A kampánynak különös súlyt ad a „négynemes” népszavazás

Egészen sajátos helyzetet teremtett az április 3-i parlamenti választások kapcsán az, hogy egyszerre népszavazásra is sor kerül négy kérdésben. Erre még nem volt példa a magyar demokrácia több mint harmincéves történetében, s ez egyben új politikai kihívást is jelent.

Budapest, 2020. február 18. A Nemzeti Választási Bizottság (NVB) ülése a Nemzeti Választási Iroda Alkotmány utcai székházában 2020. február 18-én. Az NVB sértetlennek találta a február 16-i dunaújvárosi idõközi országgyûlési képviselõ-választáson a külképviseleteken leadott szavazatokat tartalmazó urnákat. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Ez ugyanis azt jelenti, hogy a kampány hátralévő időszakában egyre inkább előtérbe kerül a gyermekvédelmi törvényt megvédeni hivatott népszavazási kezdeményezés, mint a legújabb törésvonal, amelyik – akárcsak a többi – élesen és radikálisan szembeállítja a nemzeti konzervatív tábort és a globalista, LMBTQ-propagandát és a genderideológiát támogató balliberális tábor között.

Sok kérdés fontos marad továbbra is, de ha jobban belegondolunk, akkor az ellenzéki oldalon egyre inkább feladják hadállásaikat akár a határkerítés ügyében (plakátjaik már azt hirdetik, hogy a kerítés marad, de Orbán megy – megkérdezhetnénk persze tőlük: ha a kerítés marad, amit Orbán állítatott fel, akkor vajon neki miért is kellene mennie?...), akár a rezsicsökkentés témájában (Márki-Zay már azt mondja, soha nem mondta, hogy eltörli a rezsicsökkentést), illetve az alapvető élelmiszerek, valamint az üzemanyagok árainak befagyasztását aligha kifogásolhatják, hiszen utóbbit például az MSZP képviselője is kezdeményezte.

Nem igazán pergethetik az Európai Egyesült Államok (lásd Dobrev Klára) dobját sem, hiszen jól tudják, ez a téma nem igazán üti szíven a magyar választókat, és nem vádolhatják a kormányt unióellenességgel, mert mindez hiteltelen alaptalan, ezt ők is tudják.

Marad ugyan a korrupció újra és újra visszatérő mantrája, a Mészáros Lőrinc-ezés és Tiborcz István-ozás, de jelentem, ezzel sem állnak jól, mert egyfelől semmilyen tényszerű érvet nem tudnak felhozni, csak vagdalkoznak. Másfelől, itt van velük szemben a fővárosi Városháza eladása körüli botrány, amelynek során kiderült, hogy a fővárosi vezetés egy átfogó ingatlaneladási korrupciós rendszert üzemeltet, s ez a megalapozott vád egyértelműen ráégett az összes ellenzéki pártra (Bajnai Gordon szavaival: a „cápákra”), a Készenléti Rendőrség már 14 feljelentés alapján nyomoz megalapozott gyanú alapján.

A fővárosi ingatlaneladási botrány az országos kampány része lett, vagyis, a korrupciós téma is „ugrott” az ellenzék számára, még akkor is, ha egészen a választás napjáig ezerrel nyomják is: az ellenzék számára legmegengedőbb módon – és alaptalanul – is maximum az mondható el, hogy a korrupciós témakör „döntetlen”, ami persze nem igaz, de a választóknál ez esetleg így jelenik meg („minden politikus lop”), ám ebből is az következik, hogy ezzel a tematikával ma Magyarországon a kormányt nem lehet legyőzni.

Mi marad tehát ezenkívül?

A népszavazás témái, mely az ellenzéki pártokat egy kétségbeesett, végső támadásra ösztökélheti, különösen, mivel ők is tudják, hogy a népszavazáson a nemek és az igenek aránya erősen befolyásolni fogja a pártokra és jelöltekre leadott szavazatok arányát is.

Ebből fakadóan könnyen belátható, hogy az ellenzék nagy erőket fog bevetni annak érdekében, hogy bizonyítsa: az Orbán-kormány homofób, kirekesztő, szexuális másság-ellenes, ókonzervatív, gyűlöli a homoszexuálisokat és az LMBTQ-csoportokat, elnyomja és hátrányos helyzetbe hozza ezeket. A kormány, amelyik nem más, mint keresztény és fehér férfiakból és nőkből álló borzasztó „képződmény” (a la Niedermüller Péter, VII. kerületi polgármester).

