1989. június 16.: minek is a napja?

Orbán Viktor rendkívül bátor, történelmi jelentőségű beszédén kívül a Nagy Imre-újratemetés a kommunista párttal való rossz kiegyezést szimbolizálja.

Még beszélhetnénk a román forradalomról, a volt jugoszláv államok függetlenségi háborúiról, s nem utolsó sorban a lengyel Szolidaritás mozgalomról, amely a lengyel kommunistákkal csak ideiglenes alkukat kötött.

És ezzel szemben állunk mi, a mi kommunistáinkkal, akik már 1987–1988-tól kezdve sejtették, hogy a változások elkerülhetetlenek lesznek, s ezért roppant okos – de inkább úgy mondanám: roppant ravasz és erkölcstelen – módon stratégiát dolgoztak ki hatalmuk demokráciába és kapitalizmusba való átmentésére. Ehhez két fontos dolgot határoztak el: egyfelől a társasági és az átalakulási törvénnyel (1988 és 1989) lehetővé tették a pártállami vagyon és a nómenklatúra (vezetői rétegek) átmentését, másfelől, fokozatosan a politikai változások, a demokratizáció élére álltak. Éltek a régi ravasz politikusi bölcselettel: ha a változásoknak nem tudsz ellenállni, állj azoknak az élére (Pozsgay Imre e tekintetben egészen más elbírálás alá esik, mert ő valóban megértette a pártállam megszüntetésének és a demokratizációnak a fontosságát, s történelmi érdemei vannak az átmenet elindulásában.)

Persze a párt keményvonalasai (Grósz Károly, Berecz János, Fejti György) eleinte nem akarták sem a demokratizációt, sem a hatalom átadását, sem pedig Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, azonban a „rugalmasabban” gondolkodó pártvezetők megértették velük, hogy csak így menthetik át a hatalmukat a diktatúrából a demokráciába (ami nem kis bűvészmutatvány, valljuk be).

A pártállami vezérkar tehát nem állt ellen a változásoknak, hanem amíg csak lehetett, igyekezett irányítani a folyamatokat. Ebből fakad az is, hogy az MSZMP mintegy „megengedte” az újratemetést; erről a kezdeményező Történelmi Igazságtétel Bizottság egyezett meg 1989. február 14-én az Igazságügyi Minisztériumban Borics Gyula államtitkárral. Ehelyett talán lett volna más forgatókönyv is: az ellenzék, az akkor még meglévő tömegtámogatást kihasználva, nem engedélyezteti, hanem önálló akarattal, önálló kezdeményezéssel, önállóan tartja meg az újratemetést. De nem ez történt, azon a napon a tömegek – köztük jómagam is – már csak mint nézők, mint „nagyérdemű közönség” vettek, vettünk részt egy furcsa „kiengesztelődésben” a valahai gyilkosokat védő pártállam és az áldozatokat képviselő ellenzék között. (Három nappal korábban már megkezdődtek a pártállami és az ellenzéki elit közötti kerekasztal-tárgyalások.)

A pártállam az újratemetés kapcsán azt hangoztatta, hogy legyen e nap a „nemzeti megbékélés napja”. Ma már feltehetjük a kérdést: valójában mit is ünneplünk ezen a napon? A pártállami és az ellenzéki elit (mínusz Orbán Viktor és a Fidesz) furcsa kézfogójának napját? Azt a napot, amikor Nagy Imréék koporsóinál ott álltak a pártállam vezetői is? Azt a napot, amelyet – ezt ma már tényszerűen tudjuk – a kommunista titkos ügynökök felügyelték az első pillanattól az utolsóig, s az erőszakszervezetek fel voltak készülve az esetleges beavatkozásra is? Szóval: mit is szimbolizált valójában ez a nap?

Csak emlékeztetnék rá: e „nagy” nap létrejötte, szimbolikus üzenete ellen már akkor tiltakozott többek között az Inconnu csoport (fel is oszlottak később) és például Krassó György. Olcsó megalkuvástól tartottak, s attól, hogy a pártállami elit a rendszerváltást és 1956-ot is ki akarja sajátítani magának, megadva ezzel a magyar átmenet fő vonulatát.

Hát ilyenre sikeredett a mi demokratikus átmenetünk, posztkommunistákkal és megalkuvásokkal

Orbán Viktor nem véletlenül mondta a napokban, hogy 1989–1990-ben egy átmeneti rendszer jött létre, s csak 2010 hozta el a második és végleges rendszerváltást.

Vigyázó szemeinket inkább helyezzük át 1991. június 19-ére: ekkor hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona, Silov altábornagy, s ekkor valóban függetlenek lettünk.