A legújabb hírek szerint az évek óta Ausztriában élő, onnan támadó baloldali emigránsok az Egyesült Államokba akarnak továbbállni. A 8 Órai Ujságban november 29-én közlik: „Az Európában harcképtelenné vált emigráció Amerikában veszi fel újra a politikai harcot”. Azt írják: az amerikai akciónak első aktusa az a Bridgeport-i nagygyűlés volt, „amelyen Hock János beismerte, hogy a háború első évében eszközölt, amerikai gyűjtés eredményét az októberi forradalom előkészítésére használták fel”. A forradalmi Magyar Nemzeti Tanács egykori elnöke a gyűlésen „bejelentette egyúttal azt is, hogy legközelebb Károlyi Mihály személyesen fog megjelenni Amerikában, hogy eddigi működéséről, bukásáról, valamint az újra megindítandó forradalmi akciókról informálja az amerikai magyarságot.” Hivatalos helyeken is eljárnak az ügy érdekében, mivel „Hock János és amerikai hívei most azon fáradoznak, hogy az Európában és legnagyobbrészt Bécsben tartózkodó polgári és szociáldemokrata emigránsoknak beutazási és tartózkodási engedélyeket eszközöljenek ki az amerikai hatóságoktól. Végeredményben tehát az a tervük, hogy az egész politikai emigrációt Amerikába telepítsék át.” Név szerint is felsorolják, kik teszik át székhelyüket a tengerentúlra. Információik szerint a kommunisták is Amerikába távoznak, így gróf Tisza István egyik gyilkosa, Pogány József volt népbiztos New Yorkban az Új Előre című kommunista lapot szerkeszti, s rajta kívül kint van már „Csernyák Imre, a forradalmi katonatanács elnöke, továbbá Lékai-Leitner János, aki a háború alatt a parlament előtt merényletet követett el Tisza István ellen”.
Jászi Oszkár szintén aktivizálja magát, aki „napok óta Dalmáciában tartózkodik Károlyi Mihály grófnál és vele nagy fontosságú tanácskozásokat folytat”. A lap értesülései szerint az a terv, hogy először Jászi és Károlyi mennek ki az Egyesült Államokba, majd csak ezután megy ki a többi emigráns, s csupán néhány „helytartót” hagynak Európában. Lovászy Márton és Garami Ernő ennek megfelelően nem tart velük, ám átköltözködik Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Göndör Ferenc és „az egész úgynevezett szocialista frakció, valamint a Károlyi–Jászi–Szende radikális polgári csoport”. Arról is szó van, hogy „Amerikába megy az emigráció magyar sajtója is. A bécsi magyar lapok közül csupán a Jövő marad a tervek szerint Bécsben, a többi Amerikába teszi át működésének színterét.” Közlik, hogy az Európában eredménytelen, „harcképtelenné vált emigránsok Amerikában nemcsak fegyvertársakat, hanem mindenekelőtt akciójuk folytatásához megfelelő tőkét keresnek”.
