Meghal Weiss Manfréd, a magyar ipar nemzetközi szintűvé, világhírűvé tételének egyik úttörője, a tragikus hírről a lapok nagy terjedelemben számolnak be, értékelve a páratlanul gazdag életművet. A 8 Órai Ujság úgy méltatja: „Weiss Manfrédról, a termelő munka hőséről csak a halál tudta levetni a munkazubbonyt, amelyet egész életén keresztül viselt. Az emberi nagyságnak ez a fajtája, amelyet Angliában, Némethonban, Franciaországban és Amerikában a nemzeti élet egyik legfőbb oszlopának tisztelnek, nem áll közel a magyar fantáziához. Nagyiparos volt, nagykalmár, szervező lángelme, értékek és munkaalkalmak megteremtője, művésze a reális gondolatnak, költője a nagyszabású terveknek. Ő csak milliomos lett, de milliárdokkal szaporította a nemzeti vagyont. Pusztaságokon virágzó telepeket teremtett, gyárak létesültek, kémények füstölögtek és tiszta munkásházak ablakaiban virágok virultak, míg bent a szobában gyerekek tanultak, Weiss Manfréd munkásainak gyermekei, akik aztán mint ügyvédek, orvosok léptek át a polgári osztály magasabb rangjába.” A háború kitörésekor minden vállalkozását a nemzet szolgálatába állította, utána pedig rögtön megindította a termelő munkát. A kommunisták azonban lecsaptak rá. „A vörös téboly idején ő is vértanúságot szenvedett és példátlan megkínzatások közepette, először életében vált kishitűvé: méreghez nyúlt. Akkor nem halt meg, de a sors úgy akarta, hogy a bolsevizmus jelenlegi utóda, a modern szélsőség okozza a halálát.” Egy demagóg lap támadásképpen ugyanis a vörösök cinkostársának nevezte és ettől lett végzetesen rosszul. „Így pusztult el ez a mintaképe a jó magyar zsidónak, aki hitének valláserkölcsi alapján állva, törhetetlenül ragaszkodott a hazához.” Úgy összegez a vezércikk: „Minden ember embertársa volt, valaminthogy nem voltak munkásai, csak munkatársai. A nagykalmár nagy ember volt.”
A csepeli gyártelep megalkotója hathetes betegség után karácsony napján halt meg Andrássy út 116. alatti lakásában. A 8 Órai Ujság felidézi a vele történt méltánytalanságokat, amelyek végső soron előidézték egészségének megromlását és így halálát. „A monarchia összeomlása neki úgyszólván lelki összeomlást okozott. A Károlyi-korszak és a bolsevizmus idején egyénileg is sokat szenvedett, a vörösök túszként hetekig fogva tartották és mikor kiszabadult fogságából, szívéhez nőtt vállalatainak és családjának helyzetét annyira reménytelennek tartotta, hogy öngyilkossági kísérletet követett el.” A kommunizmus pribékjei ekkor a lapokra ráparancsoltak, hogy írják azt, hogy lelkiismeretfurdalásai késztették az öngyilkossági kísérletre. „A kommunizmus alatt hálószobáját állandóan vöröskatonák tartották megszállva, akik arról beszéltek előtte mindig, hogyan fogják kivégezni.”
Horthy Miklós kormányzó kabinetfőnöke, Bartha Richárd útján küld részvéttáviratot báró Weiss Alfonznak, a nagyiparos fiának, amelyet közölnek a lapok. „A kormányzó úr őfőméltósága élénk sajnálattal értesült a magyar nagyipar egyik megteremtőjének, báró Weiss Manfréd őméltóságának elhunytáról, kiben közgazdasági életünk kimagasló vezető egyéniségét és minden jótékony mozgalom bőkezű támogatóját vesztette el. A kormányzó úr méltóságodnak és az egész családnak a súlyos csapás alkalmából benső részvétét kifejezni méltóztatott.”
