A mai pénzügyi rendszerben a központi bankoknak a kamat vagy a kötelező tartalékráta változtatásán túl nem sok monetáris eszközük van a tartalékokkal nem fedezett, túlzott hitelezés megakadályozására. Ezért Sigurjónsson újra állami monopóliummá tenné a pénzteremtést. A modern piacgazdaságokban a jegybank felügyeli az érmék és a bankjegyek előállítását, de a betéteket gyűjtő kereskedelmi bankok is majdnem korlátlan mennyiségű számlapénzt teremthetnek hitelnyújtás útján, tehát a forrásbőséget ők is nagymértékben befolyásolják. (A brit jegybank a folyamatot a következőképpen írja le: amikor egy pénzintézet kölcsönt nyújt, egyben megnöveli a szóban forgó összeggel a hitelfelvevő számláját, s így keletkezik az új pénz.)
Az izlandi tanulmány szerint a forgalomban lévő fizetőeszköz 91 százalékát a kereskedelmi bankok bocsátják ki, míg a központi bank felel a fennmaradó kilenc százalékért. Ha utóbbi visszakapná a pénzteremtés állami monopóliumát, akkor megszűnhetne a bankok alig ellenőrizhető pénzszaporítási gyakorlata. A „szuverén” pénz elnevezésű izlandi javaslat szerint csak a jegybank teremthetne fizikai és elektronikus számlapénzt, és a kereskedelmi bankok csak kezelnék az ügyfelek úgynevezett tranzakciós számláit, amelyeknek teljes fedezetük van a jegybanknál. Ezeket a pénzeket nem lehetne hitelezésre felhasználni, így kamatot sem kapna utánuk az ügyfél. A bank csak akkor forgathatja a nála elhelyezett pénzeket, ha az ügyfél a tranzakciós számlán lévő pénz egy részét vagy egészét átutalja egy befektetési számlára, és kamatért cserébe ott leköti egy bizonyos időszakra - a futamidő 45 naptól néhány évig terjedhet. A kereskedelmi bank tehát csak közvetítőként szolgálna a megtakarítók és a hitelezők között, s így lényegesen kevesebb (fölösleges) új pénz kerülne forgalomba.
