Egy az IMF és az Európai Unió által megírt megszorítási forgatókönyvet próbált ráerőszakolni a második Orbán-kabinetre az Európai Bizottság (EB), amelynek pénzügyi biztosa, Olli Rehn szinte az első pillanattól kezdve mindent megtett a magyar válságkezelés ellen – erről az időszakról írt könyvet Matolcsy György akkori kabinetfőnöke, Wiedermann Helga.
A kulisszatitkokat is felfedő, nemsokára a könyvesboltokba kerülő kötet szerint az EB-ben Olli Rehn pénzügyi biztos 2010-ben, az új ciklus legelső Ecofin-ülésén (az Európai Unió Gazdasági és Pénzügyi Tanácsa) kifejezetten rossz színben tüntette fel Magyarországot az uniós pénzügyminiszterek előtt, és Görögországgal egy szinten állónak próbálta bemutatni az itthoni helyzetet. A visszaemlékezés kitér arra, hogy már ezen a találkozón óriási nyomás alá vették Matolcsyt, akinek már a néppárti képviselők, majd a pénzügyminiszterek reggelijén nekiszegezték a kérdést: hajlandó-e Magyarország azonnali megszorításokra, meghosszabbítva az IMF–EU-megállapodást. Miután az akkori nemzetgazdasági miniszter az első akcióterv alapján közölte, hogy erre nem hajlandó, először a gazdasági, majd a politikai nyomásgyakorlás minden eszközét megpróbálták bevetni ellene. Olli Rehn pénzügyi biztos úgy próbálta a többi kormány támogatását elnyerni a közös nyomásgyakorláshoz, hogy azt sugallta: Magyarország pillanatokon belül Görögország sorsára juthat.
Eközben kiderült, 2010-ben Bajnaiék lyukas költségvetést adtak át az Orbán-kormánynak. Ennek ellenére Brüsszel nem adott segítséget a papíron alultervezett kiadások és felültervezett bevételek kiegyensúlyozásához, sőt komoly szankciókkal fenyegették meg az új kormányt. A visszaemlékezés szerint a németek a szavazati jogunk, mások a strukturális és kohéziós alapok felfüggesztését javasolták. A könyv kitér arra is, hogy miután Matolcsy ragaszkodott hozzá, hogy a megszorításokat jelentő IMF–EU-szerződést mihamarabb lezárhassák, pénzügyi támadást indítottak hazánk ellen.
Ennek egyik legfőbb célja az volt, hogy Orbán Viktor helyére egy másik fideszes politikust ültessenek, aki nem ragaszkodik a bankadóhoz, a multinacionális vállalatokra kivetendő különadókhoz és a közel hétszázalékos mínuszt mutató költségvetést lakossági megszorításokkal rendezi. „Ezért az ezermilliárd forintos unortodox receptért folyt a gazdasági küzdelem: a magyar válságkezelés ugyanis évente ennyibe került, amelyet szinte teljes egészében a tehermegosztásnak nevezett új közteherviselés keretében az Orbán-kormány a pénzügyi szektorból, a belföldi monopóliumoktól, valamint az azokat működtető multinacionális célcsoportoktól kívánt bevonni.”
A volt kabinetfőnök emlékeztet arra a 2011 elején lezajlott háttérbeszélgetésre, amely során az egyik legnagyobb osztrák bank vezetője közölte: ők ugyan el tudnák viselni a magyar bankadót, de azt már nem, ha az összes olyan kormány bevezetné ezt, ahol a banknak leányvállalatai vannak. A pénzügyi támadás célja tehát a példa terjedésének megállítása volt, amely – az elmúlt közel négy év tapasztalatai alapján – nem volt sikeres.