Ezzel a témakörrel az ellenzék elsősorban a fővárosi, nagyvárosi fiatal választói csoportokat célozza meg, hiszen ők azok, akik között nagy számban vannak jelen a genderelmélettel és az LMBTQ-propagandával szimpatizálók, akiket könnyen a kormány ellen lehet hangolni annak mentén, hogy a kormány üldözi a szexuális másságot, amire szerintük példa a gyermekvédelmi törvény.

A lényeg ebből következően: bele kell állni ebbe a vitába, mert biztosak lehetünk benne, hogy a magyar társadalom többsége – méghozzá meggyőző többsége – a szó jó értelmében konzervatív beállítottságú, családcentrikus, a hagyományos életformát és normákat követő emberekből áll.

És mivel a parlamenti választás és a népszavazás egy napon van, ezért a családok és a gyermekek védelmét célzó népszavazás témáira való koncentrálás, a „négynemes népszavazás” nagyfokú aktivitásra buzdíthatja a nemzeti és konzervatív, keresztény értékrendet követő választókat, s akik a családok és a gyermekek érdekében elmennek szavazni, azok – biztosak lehetünk benne – a kormánypártokra adják le a voksukat.

Éppen ezért, ha központi, de legalábbis az egyik leginkább meghatározó súlyúvá válik ez a téma április 3-ig, akkor jelentősen megnő a nemzeti tábor esélye a győzelemre.

Jelszavunk vala tehát: védjük meg a családjainkat és a nemzetünket!

A téma súlyánál és jelentőségénél fogva érdemes átgondolni: hogyan jutottunk el odáig, hogy a genderideológia közvetlenül és jelenvalóan veszélyezteti az évszázadokon át megélt, megszokott, s jól bevált családmodellünket, sőt ezen túlmenően, a normális férfi-nő viszonyt? Hol vannak ennek az életidegen ideológiának a gyökerei, s hogyan jutottunk el odáig, hogy az ember normális földi létmódjának alapjai kezdenek széthullani, ami általános pusztulással fenyegeti az emberi fajt?

Minden azzal kezdődött, hogy a XVIII–XIX. századtól, a felvilágosodástól, a francia forradalomtól kezdve fokozatosan elvesztettük az Istenbe, vagyis egy felettünk álló entitásba vetett hitünket.

Innentől kezdve indult meg az ész kultusza, az az új „vallás”, hogy az ember felett nincs semmi más, az ember vált az istenné, amely képes arra, hogy megváltoztassa maga körül a világot, saját vágyai, egyéni fantáziái korlátlanul megvalósíthatók, az ember és a társadalom tökéletessé tehető az ész által kitalált víziók, világképek mentén. Megszűnt tehát a morális gát, hogy mi, gyarló és bűnös emberek nem léphetünk az Isten helyére, nem lehetünk tökéletesek, ezért a vágyaink megvalósítása előtt lelkiismereti korlátok tornyosulnak, ezért tudunk önmegtartóztatók lenni, s zabolátlan, bűnös szexuális vágyainknak magunk útját állni.

A világmegváltó társadalommérnökösködésnek két nagy irányzata valósult meg a XIX. századtól kezdve napjainkig: az egyik a marxista-kommunista, a másik a XXI. század új „találmánya”, a globalista, ultraliberális ideológia.

Amikor ma az LMBTQ-ideológia azt hirdeti, hogy „minden család család”, vagyis a legkülönfélébb férfi-nő-homoszexuális-leszbikus-transz-gueer-biszex-interszex „szeretetközösségek” elképzelhetők és működtethetők, akkor érdemes arra emlékeztetni, hogy ennek az őrületnek az alapjai már Marx és Engels gondolataiban is jelen voltak. Engels például A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében már leírja, hogy a hagyományos család egy elnyomó képződmény, amelyik a magántulajdon alapján a férfi uralmára épül a nő felett, s mindezek fennmaradását az állam törvényesíti. A „megoldás” pedig erre az elnyomásra nem lehet más, mint az állam fokozatos elhalása, a magántulajdon megszüntetése és a közösségi tulajdon általánossá tétele (ugye, ha most Klaus Schwab Great Reset-tel kapcsolatos káprázatos terveit vesszük alapul, nem is olyan nagy a különbség, igaz?). És ezentúl: a házasság átalakítása, a nő felszabadítása az elnyomó és pusztító házimunka alól, azáltal is, hogy a gyermekeket a kommunista közösség neveli majd fel, így adva meg a nő számára a szabadidő lehetőségét.

