Tévútra lépett, mert eltávolodott a demokrácia normáitól. Azok ugyanis megkövetelik, hogy a felelős politikai szereplők – politikusok, pártok és politikai csoportok – a demokratikus jogállam körülményei között egy rendes parlamenti választás kapcsán ne beszéljenek élet-halál harcról, a jó és a rossz közötti választásról, az egyik politikai párt győzelmének elengedhetetlen szükségességéről, s persze ne beszéljenek arról, hogy „ez a harc lesz a végső”.
Hiszen az utóbb idézett sor a Szocialista Internacionáléban szerepel. S valóban, a szocialisták-kommunisták nagyjából a 20. század közepéig még rendesen hittek abban, hogy a politikai csatát a jobboldallal – tudják, azzal a jobboldallal, amely mindig „sodródik a fasizmus-nácizmus felé” – a végsőkig el kell vinni, s le kell győzni (esetleg meg is kell semmisíteni) az ellenséget. Mert hogy a népnyúzókat, a diktatúrákat, az imperializmust győzik le, és ez által megvalósul a munkásosztály paradicsoma.
De ugye nem akar Mesterházy Attila osztályharcos, kommunista-szocialista alapállást felvenni?
Mesterházynak vannak érdemei: képes volt arra, hogy a szocialisták 2010-es súlyos választási veresége után ha szőrmentén is, de meakulpázzon, beismerje, hogy a Gyurcsány- és Bajnai-kormány nem mindenben volt a világ legtökéletesebb kabinetje, s megújulást ígért. Napjainkra persze már elfelejtette a három évvel ezelőtti „realizmusát”.
Az is tény, hogy viszonylag csendben, de valamelyest megfiatalította a meglehetősen elaggott, ellendvaiildikósodott és elkovácslászlósodott pártot. Igaz, ez a fiatalítási folyamat finoman fogalmazva még nem fejeződött be – mintha ott látnám az első sorokban Szekerest, Kiss Pétert stb. –, másfelől Mesterházy pártja még mindig adós a magyar közvélemény előtt megteendő nagy bocsánatkéréssel a pártállami időszak súlyos vétkeiért.
Ugyancsak némi megértéssel figyelem, ahogyan nem enged a sötétségből felbukkant Bajnai elképesztően arrogáns élre ugrási szándékának. Saját szempontjából joggal érzi azt, hogy a szocialista párt ezerszer többet tett azért, hogy a baloldalt vezesse, mint a kívülről irányított, felpumpált Bajnai, aki láthatóan messziről küldött ember, s külső, idegen gazdaságpolitikai elképzelések végrehajtója, helytartója lenne, ha ő irányíthatná az országot.
Ám nagyon nem vagyok megértő az élet-halál harcos retorikával kapcsolatban. Hogy Lenint parafrazeáljam: ez nem demokratikus, Mesterházy elvtárs! Ugyanis Ön csak egy esetben beszélhetne így: ha Magyarországon valóságos, kőkemény diktatúra vagy autokratikus rendszer uralkodna. Erre persze – nyilván – rögtön rávágják sokan: igen, itt diktatúra van, tehát jogos az elnök élethalálharc-retorikája.
De kérdem én: az nem baj, hogy ennek a mindennapi tapasztalatok ellentmondanak? S az nem számít, hogy az Európa Tanács nem indít monitoringeljárást ellenünk, tehát e szervezet elismeri a magyar demokráciát? Az sem számít, hogy az Európai Bizottság immáron csak három alkotmányos problémát tartott fenn, s abból már kettő megoldódni látszik? Csak az számít, hogy Mesterházyék szövetségesei az Európai Parlamentben a többségükre támaszkodva elítélték Magyarországot? És Amerikából csak a magyargyűlölő Scheppele asszony szava számít, Christofer Smith kongresszusi képviselőé – aki dicsérte a magyar demokráciát – semmit?
Maradjunk abban: a szocialisták irányában legmegengedőbb esetben is arról van szó, hogy bal- és jobboldaliak, közéleti szereplők vitatkoznak a magyar demokrácia és jogállamiság egyes részkérdéseiről, s a vélemények általában ideológiai beállítottság szerint megoszlanak.
Ezek a viták azonban szinte minden más országban is megfigyelhetők, hol hevesebben, hol enyhébb formában. De mindez hol van attól, ami még csak közelítené is Magyarországot mondjuk Fehéroroszországhoz?
Egyszóval, Mesterházy úr, beszéljünk arról, hogy jövőre nem élet-halál harc, hanem a demokráciákban szokásos választási küzdelem zajlik le a jobb- és a baloldal között, immáron hetedszer. Ha nem ezt mondja, nem demokrata, hanem szocialista internacionalista.