Mi úgy tudjuk, hogy valakik valahol már 2011 tavaszán elhatározták, hogy megdöntik Orbán Viktort és kormányát – írja a volt kabinetfőnök, aki emlékeztetett arra, hogy ebben az időszakban minden politikai és médiafronton példátlan támadások érték az országot, éppen az uniós elnökségünk idejére időzítve. A pénzügyi fronton ekkor még vihar előtti csend honolt, de vélhetően már folytak a pénzügyi támadás előkészületei. Szinte észrevétlenül, 2011 júliusában kezdett leválni a forint árfolyama a lengyel zlotyról és a cseh koronáról, amellyel általában együtt szokták kezelni. A gyengülésnek semmilyen ésszerű oka nem volt, olyannyira nem, hogy épp erre az időszakra tehető a Széll Kálmán-terv bejelentése, amelyet egyöntetűen pozitívan fogadtak a piacok, mert fenntarthatóan három százalék alatti költségvetési hiánnyal kalkulált, és az idő bizonyította, hogy ezt az ígéretét a kormány végig tartani is tudta.
A másik ok, amely spekulációra engedett következtetni, hogy a Széll Kálmán-terv bejelentése után Magyarország példátlanul sikeres államkötvény-kibocsátást hajtott végre a nemzetközi pénzpiacokon, és ezzel a 2011-es évet az államadósság-finanszírozás szempontjából már év elején bebiztosította. Az ennek ellenére elindított pénzügyi támadásról a volt kabinetfőnök a következőket írja: valamikor 2011 tavaszán, ma úgy tudjuk, egy New York-i étteremben összeült hat nemzetközi befektető bank és elhatározták, hogy támadást indítanak a magyar kormány ellen. A nagy amerikai befektető bankokat, amelyek egyben a globális piac legnagyobb szereplői, közvetlenül nem érintette a magyar bankadó, mert nincs itthon leányvállalatuk, de felismerték a magyar példa veszélyességét. Ezek a nagybankok képesek bárhol és bármikor több százmilliárd dollárt megmozgatni annak érdekében, hogy megtámadjanak egy-egy valutát, és extraprofitra tegyenek szert. A támadásnak kedvezett az akkori nemzetközi pénzpiaci légkör, mert a kialakult hozamvadászatban a kis magyar pénzpiacon már kisebb összegekkel is jelentős hasznot tudtak elérni, lévén hogy a jegybank akkori vezetése „hibás monetáris politikát folytatott”, és magasan tartotta az alapkamatot. Mindez magával húzta az állampapírpiacon forgó magyar kötvények hozamait is, amely megdrágította a hitelek megújítását. Mint Wiedermann Helga írja, egészen szeptemberig nem vették észre, hogy valami nincs rendjén a forint árfolyama körül, mert addig csak viszonylag kis eszközökkel gyengítették a forintot.
A visszaemlékezésből kiderül, hogy a nyomásgyakorlás másik eszköze „az egyik legnagyobb szövetséges ország” nagykövetének látogatása volt, aki 2011 augusztusában Matolcsy Györgyöt virágnyelven figyelmeztette, hogy óriási baj lesz a pénzpiacon ősszel és télen, és hazánk nagyon nehéz pénzügyi helyzetbe kerülhet. Ezért azt tanácsolta a miniszternek, hogy győzze meg Orbán Viktort arról, hogy vegyék fel a kapcsolatot a valutaalappal. A könyv szerint ekkoriban került sor egy különös, és „drámaira sikeredett” találkozóra Matolcsy György és Simor András jegybankelnök között a Parlamentben. A visszaemlékezés szerint Simor „falfehér volt, és remegett a keze, és igen furcsa mondatokat kezdett el mondani”. Szerinte Magyarország három héten belül államcsődöt jelent. Matolcsy György alig hitt a fülének, kétszer is visszakérdezett: „András, jól hallottam, hogy szerinted három hét múlva, december elejére államcsőd alakul ki Magyarországon?” Simor ezt megerősítette, de az okokat nem részletezte.