A szociáldemokrata párt a régi képviselőház épületében négynapos országos kongresszussal egybekötve ünnepli megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Peyer Károly megnyitóbeszédében támadó hangnemet üt meg a kormánnyal szemben, alig burkoltan gyilkosságokkal gyanúsítva a mögötte álló erőket Az Est december 28-i tudósítása szerint. Mint mondja, sokan hiányoznak közülük, mert „sokan ott maradtak a háborúban, sokan a zalaegerszegi internáló tábor szöges drótjai mögül küldik együttérzésüket, de szívünk meleg fájdalma azoké, akiket az ellenforradalom gyilkolt le soraink közül. A magyar munkásság sohasem felejti el Somogyi, Bacsó és Cservenka nevét, minden alkalmat megragad, hogy követelje e gyilkosság megtorlását.” Hozzáteszi: „Sokan idegen földön emigrációban kénytelenek élni.” A kongresszus utóbbi szavait már állva hallgatta végig és az emigránsok neve említésénél percekig ünnepelte Garami Ernőt és Buchinger Manót. A vezető szocialista politikus az európai helyzetet elemezve arra a következtetésre jut, hogy „Európa legnagyobb részében Moszkvától Rómáig mindenütt kisebbségek tartják kezükben a hatalmat, nevezzék őket akár Mussolininek, akár Leninnek, viseljenek bár fekete inget, vagy sorakozzanak a vörös zászló alá.” Propper Sándor a községi politikáról tartott előadásában arról beszél tökéletes tájékozatlanságról tanúságot téve, „hogy míg a világ összes államainak kilencvenhat százaléka köztársasági alapon áll, ugyanakkor Magyarországon nemcsak a községi, de az országos politikában is baj van a demokráciával.” A jelenlévők ekkor zajosan éltetni kezdik a köztársaságot. A nemzetgyűlési képviselő ezután azt is megállapítja, hogy „a magyar faluban nincs kultúra. A falu házaiban nyitott kutakból isszák a miazmás vizet, a faluban nincs fürdő, nincs orvos. A magyar falunak szüksége van demokráciára, hogy a muskátlis ablakok mögé bevonuljon a kultúra.” Ezek után Emile Van der Velde belga szocialista képviselő, volt igazságügyi miniszter ostorozza Magyarországot. „A II. Internacionálé felemelte tiltakozó szavát a magyar kommün bukása után és figyelmeztette a magyar kormányt, hogy ne engedje beszennyezni az ártatlanul kiontott vérrel a magyar nemzet becsületét. Most újból felemeljük intő szavunkat a magyar kormányhoz és kérjük, hogy térjen az igazságosság, az emberiesség és demokrácia útjára és tegye az összes forradalmi periódusokra vonatkozó amnesztiával lehetővé, hogy a sok szenvedő ember részben a börtönökből vagy internálási táborokból, részben külföldről hazatérhessen hazájába.” Kifejti: Magyarország nemzetközi relációi csak akkor javulhatnak meg, „ha felhagyván antidemokratikus, antiszociális és szabadságellenes irányzatával, a megértés, az emberiesség és a demokrácia útjára lép.” Hangsúlyozza: ha Magyarország azt akarja, hogy azokból a szenvedésekből, melyeket a háború okozott, az igazságtalanságok hatása alól, melyek a békeszerződésekből kifolyólag ránehezednek, kibontakozhassék, akkor meg kell nyernie a kultúremberiség rokonszenvét. Magyarországot a szabadság és a demokrácia hazájává kell tenni és így méltóvá avatni arra, hogy az európai nemzetek kultúrközösségében újra elfoglalja az őt megillető helyet.”
Horthy Miklós kormányzó újév napján fogadja a Budapestre akkreditált külföldi diplomaták karát, amelyen a nagykövetek nevében a rangidős Lorenzo Schioppa pápai nuncius tart üdvöző beszédet, amelyben dicséri hazánkat. A Budapesti Hírlap január 3-i tudósítása szerint arra hívja fel a figyelmet: „Ez az első eset, amikor majdnem az összes nemzet diplomáciai képviselői együtt jelentek meg a független Magyarország államfője előtt.” Magyarországról fejlett civilizációjú országként emlékezik meg. „Isten, aki főméltóságod hazáját oly sok természeti szépséggel és gazdagsággal, oly nagy kultúrával, oly fejlett civilizációval és oly dicsőségteljes múlttal áldotta meg, továbbra is oltalmazza Magyarországot, hogy szerencsésen teljesíthesse történelmi hivatását, amely őt a béke, a kultúra és a civilizált nemzetek boldogulásának egyik legértékesebb tényezőjévé jelöli ki.”
Az egész ország, rengeteg település és szervezet ünnepli az év utolsó és első napján a száz éve született Petőfi Sándort. A Világ január 3-án arról számol be, hogy a hivatalos ünnepségeken túl is kialakulnak megemlékezések. „Sok százezer ember szívből jövő, spontán lelkesedésének megnyilvánulása avatta felejthetetlen ünneppé Szilveszter napját, Petőfi Sándor születésének századik évfordulóját. Már korán délelőtt óriási tömegek zarándokoltak Petőfi szobrához, amelyet egészen elborítottak koszorúkkal és virágokkal. Az est beálltával a főbb útvonalakat kivilágították, az egyetemi ifjúság fáklyásmenettel vonult Petőfi szobrához végig a városon, este hétkor pedig megkondultak a harangok, világgá hirdetve annak a percnek a jelentőségét, amelyben Petőfi Sándor megszületett.” Szilveszter délelőttjén a Petőfi Társaság a Zeneakadémián matinével, hangversennyel egybekötött díszgyűlést tart, amelyen megjelenik Horthy Miklós kormányzó és családja is. Rákosi Jenő ünnepi beszédében emlékeztet, hogy Petőfiben „tót anya és szerb apa gyermekében tündöklik legdicsőségesebben a nemzeti géniusz.” Az író rámutat: minden nagy költő csak a saját nemzetének talajából nőhet ki. Az idegen hatásokon élősködők nagyokká sohasem lehetnek.”