Ez a későbbiekben odáig fajult, hogy a Szovjetunió első éveiben már nemcsak a gyermekek családtól elszakított közösségi neveléséről volt szó, hanem egyfajta nőközösségek és férfiközösségek létrehozásáról is, amelyben „mindenki a szükségletei szerint” részesül a közösség tagjaiból, megvalósul a nagy kommunista család, a hagyományos család pedig felbomlik – ám ezek a kezdeményezések akkor még Lenin számára is soknak bizonyultak, és széles körben nem valósultak meg bolsevik uralom alatt.

A kommunista elképzelések elbukásával párhuzamosan jelent meg, mintegy „kiútként” a társadalommérnökösködés másik változata, a neomarxista alapokon álló kulturális marxizmus, ami már nem a magántulajdonban és a gazdasági elnyomásban látta az igazi problémát, hanem a hagyományos nyugati kultúrában, különös tekintettel a vallásra, a nemzettudatra és a családi kötöttségekre. Lukács és Gramsci, a frankfurti iskola, különös tekintettel Herbert Marcuse munkásságára, a hagyományos normák és intézmények dekonstrukciójában, azaz szétbomlasztásában és ezáltal az egyén totális szabadságának létrejöttében látták meg az új világmegváltó modellt, ami elvezet a tökéletes földi boldogsághoz, amelyben Istennek már nincs helye. A hatvanas évek „nagy generációja” különösen fogékonnyá vált a Marcuse-féle tanokra az Éroszról, az erotika szabadságára, a free love-ra, ekkor jöttek létre a hippiközösségek, a kommunák, amelyben a kommunisták mintájára szexuális közösségeket hoztak létre gruppen szexszel és a többivel. A kommunizmus még a közösségre, az ultraliberalizmus már az egyénre helyezte a hangsúlyt, a végcél azonban mindkét esetben az elnyomó hagyományos család és a heteroszexuális férfiak uralmának megszüntetése volt.

Ma már, visszamenőleg jól látszik, hogy a hatvanas évektől napjainkig az LMBTQ- és genderideológia három fázisban tört utat magának.

Először megjelent a szexuális kisebbségek, főként és elsősorban a homoszexuálisok és leszbikusok védelme a többséggel szemben; ez arról szólt, hogy a homoszexualitást ne kezeljük se bűnnek, se betegségnek, ne büntetőügyként kezelje ezt a társadalom, hanem egy eltérő szexuális orientációnak, amelynek biológiai alapjai vannak. Vagyis, ebben a szakaszban a szexuális kisebbségek jogi védelméről volt szó, a „tiltás” megszüntetésről és a „tűrésről”, arról, hogy ne közösítse ki őket a társadalom, élhessenek a saját szexuális irányultságuk szerint.

Ez az a szakasz, amely konzervatív szemlélettel is elfogadható és méltányolható volt.

A következő időszakban azonban fordulat történt: a kétezres évektől kezdve a homoszexuális mozgalmak megerősödtek, s már nem pusztán jogi védelmet, tehát – ha tetszik – „megtűrést” és türelmet kértek, hanem azt, hogy az ő szexuális szokásaik váljanak egyenjogúvá az érezredek óta többségi, normális szexuális gyakorlattal, amely férfi és nő szerelmére és házasságára, családjára épül. Ennek érdekében kezdték el a felvonulásokat, a Pride mozgalmat, egyre látványosabbá tették magukat, egyesületek és jogvédő szervezetek sokasága alakult meg, amelyek azt hirdették, hogy a szexuális másságot már nem kell szégyellni, arra büszkének kell lenni, vállalni kell a többség előtt látványosan és feltűnően. Ekkor már nem védelemről, hanem elismerésről volt szó, nem tűrésről, hanem támogatásról.