A könyv szerint legkésőbb decemberre világossá vált: az őszi és téli pénzügyi támadás célja Orbán Viktor eltávolítása a hatalomból, de az IMF-fel való kapcsolatfelvétel bejelentése átmenetileg leállította a támadást. Azért csak átmenetileg, mert a magyar álláspont kezdettől fogva világos volt: csak egy jó megállapodás jöhet szóba, azaz nem kérünk pénzt az IMF-től, hanem egy lengyel típusú készenléti hitelvonalat, amely csak kifejezetten pénzügyi vészhelyzetek esetén nyújt védelmet, egyébként pedig nem jár pénzlehívással. Cserében viszont nem is kellett volna elfogadni az elsősorban az Európai Bizottság által szorgalmazott megszorító intézkedéseket. Wiedermann Helga szerint azonban az EB ekkor is keresztbe tett: nem hagyta, hogy hazánk is hasonló megállapodásra juthasson az IMF-fel, és megakadályozta, hogy Lengyelország esete megismétlődjön, és ismét Brüsszelt megkerülve jusson dűlőre az IMF és annak egy tagállama. Ennek következménye, hogy bár hazánk felvette a kapcsolatot az IMF-fel, a pénzpiacokon folytatódott a forint elleni támadás, és tovább emelkedtek az állampapír-hozamok. A forgatókönyv következő pontja az lett volna, hogy még több pénzzel gyengítik a forintot, majd a három amerikai hitelminősítő egymás után leminősíti az országot. Ezzel valóban néhány hét alatt térdre lehetett volna kényszeríteni az országot, mert abban a pillanatban, „amikor leáll az állampapírok vétele, az ország megkerülhetetlenül irányt vesz az államcsőd felé”.
Miért kellett volna éppen december elejére időzíteni a magyar államcsődöt? – teszi fel a kérdést a szerző. Szerinte a válasz az, hogy minden év december elején zárják a könyveket a befektető bankok és társaságok, az adott év pénzügyi tranzakcióinak eredményét összegezve kimutatják a profitot, amely alapján még decemberben kifizetik a bónuszokat a bankároknak. A november közepén elkezdett pénzügyi támadás végrehajtásához mozgósított pénz eddigre visszafolyt volna a bankokhoz. A könyv úgy fogalmaz, hogy „ebből ered a pénzügyi támadásoknak az a vonása, hogy időben koncentrálni kell a támadáshoz felhasznált pénzügyi forrásokat, nem lehet időben hoszszú hónapokra elnyújtani. Ezért volt fontos, hogy még novemberben leminősítse hazánkat a három minősítő legalább egyike, mert innen számított volna a már említett három hét.” A Moody’s október elején vizsgálat alá vonta a magyar bankrendszert, a Standard & Poor’s (S&P) a végtörlesztés és a gazdasági növekedés adatai miatt „aggodalmát” fejezte ki, majd a Fitch Ratings november elején stabilról negatívra rontotta Magyarország adósbesorolásának kilátását. Ezt követte volna a S&P leminősítése november 17-én, ezt azonban megállította a kormány bejelentése arról, hogy tárgyalóasztalhoz ül az IMF-fel. Mindezt Matolcsy György mintegy mellékesen közölte az egyik legnagyobb befektetési bank vezetőivel egy munkaebéden. Az ott elhangzottak, és a hírre adott reakciójuk csak megerősítették a gyanút: nagy nemzetközi befektetési csoportok életveszélyes támadást indítottak Magyarország ellen.
