Még beszélhetnénk a román forradalomról, a volt jugoszláv államok függetlenségi háborúiról, s nem utolsó sorban a lengyel Szolidaritás mozgalomról, amely a lengyel kommunistákkal csak ideiglenes alkukat kötött.
És ezzel szemben állunk mi, a mi kommunistáinkkal, akik már 1987–1988-tól kezdve sejtették, hogy a változások elkerülhetetlenek lesznek, s ezért roppant okos – de inkább úgy mondanám: roppant ravasz és erkölcstelen – módon stratégiát dolgoztak ki hatalmuk demokráciába és kapitalizmusba való átmentésére. Ehhez két fontos dolgot határoztak el: egyfelől a társasági és az átalakulási törvénnyel (1988 és 1989) lehetővé tették a pártállami vagyon és a nómenklatúra (vezetői rétegek) átmentését, másfelől, fokozatosan a politikai változások, a demokratizáció élére álltak. Éltek a régi ravasz politikusi bölcselettel: ha a változásoknak nem tudsz ellenállni, állj azoknak az élére (Pozsgay Imre e tekintetben egészen más elbírálás alá esik, mert ő valóban megértette a pártállam megszüntetésének és a demokratizációnak a fontosságát, s történelmi érdemei vannak az átmenet elindulásában.)
Persze a párt keményvonalasai (Grósz Károly, Berecz János, Fejti György) eleinte nem akarták sem a demokratizációt, sem a hatalom átadását, sem pedig Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, azonban a „rugalmasabban” gondolkodó pártvezetők megértették velük, hogy csak így menthetik át a hatalmukat a diktatúrából a demokráciába (ami nem kis bűvészmutatvány, valljuk be).
A pártállami vezérkar tehát nem állt ellen a változásoknak, hanem amíg csak lehetett, igyekezett irányítani a folyamatokat. Ebből fakad az is, hogy az MSZMP mintegy „megengedte” az újratemetést; erről a kezdeményező Történelmi Igazságtétel Bizottság egyezett meg 1989. február 14-én az Igazságügyi Minisztériumban Borics Gyula államtitkárral. Ehelyett talán lett volna más forgatókönyv is: az ellenzék, az akkor még meglévő tömegtámogatást kihasználva, nem engedélyezteti, hanem önálló akarattal, önálló kezdeményezéssel, önállóan tartja meg az újratemetést. De nem ez történt, azon a napon a tömegek – köztük jómagam is – már csak mint nézők, mint „nagyérdemű közönség” vettek, vettünk részt egy furcsa „kiengesztelődésben” a valahai gyilkosokat védő pártállam és az áldozatokat képviselő ellenzék között. (Három nappal korábban már megkezdődtek a pártállami és az ellenzéki elit közötti kerekasztal-tárgyalások.)