A mozgalom törekvései látványos eredményekkel jártak az elmúlt két évtizedben, hiszen mögöttük állt és áll a globalista, világtársadalmat és világkormányzást sürgető elit, amelynek alapvető érdeke, hogy felbomoljon a hagyományos családmodell és férfi-nő viszony, ami a nemzetek alapjait is jelentik. Hálózataik révén befolyásolták és befolyásolják a nemzetközi bíróságokat és döntéshozó szerveket, s ez hatványozottan érvényes az Európai Unióra, az Európai Bizottságra, az EU Bíróságára és a Európai Parlamentre is. Ez vezetett el odáig, hogy egyre több országban legalizálták a melegházasságot, sőt a melegházasságokon belüli gyermekvállalást, valamint mindenféle törvények születtek és születnek az LMBTQ-emberek jogainak nemcsak védelme, de kiterjesztése érdekében.

Nos, ez volt az a korszak, amikor határt kellett volna szabni ezeknek a törekvéseknek, amikor meg kellett volna állítani a folyamatot, ami a hagyományos családok fokozatos háttérbe szorításával járt együtt. Ebben az időszakban történt meg ugyanis az, hogy a hagyományos és természetes szexualitásra épülő életmóddal azonos szintre került az a létmód és szexuális irányultság, amely mindig is a társadalmak egy-két százalékát érintette és nem többet. Ez az ellenállás azonban elmaradt, aminek az a döntő oka, hogy a nyugati konzervatív tábor behódolt a balliberális fősodornak – aminek magyarázata messzire vezetne. Másképp szólva: a konzervatív tábor megadta magát, beletörődött a sorsába.

S végül itt van, velünk élő valóság a harmadik fázis, a genderideológia diadalmaskodásának korszaka: az LMBTQ-létmód egyenjogúsítása és támogatása után annak uralma. Immáron azt érjük meg – mert nem vigyáztunk és hagytuk magunkat –, hogy a gendermozgalom lopakodó módon behálózza az intézményeinket, az óvodáinkat, iskoláinkat, megjelenik a gender, mint természetes (!) létmód a médiumokban, a filmekben, a streamingszolgáltatóknál (lásd Netflix, HBO stb.), átitatja a művészeteket, a színházakat, a kultúrát, kötelező tantárggyá válik az egyetemeken, tudományos kutatások elismert és kiemelten támogatott témájává válik, megjelennek a politikában az LMBTQ-emberek, és még sorolhatnám. Azt a látszatot teremtik meg, hogy az LMBTQ-létmód teljesen természetes és normális, ez maga a valóság, erre kell a jogrendet építeni és a szép, új világ életformáját is.

S éppen ebből következik, hogy az új generációkat, az óvodásokat és iskolásokat arra kell nevelni, hogy természetes módon váljanak leszbikussá, meleggé, homoszexuálissá, transszá, gueer-ré, interszexuálissá vagy amivé éppen akarnak. Ha jobban belegondolunk, ez nem más, mint a hagyományos szex és a hagyományos család normától való megfosztása és a genderlétmód normává, tehát dominánssá, uralkodóvá tétele.

Hogyan lehet ez ellen védekezni, hogyan védhetjük meg évezredes létmódunkat, a férfi és nő természetes családi közösségét, hogyan védhetjük meg az életünket?

Ennek két módja van. Az egyik, hogy akárcsak a gendermozgalom, nekünk is mozgalmakat, hálózatokat, civil szervezeteket stb. kell létrehoznunk velük szemben, jó példák erre az Emberi Méltóság Központ és a CitizenGo, mint civil szerveződések.

A másik pedig a még szuverén nemzetállam lehetősége arra, hogy jogi lépésekkel, törvénnyel korlátozza a gender- és LMBTQ-mozgalom hatalmi törekvéseit – mert már erről van szó.

S ha mindemögött ott áll a népakarat, amely a népszavazáson keresztül nyilvánul meg április 3-án, akkor a parlamenti választások kimenetele sem lehet kétséges.

És ezért lehet egyik jelszava a március 15-i békemenetnek is, amely mintegy felvezeti az április 3-i választásokat: 

védjük meg a családjainkat és a nemzetet!

Borítókép: A Nemzeti Választási Bizottság ülése a Nemzeti Választási Iroda Alkotmány utcai székházában 2020. február 18-én (Fotó: MTI/Kovács Tamás)