A könyv szerint a túlzottdeficit-eljárásból való kivétel idején ismét megmutatkozott, hogy Olli Rehn és csapata még egy trükköt bevetett annak érdekében, hogy 2013-ban ne kelljen ezt megtenni Magyarország esetében, tehát az Orbán-kormány úgy forduljon rá a 2014-es választási kampányra, hogy mindenki képes legyen elmondani róla: nekik sem sikerült felállni a szégyenpadról. „Szép volt a terv, sőt a beépített trükk is működni látszott, a lényege az volt, hogy megpróbálták leválasztani Magyarországot a többi hasonló helyzetben lévő országról.” Közölték a magyar nemzetgazdasági miniszterrel, hogy míg az öszszes többi országot 2013 közepén bírálják el, Magyarországot csak később. Óriási csapda volt ez, mert így Magyarország részben szövetségesek nélkül maradt volna. Matolcsy György azonban már korábban egy kis szövetséges csapatot gyűjtött az Ecofin-tanács pénzügyminiszterei között. A sorsdöntő Ecofin-tanácsülésen a Külügyminisztérium egyes képviselői – mint utóbb kiderült, elhibázottan – arra próbálták rábeszélni a minisztert az ülést megelőző percekben, hogy ne kérjen szavazást. A kabinetfőnök szerint ez hazaárulással lett volna egyenértékű, és a miniszter világossá tette, hogy mindenképpen szavazást fog kérni, akkor is, ha egyedül marad és mindenki leszavazza. Ráadásul a kormányfő is azt kérte Matolcsytól, hogy mindenképpen kérjen szavazást.
A miniszter már az ülést megelőző estére vacsorára hívta a néppárti pénzügyminisztereket, és azt kérte kollégáitól, hogy kifejezetten szenteljék a vacsorát a másnapi Magyarországgal kapcsolatos döntésnek – olvasható a könyvben. Ebbe belementek, hiszen számukra is volt tétje a másnapi szavazásnak. A vacsorán szinte egy emberként közölték Matolcsy Györggyel: „Ha szavazást kérsz holnap, melléd állunk!” Azonban még ez sem volt elég, ugyanis a huszonhét pénzügyminiszter közül nyolcan voltak a baráti mag tagjai. A litván, bolgár, cseh, brit, spanyol, olasz, román pénzügyminiszter sem lett volna azonban elég ahhoz, hogy Matolcsy György győzzön a másnapi szavazáson. A könyv részletezi, milyen érvekkel sikerült meggyőzni a bolgár és a román minisztereket, hogy hazánk mellett szavazzanak. Amikor másnap a magyar napirendi pontra került sor, Matolcsy jelezte, hogy szavazást kér. Ez általános megrökönyödést keltett azok körében, akik nem ismerték a maroknyi, de lelkes „öszszeesküvői” kör döntéseit. Elkezdődött a vita. Természetesen a finn és dán pénzügyminiszter indította a támadást Magyarország ellen, mert ők a finn Olli Rehn közeli szövetségesei voltak. Még néhány más ország is folytatta a támadást, majd megindultak a mieink. Először a cseh pénzügyminiszter, Miroslav Kalousek kért szót, aki a csehek unióval szembeni ellenérzését is hangsúlyozva közölte, hogy semmiképpen nem támogatja a Magyarország elleni szankciókat, majd sorra szólaltak fel a kisebb országok pénzügyminiszterei, a litván, a bolgár, a román, és mindegyikük támogatta Matolcsy Györgyöt. Az igazi megrökönyödést az keltette, hogy Magyarország mellé állt két nagy tekintélyű ország, Nagy-Britannia és Svédország.
A visszaemlékezés szerint az igazi fordulópontot az hozta, amikor Matolcsy Maria Fekter osztrák pénzügyminiszter beleegyezését is megnyerte. „Ekkor Olli Rehn már falfehér volt, és kínjában szünetet kért, de ezzel sem ért el semmit.” A győzelmet végül az koronázta meg, hogy a tanácsban vezető szerepet betöltő német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble is Magyarország mellé állt, támogatta az osztrák kompromisszumos javaslatot, ezzel a magyar ügyet. Schäuble és Matolcsy között egyébként nem csak pénzügyminiszteri együttműködés alakult ki: személyes barátság szövődött közöttük azokban az években – írja a könyv.
