóztatásba. A volt tiszt ellen lázadás címén emelt vádat az ügyészség. Miskolczy Ágoston királyi ügyész úgy nyilatkozik: „Héjjas Iván és a többi gyanúsított vallomása között a kihallgatások alkalmával semmi ellentétet nem találtam, így szembesítésekre sem volt szükség. Ki kell jelentenem, hogy Héjjas Iván férfiasan vállalta a felelősséget mindazért, amit tett, nem hímezett-hámozott, mindent őszintén bevallott.”
Oroszországi hadifoglyok Fotó: karpathir.com
A Pesti Hírlap Egy becsületbeli adósság címmel ír július 18-án arról, hogy az utolsó transzportja is megérkezett Szovjet-Oroszországból azoknak a magyar tiszt hadifoglyoknak, akiket túszként tartottak és csak Magyarországon elítélt és bebörtönzött kommunistákért cserébe engedtek haza. „Ünnepi vasárnapon magyar földre érkezett a főtúszok szállítmánya. Most már mindazok hazajöttek, akik a moszkvai és pétervári börtönökben raboskodtak, hogy a vörös kényurak akaratából a maguk szenvedésével váltsák meg a fegyháztól és az akasztófától a vörös uralom gonosztevőit. Az ő ártatlan életük volt zálog a Kun Béla-uralom kártevő dúvadjainak az életéért. A zálogot kiváltottuk. A magyar túszok most már mindannyian idehaza vannak. A zálogot: az ő értékes életüket kiváltottuk. Leróttuk-e ezzel azt az adósságot, amellyel nekik tartozunk? […] Az utolsó évek alatt ezerszámra hoztuk haza a vörös Oroszországban rekedt foglyokat, közlegényeket és tiszteket vegyesen. Milyen elv szerint döntöttek a vörös diktátorok abban, hogy kit adjanak nekünk vissza simán és kit tartsanak ott a nekik értékes vörös életekért zálogul? Könnyű kitalálni: aki a legkeményebben és legelszántabban szállt szembe a vörös uralommal, aki a legbüszkébben utasította vissza azt a követelést, hogy magyarságát megtagadva, az ő táborukba szegődjék, aki a legbátrabb, legférfiasabb, legburzsujabb, legmagyarabb volt, azt tartották túsznak.”