Megütközést kelt, hogy a T. Házban egy szocialista képviselő, Hébelt Ede a plénum előtt elismerő szavakkal emlékezik meg a több száz halálos áldozatot követelő vörös kommün időszakáról, s fenyegetőzik. A Budapesti Hírlap november 30-án „A kommunizmus dicsőítése” címmel tudósít az esetről. A baloldali képviselő az igazságügy-miniszterhez intézett interpellációjában a zalaegerszegi internáló táborban uralkodó állapotokat kárhoztatja, „s azt állítja, hogy az internáltak éheznek és a táborokban lassanként meggyilkolják azokat, akik odajutnak. Nagy piszok és rendetlenség van a táborban. A zalaegerszegi tábor rosszabb Szibériánál.” Majd kijelenti: „A kocka fordulhat és azok az urak, akik most itt ülnek, nemsokára odakerülhetnek.” Huszár Károly parlamenti alelnök erre rendreutasítja Hébeltet, „mert nincs joga fenyegetni”. Rassay Károly liberális honatya közbeveti hangosan: „A kocka azért mégis fordulhat. (Nagy zaj az egész Házban)” Az elnöklő Huszár megjegyzi: „azért utasította rendre Hébeltet, mert azok, akik az országot fölforgatták, szintén szimbolikus kifejezésekkel éltek”. A szociáldemokrata képviselő azonban így folytatja a kommunista apológiát: „A kommün is csak azokat büntette, akikről a törvény vagy rendelet megállapította, hogy bűncselekményt követtek el. (Zajos fölkiáltások jobbról: Ne dicsőítse a kommünt!)” Az elnök erre is reagál, s „óva inti Hébeltet attól, hogy a Házban bármilyen formában is védelmezze vagy igazolni akarja a kommunizmust”. Hébelt Ede parlamenti vizsgálóbizottság kiküldését kéri annak kiderítésére, a rendőrségen kínozzák-e az embereket. A Népszava közlését magáévá teszi, amit a toloncházról írtak, s kéri annak a 64 tanúnak a kihallgatását utólag, akiket a törvényszék nem hallgatott ki. Majd kijelenti: „Ha a magyar közvélemény nem segít, akkor a külföld közvéleményéhez fordulunk. (Erre óriási zaj támadt. A jobboldalról viharosan kiáltják: Spicli! Denunciáns! Menjen külföldre!)”
Közben zajlik gróf Károlyi Mihály vagyonelkobzási pere, amelynek során Horváth Dénes, a kincstár jogügyi képviselője adja elő érveit, bizonyítandó, hogy a volt forradalmi miniszterelnök idézte elő az 1918. januári munkássztrájkot a mindenáron való békekötés kikényszerítése céljából. A Magyarország november 30-i beszámolója szerint a perdöntő bizonyíték a vörös gróf egy magánfeljegyzése, amely szerint a tüntetésekről tárgyalt néhány munkásvezérrel. Búza Barna ügyvéd szerint azonban „nem Károlyi idézte elő a sztrájkot, s csak olyan békét akart, amely az ország teljes területi épségét biztosítja”. Horváth Dénes minderre reflektálva kifejti: „A Károlyi Mihály magánfeljegyzéseit követő napon a megbeszélt tüntetés helyett Budapesten általános sztrájk tört ki. Fölösleges tehát vitába bocsátkozni, hogy a megbeszélés és a sztrájk között milyen összefüggés van.” Hangsúlyozza: a Monarchia hivatalos álláspontja már 1917 óta az volt, hogy ha megfelelő alkalom kínálkozik, különbékét kössön minden megalázkodás nélkül és ezt akadályozta meg a sztrájk, amely a mindenáron való békekötés mellett tört lándzsát. Károlyinak a területi integritáshoz való viszonyulásával, megnyilvánulásaival kapcsolatban kiemeli: „akkoriban senki nyíltan nem beszélhetett és emögött a nyilatkozatok mögött senki sem sejthette Károlyi Mihály igazi rejtett céljait. Amikor Károlyi a hatalmat magához ragadta, első ténykedése az volt, hogy elrendelte a magyar csapatok azonnali fegyverletételét.
