Először is, Magyar Bálint egy világszerte megkérdőjelezett és sok tekintetben lejáratódott eszmerendszer és világlátás, a neoliberalizmus feltétlen és kritikátlan híve, mely irányzat érvényesülései – az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), az EU és az Európai Központi Bank – már sok európai, latin-amerikai és ázsiai országot tett tönkre. Ám mindez számára mit sem számít, ő Mihályi Péter közgazdásszal és sok más társával együtt töretlenül hisz az 1989. november 9-én elfogadott washingtoni konszenzusban, amely a globális piac mindenhatóságát hirdette meg az állammal szemben.
Magyar Bálint szabad demokrata eszmetársaival – Pető Ivánnal, Kis Jánossal, Haraszti Miklóssal, Bauer Tamással, Konrád Györggyel és másokkal – együtt meggyőződéses kozmopoliták, globalisták, a Nyugat, s különösen az Egyesült Államok ájult, kritikátlan hívei. Mélyen lenézik a nemzettudatot mint „mucsai”, elavult dolgot, a nemzetállamot megvetik, és szánalmas provincializmusnak tartják, s a kommunistákhoz hasonlóan – hiszen gyökereik onnan erednek – a nemzetek és részben az államok elhalásának hívei.
A baj csak az, hogy nem a nemzettudat és a nemzeti szuverenitás elkötelezettjei – miként az Orbán-kormány –, hanem ők, az ultraliberális szabad demokraták és eszmetársaik az elavultak. Nem veszik észre, mert nem akarják és nem tudják észrevenni, hogy a globalizáció, a „világpolgáriasodás” folyamata megtorpant és megállt, beleütközött az évszázadok óta kialakult és szétverhetetlen nemzettudatba, a szülőföldhöz, a nyelvhez, a történelmi hagyományokhoz és szokásokhoz való kötődésbe. Olyannyira, hogy immáron a nemzetállamok újbóli erősödésének vagyunk a szemtanúi szerte a világon, lásd példaként Európában a balkáni nemzetállamok létrejöttét, Koszovót, a katalán és a skót függetlenné válási törekvéseket, a flamand és vallon szétválási vágyakat. Magyarék még azt is képtelenek észrevenni, hogy imádott kozmopolita, globalista országuk, az Egyesült Államok erejét egyebek között éppen állampolgárainak óriási nemzeti büszkesége és nacionalizmusa adja.
Másodszor, sine ira et studio mondjuk ki: Magyar Bálint, a neoliberális mantra vakon elkötelezett híve kormánytagként és miniszterként óriási károkat okozott az országnak. Ebbéli áldatlan tevékenységének ártó súlya olyan „nagyságokéval” vetekszik, mint Gyurcsány Ferenc vagy Veres János. Magyar egy olyan steril, elvont neoliberális modellt próbált bevezetni az oktatásügyben, amely a legkevésbé sem számolt a magyar kulturális és oktatási hagyományokkal és kialakult szokásokkal; a fontolva haladás helyett a gőgös, mindenkit lenéző, felvilágosítói hevület vezette. Emlékezzünk a ppp-programokra, amelyek lényege az volt, hogy az állam kezéből kivegye a felsőoktatást, és a helyén a magánpiaci szereplők jelenjenek meg.
Magyar Bálint tehát jobban tenné, ha hallgatna – miként Gyurcsánynak is ezt kellene tennie –, mert a véleménye egyszerűen hiteltelen.
Ehhez képest Magyar az Orbán-kormány kapcsán maffiaállamról és diktatúráról beszél, s arról, hogy a „baloldali” ellenzék összes elemének össze kell fogni, program sem kell, hiszen a hatalom megragadása és Orbán elkergetése mint közös cél éppen elegendő. (Eszmetársa, Charles Gati pedig egy interjúban másodszor is megerősítette, hogy az Orbán-kormány leváltása ha másként nem megy, törvényen kívüli eszközökkel is elképzelhető.)
Mindez döbbenetesen antidemokratikus. Ugyanis a nyugati demokráciák stabil működésének éppen az az alapja, hogy a mindenkori ellenzék a szabadon, legitim módon megválasztott kormányt elfogadja, létét tudomásul veszi, különösen ha folyamatosan erős társadalmi támogatottsága van egy kormánynak. A Nyugat- és Amerika-imádó Magyar éppen a nyugati demokratikus mentalitás lényegét nem értette meg, amely a politikai pártok egymás iránti kölcsönös tiszteletén alapul; megmaradt posztkommunista, provinciális, kelet-európai alaknak, aki a politikai ellenségét el akarja söpörni az útból, „rendszerváltást” akar demokrácián belül, ahol pedig csak kormányváltások vannak. Ez a magatartás mélyen Nyugat-ellenes, nem európai, ha tetszik: „mucsai”, s akadályozza a magyar demokrácia stabilizálódását.
Nos, ehhez képest még megdöbbentőbb Tamás Gáspár Miklós esszéje az Élet és Irodalom január 3-ai számában. Ő azt állítja: Magyarékkal az a baj, hogy azt hiszik, még mindig közös talajon állnak jobboldallal, a köztársaságot legitimnek vélik, s még mindig vitában állnak a kormánnyal. Ez Tamás szerint helytelen, szerinte már nincs közös talaj, ezért vitázni sem szabadna. De akkor mi kellene? – kérdezem én. Logikusan: forradalom a szabadon választott és azóta is töretlen népszerűségnek örvendő kormány „rendszere” ellen. Forradalom a társadalom látható többségének akarata ellen. Bravó, bravó, és még egyszer: bravó!
Jelentem szerényen: Tamás Gáspár Miklós téved, Magyar Bálint már rég nincs vitában a kormánnyal, rendszerváltást akar, tehát nincs közös talaj. Tamás übereli Magyart, fölöslegesen. Nyugodtan összefoghatnak, az alapok adva vannak ehhez.
De ezek az alapok alaptalanok.
