Mert mi történt? Az, hogy egy párton belül végre nem mutyik, ócska elitalkuk és rossz kompromisszumok döntöttek arról, hogy hogyan legyen tovább. Nem az számított, hogy lehetne összetartani olyan csoportosulásokat a befolyás és főleg a pénz megőrzése érdekében, amelyek értékek, irányok és elvek mentén egyáltalán nem illenek össze.
Hanem egy párt valóban végigbeszélt egy konfliktust, amely feszítette, ráadásul e végigbeszélés nemcsak a színfalak mögött, hanem a nyilvánosság előtt is zajlott, lehetett látni és tudni, hogy kik és miért küzdenek egymással. És ami még szimpatikus, az az, hogy a párt választott demokratikus testülete, a kongresszus dönthetett szavazással arról, hogy merre tovább. Egyszóval ha az új magyar demokrácia huszonhárom éve pártokon belüli vitáinak, konfliktusainak megoldási technikáit végignézzük, akkor – tisztelet a kivételnek – az LMP szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel játszotta le ezt a küzdelmet párton belül. Vagyis, ha az a „más” politika, hogy nem hazug, megalkuvó, a közvéleményt tudatosan félrevezető módon rendeznek le vitákat a pártokon belül, hanem viszonylag nyíltan és tisztességesen, akkor azt mondom: ezt jól csináltátok, LMP-sek.
De kik is küzdöttek egymással, ami végül szakadáshoz vezetett?
Két alapvető irányzat ütközött meg; e két irányzat és konfliktusuk már a rendszerváltozás kezdete óta jelen van pártok között és pártokon belül is (a Fidesz is megküzdött ezzel a kilencvenes évek elején), most pedig egy liberális ökopártban bukkant fel újra. Ez nem más, mint a népi–urbánus ellentétben gyökerező, ma már inkább nemzeti–kozmopolita ellentétnek nevezhető törésvonal, amely ráadásul megspékelődött a posztkommunista baloldalhoz, a nyolcéves szocialista – szabad demokrata kormányzásához, az őszödi beszédhez, a 2006. őszi rendőrattakhoz való alapjaiban eltérő viszonyulással.
Jávor Benedek és Karácsony Gergely követői elsődleges célnak tartják Orbán Viktor és a Fidesz eltávolítását a hatalomból, ennek érdekében szinte bárkivel hajlandók összefogni: azokkal is, akik nyolc év alatt tönkretették az országot, s éppen miattuk került kétharmados többséggel kormányra a jobboldali pártszövetség. Számukra a jobboldal nem, Bajnai Gordon és az MSZP viszont legitim tárgyalópartner e cél elérésében. Ők az „urbánus”, fővárosi szárny, akik akár volt SZDSZ-esekkel, talán még a DK-val is hajlandók egyeztetni a „csúnya” Orbán Viktor leváltása érdekében.
Ezzel szemben Schiffer András, Vágó Gábor és a többiek abból indulnak ki, hogy azokkal nem lehet szóba állni, akik felelősek Magyarország gazdasági és erkölcsi tönkretételéért, a 2006-os rendőri brutalitásokért, az őszödi beszédért, a korrupció egekig emelkedéséért. Mögöttük elsősorban a „népiek”, a vidéki LMP-sek állnak, akik nyitottak a nemzeti jobbközéppel a pártbeszédre, nem kívánnak a baloldalhoz besorolódni, komolyan gondolják azt, hogy létre kell hozni egy harmadik pólust egy nemzeti–zöld liberális irányzat megerősítésével. (Korábban erre Tölgyessy Péter tett kísérletet az SZDSZ-en belül, hiábavalóan.)
Elvált az ocsú a búzától, és ez jó. És nem kell félnie Schifferéknek: egy széles választói bázis vár arra, hogy végre legyen Magyarországon egy, a nemzeti és konzervatív értékekre is nyitott liberális és zöld párt.
Ezzel szemben nem tudom, hogy mekkora a bázisa egy ökopolitikai köntösben reinkarnálódó SZDSZ-nek.
De legalább: lőn világosság. A választóknak ez a legjobb megoldás.