A Pesti Hírlap Szerecsenmosdatás című vezércikkében teszi szóvá december elsején, hogy Károlyi szerepét egyesek mentegetni próbálják. Azt róják fel, hogy „bizonyos körök a Károlyi Mihály ellen szegezett vádak élét próbálják tompítani. De nemcsak a vádakat próbálják tompítani, hanem e szerencsétlen és szívtelen dilettáns igazolását, sőt igazságát preparálják ki ebből a mostani pörből és nemcsak a pör érdekelt szereplői, hanem a jelenleg kívülállók is valami mártírium koszorúját, valami meg nem értett nagyszerű akarat glóriáját fonogatják a távollevő búsképű forradalmár homlokára.” A lap szerint tudta, hogy csak a tisztességes béke ígéretével lehetett valaki akkor vezető. „Ő tehát ezt ígérte. Hogy vajon maga is hitte azt, amit állított, hogy az antant csak ővele áll szóba és hogy minden francia, angol, olasz és cseh, oláh és szerb illetékes eleve az ő számára rezerválta a jó békét, hogy hitte-e ezt, vagy Kéri Pálnak és Hatvany Lajosnak tudatosan hazudta-e a hatalomra jutás kedvéért ― hát ez mindegy a felelősség szempontjából. Károlyi Mihály hazudott, ezzel a hazugsággal elbódította az ország eleven figyelmét és mikor lelepleződött ez a hazugság, már megvoltak azok a szörnyű demarkációs vonalak.” Felemlítik, hogy „hasra fektette az országot a győzők, sőt a győzők martalóc kísérete előtt, hogy kegyelemre kiszolgáltatta az országot, hogy kiparancsolta a fegyvert a harcra kész seregmaradékok kezéből […], hogy Magyarország háromnegyed részét a védekezés kísérlete nélkül elveszítette”, s a „legkényesebb nyugaton” Bédy-Schwimmer Rózsa feminista aktivistával képviseltette magát, akit a világ első női követének nevezett ki Svájcba, s aki olyan szintű munkát végzett, olyan sikertelen volt, hogy 1919 januárjában még ők is visszahívták. Úgy értékelnek, hogy „gyáva volt az antanttal szemben, perfid a magyar közvéleménnyel szemben és megint gyáva a bolsevizmussal szemben, mely itt a szélsőszocializmus maszkját is levetve, pár hét múlva már nyíltan megmutatkozott”. A Pesti Hírlap szerint Károlyi igazi felelőssége mégis abban áll, hogy „merészkedett az ország élére állani minden kvalitás nélkül és olyankor, midőn minden hiba évszázadokra sújtó katasztrófát jelentett. Ez a bűne kétségtelen, ezért nagyon kis büntetés, ha akár el is kobozzák a vagyonát, viszont az ő vagyona nem kárpótlás az országnak azért, amit ő a javainkból elfecsérelt.”
A Pesti Napló arról ad hírt november 28-án, hogy Bethlen István miniszterelnök, Nagyatádi Szabó István agrárminiszter és Belitska Sándor honvédelmi miniszter társaságában „Mezőhegyesre utazott, hogy hivatalosan megtekintse az állami ménesbirtokot. A birtok intézősége ebből az alkalomból meghívta Horthy Miklós kormányzót és tiszteletére fácánvadászatot rendezett, amelyen a kormány tagjai is részt vettek.” A lap arról is értesül, hogy az idemnitást ― vagyis azt, hogy az állami pénzügyeket az előző költségvetés alapján intézhesse a kormány az új büdzsé megszavazásáig ― az érvényben lévő házszabály alapján kezdik tárgyalni, nyolcórás ülésekben. Amennyiben azonban a vita obstrukciós jelleget ölt az ellenzék részéről és túllépi a jogos kritika mértékét, „karácsony után föltétlenül a házszabály-szigorítás fegyveréhez folyamodik Bethlen, mert az a meggyőződése, hogy csak így biztosíthatja a parlament munkaképességét”.
Vannak azonban olyan ügyek, amelyekben a nemzeti minimum jegyében teljes a konszenzus a pártok között. Az Ujság december 2-án arról ad hírt, hogy a parlament egyhangúlag tiltakozik a világháborús jóvátétel ellen. Az Egységes Párt veti fel, hogy a magyar törvényhozás ünnepélyesen óvást emeljen a súlyos jóvátétel ellen, s megindulnak róla a tárgyalások. „Minden pártban tetszéssel fogadták az eszmét és hangsúlyozták, hogy ennek az állásfoglalásnak minél előbb meg kell történnie.” A lap hozzáfűzi: „egyetlenegy politikai párt sem akarja kivonni magát a közös akcióból, legkevésbé a szociáldemokrata párt, amely már ismételten foglalt állást ilyen értelemben és külföldi összeköttetései révén meggyőző érvekkel bizonyította be a nyugat-európai államok szervezett munkássága előtt, hogy Magyarország jóvátételt nem fizethet, hacsak annak a rettenetes sorsnak nem akarja kitenni magát, hogy a gazdasági fejlődés lehetőségei nélkül vergődjék a népek áradatában”.
