Magyarország, a magyar civil társadalom azért küzdött 1956-ban és 1989-ben is, hogy kivívja a szabadságát és nemzeti függetlenségét. Ugyanazt tettük, mint az Egyesült Államok a függetlenségi háborúban. Összetart tehát bennünket a szabadság és a nemzeti önállóság iránti vágy és elkötelezettség, ez az az érték, mely országainkat nemzetté formálja.
Közös, kölcsönösen tiszteletben tartott alapértékek kötik össze tehát a két országot. Éppen ezért meglepő fordulat, hogy az elmúlt időszakban az Egyesült Államok meghatározó lapjaiban (The New York Times, The Wall Street Journal) az országunkkal szembeni szankciókra szólítják fel a saját országuk politikai vezetését csakúgy, mint az Európai Unió vezetőit. Abból kiindulva, hogy a magyar kormány sérti, korlátozza a jogállamiságot, sérti a szabadságjogokat, arra szólítják fel – példátlan módon – az Európai Uniót, hogy vezessen be jogi és pénzügyi szankciókat Magyarországgal szemben, korlátozza a fejlesztési támogatások kifizetését. Egy magyar származású politológus, Charles Gáti pedig azt javasolta, hogy kormánya tegye alacsonyabb színvonalra az amerikai nagykövetség és a magyar kormány viszonyát, tudatos eszközökkel lépjen fel az Egyesült Államok az Orbán-kormányt védő értelmiségiekkel szemben és így tovább.
A civil állampolgárok, a magyar emberek többsége számára elfogadhatatlanok e javaslatok és fellépések. Nem érthető és nem fogadható el, hogy egy szabadságszerető nép sajtója és egyes közéleti személyiségei egy másik szabadságszerető néppel szemben ilyen barátságtalan módon lépjenek fel.
Az említett lapok és közéleti személyiségek természetesen azzal érvelnek, hogy a magyar szabadság védelme érdekében lépnek fel, s ezért tesznek javaslatokat a magyar viszonyokba való beavatkozásra. Azonban annak eldöntése, hogy van-e szabadság, jogállamiság és demokrácia Magyarországon, a mi dolgunk és nem az Egyesült Államoké. A magyar civileknek, a magyar állampolgároknak kell eldöntenünk, hogy mit gondolunk a saját politikai rendszerünkről, s ha azt látjuk, hogy sérülnek az emberi jogok és sérül a demokrácia, akkor nekünk lesz a dolgunk, hogy választásokon vagy egyéb módszerekkel leváltsuk a regnáló kormányt. Ha igaz az – márpedig igaz –, hogy az USA és Magyarország a demokrácia elkötelezett híve, akkor megkérdezném: nem az a legalapvetőbb igazság, hogy a népnek, a civileknek kell dönteniük az országuk kormányának sorsáról, s nem egy, bár szövetséges ország vezetésének, sajtójának, magyar származású, de a magyar kormányt gyűlölő politológusának?
Egyszóval és összegezve: mint barát a barátot, mint szövetséges a szövetségest, kérjük a szerkesztőségeket és a közéleti személyiségeket, hogy hagyják abba a szankciókkal való kacérkodást Magyarország ellen. Az, hogy a szabadságjogok és a jogállamiság mennyiben, vagy egyáltalán sérül-e Magyarországon az Orbán-kormány alatt, lehet vita és elméleti konferenciák tárgya, miként az is, de nem lehet szankciók kérdése. Magyarország nem Észak-Korea, nem Kuba és nem Kína – mely utóbbi országgal az USA egyébként szoros gazdasági és pénzügyi kapcsolatban van, bizonyára azért, mert Kína példás demokrácia –, hanem egy EU-s tagállam, mely tagállamok egyes intézkedéseiről ugyanúgy zajlanak viták, mint Magyarország egyes intézkedéseiről, de ezek a viták demokratikus országokon belüli viták, amelyek egyes jogszabályokról és döntésekről szólnak, nem pedig arról, hogy mondjuk Franciaország, Nagy-Britannia vagy Szlovákia, vagy éppen Magyarország demokrácia-e vagy sem.
Az Egyesült Államok tudja a legjobban, hogy a világban óriási válságok és változások zajlanak, s kiderült az is, hogy Francis Fukuyamának nem lett igaza, a liberális demokrácia nem a történelem vége; ez pedig azt is jelenti, hogy minden országnak, így Magyarországnak is joga van ahhoz, hogy keresse a számára leginkább megfelelő demokratikus modellt a válságból való kijutásra. Ezek a módszerek lehetnek egyediek, sajátosak és szokatlanok is, hiszen ma már nem csak egyfajta (neoliberális, vagy amerikai szemmel neokonzervatív) demokratikus modell létezik vagy létezhet, s senki nincs abban a helyzetben, hogy másokat rákényszerítsen egyetlen demokratikus modell alkalmazására.
S bár Magyarország civiljei és állampolgárai meg vannak győződve arról, hogy országunk fontos tagja a demokratikus országok közösségének, mégsem gondoljuk, hogy Magyarország súlyához mérten felér az ukrán–orosz, az iraki, a szíriai, az Iszlám Állammal kapcsolatos, a zsidó–palesztin és számos más, a világ sorsát befolyásoló konfliktus súlyával és jelentőségével. A Magyarország iránti figyelem tehát akár megtisztelő is lehetne, ám ezúttal kifejezetten aránytévesztés és pótcselekvés a jóval nagyobb jelentőségű világkonfliktusokkal kapcsolatos tehetetlenség árnyékában.
Magyarország nem autokrácia, nem diktatúra és nem antiszemita ország. Magyarország nem más, mint az alapvető emberi jogokat és a demokráciát elfogadó, e kereteken belül új modellekkel kísérletező állam. Akárhogy is, talán mi jobban látjuk a saját viszonyainkat, mint azok, akik több ezer kilométerről ítélkeznek országunkról. Természetesen az amerikai lapok azt írnak, amit akarnak, de semmi jóra – csak félreértésekre – vezet az, ha az amerikai sajtó igaztalan dolgokból indul ki és rossz következtetésekre jut.
Mindettől függetlenül: a szabadság és a nemzeti függetlenség – közös értékeinek – tisztelete jegyében barátsággal köszöntjük Amerikát.
Isten óvja meg az amerikai–magyar barátságot!
