Magyar Bálint, a velejéig antidemokrata politikus

Az SZDSZ volt elnöke szerint a 2014-es választásokon nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség.

Másodszor, sine ira et studio mondjuk ki: Magyar Bálint, a neoliberális mantra vakon elkötelezett híve kormánytagként és miniszterként óriási károkat okozott az országnak. Ebbéli áldatlan tevékenységének ártó súlya olyan „nagyságokéval” vetekszik, mint Gyurcsány Ferenc vagy Veres János. Magyar egy olyan steril, elvont neoliberális modellt próbált bevezetni az oktatásügyben, amely a legkevésbé sem számolt a magyar kulturális és oktatási hagyományokkal és kialakult szokásokkal; a fontolva haladás helyett a gőgös, mindenkit lenéző, felvilágosítói hevület vezette. Emlékezzünk a ppp-programokra, amelyek lényege az volt, hogy az állam kezéből kivegye a felsőoktatást, és a helyén a magánpiaci szereplők jelenjenek meg.

Magyar Bálint tehát jobban tenné, ha hallgatna – miként Gyurcsánynak is ezt kellene tennie –, mert a véleménye egyszerűen hiteltelen.

Ehhez képest Magyar az Orbán-kormány kapcsán maffiaállamról és diktatúráról beszél, s arról, hogy a „baloldali” ellenzék összes elemének össze kell fogni, program sem kell, hiszen a hatalom megragadása és Orbán elkergetése mint közös cél éppen elegendő. (Eszmetársa, Charles Gati pedig egy interjúban másodszor is megerősítette, hogy az Orbán-kormány leváltása ha másként nem megy, törvényen kívüli eszközökkel is elképzelhető.)

Mindez döbbenetesen antidemokratikus. Ugyanis a nyugati demokráciák stabil működésének éppen az az alapja, hogy a mindenkori ellenzék a szabadon, legitim módon megválasztott kormányt elfogadja, létét tudomásul veszi, különösen ha folyamatosan erős társadalmi támogatottsága van egy kormánynak. A Nyugat- és Amerika-imádó Magyar éppen a nyugati demokratikus mentalitás lényegét nem értette meg, amely a politikai pártok egymás iránti kölcsönös tiszteletén alapul; megmaradt posztkommunista, provinciális, kelet-európai alaknak, aki a politikai ellenségét el akarja söpörni az útból, „rendszerváltást” akar demokrácián belül, ahol pedig csak kormányváltások vannak. Ez a magatartás mélyen Nyugat-ellenes, nem európai, ha tetszik: „mucsai”, s akadályozza a magyar demokrácia stabilizálódását.

Nos, ehhez képest még megdöbbentőbb Tamás Gáspár Miklós esszéje az Élet és Irodalom január 3-ai számában. Ő azt állítja: Magyarékkal az a baj, hogy azt hiszik, még mindig közös talajon állnak jobboldallal, a köztársaságot legitimnek vélik, s még mindig vitában állnak a kormánnyal. Ez Tamás szerint helytelen, szerinte már nincs közös talaj, ezért vitázni sem szabadna. De akkor mi kellene? – kérdezem én. Logikusan: forradalom a szabadon választott és azóta is töretlen népszerűségnek örvendő kormány „rendszere” ellen. Forradalom a társadalom látható többségének akarata ellen. Bravó, bravó, és még egyszer: bravó!

Jelentem szerényen: Tamás Gáspár Miklós téved, Magyar Bálint már rég nincs vitában a kormánnyal, rendszerváltást akar, tehát nincs közös talaj. Tamás übereli Magyart, fölöslegesen. Nyugodtan összefoghatnak, az alapok adva vannak ehhez.

De ezek az alapok alaptalanok.