Izlandon szeretik a szokatlan megoldásokat. Képesek nemzeti múzeumuk vitrinjében mutogatni egy sajtburger menüt, amelyet 2009. október 30-án záróra előtt vásároltak egy reykjavíki McDonald\'sban. De miért állítanak ki egy adag gyorskaját? Mert a burger és a sült krumpli – amelyek hat év alatt sem romlottak meg – történelmi ereklyének számít, miután a gyorsétteremlánc hanyatt-homlok menekült az országból a 2008-as pénzügyi válságot követő államcsőd után.
A McDonald\'s azóta sem merészkedett vissza, pedig a 320 ezer lelket számláló Izland ma már a sikeres válságkezelés szimbóluma, és gyors talpra állásukkal Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász elismerését is kivívták. A hitelezők mégsem az izlandi receptet ajánlgatják a most bajban lévő görögöknek, méghozzá jó okkal. Az izlandiak ugyanis úgy jutottak túl a modern gazdaságtörténet egyik legnagyobb pénzügyi bukásán, hogy egészen mostanáig tőkeellenőrzést tartottak fenn, és a nemzetközi nyomásgyakorlás ellenére sem vállalták magukra néhány felelőtlen bankár hibáját, s nem voltak hajlandók helyettük kifizetni mintegy ötmilliárd dollárnyi kártérítést a külföldi befektetőknek. Ráadásul a reykjavíki kormány a közelmúltban visszavonta az ország európai uniós csatlakozási kérelmét is – noha erről 2009 óta tárgyalt –, mert véleménye szerint Izland érdekeit jobban lehet az EU-n kívül képviselni.
Most még rendhagyóbb lépést fontolgat az izlandi vezetés, és a pénzteremtés forradalmasításával nyirbálná meg a bankok szabadságát, amelyek jócskán rászolgáltak a bizalmatlanságra. Egy jobb pénzügyi rendszert Izlandnak címmel jelentette meg a miniszterelnök megbízásából készült tanulmányát Frosti Sigurjónsson, az izlandi parlament gazdasági bizottságának elnöke. A politikus abból indult ki, hogy 1970 óta 147 bankválság ütötte fel a fejét a világon, ám az általuk okozott kár és káosz ellenére lényegében semmit sem tettek a kormányok a rendszer megreformálására. Az Izlandon bekövetkezett 2008-as államcsődnek is az volt a kiváltó oka, hogy az ország három nagybankja az 1986 és 2006 közötti túlfűtött növekedés után csődbe ment. Ebben a húszéves időszakban a bankok évi 18,6 százalékkal növelték hitelkihelyezéseiket, miközben a gazdaság átlagosan csak 3,2 százalékkal bővült. Így nőtt túl nagyra a hitelbuborék, ami gerjesztette az inflációt, leértékelte a hazai valutát, valamint túlzott kockázatvállalásra és spekulációra ösztönözte a gazdaság szereplőit.
A mai pénzügyi rendszerben a központi bankoknak a kamat vagy a kötelező tartalékráta változtatásán túl nem sok monetáris eszközük van a tartalékokkal nem fedezett, túlzott hitelezés megakadályozására. Ezért Sigurjónsson újra állami monopóliummá tenné a pénzteremtést. A modern piacgazdaságokban a jegybank felügyeli az érmék és a bankjegyek előállítását, de a betéteket gyűjtő kereskedelmi bankok is majdnem korlátlan mennyiségű számlapénzt teremthetnek hitelnyújtás útján, tehát a forrásbőséget ők is nagymértékben befolyásolják. (A brit jegybank a folyamatot a következőképpen írja le: amikor egy pénzintézet kölcsönt nyújt, egyben megnöveli a szóban forgó összeggel a hitelfelvevő számláját, s így keletkezik az új pénz.)
Az izlandi tanulmány szerint a forgalomban lévő fizetőeszköz 91 százalékát a kereskedelmi bankok bocsátják ki, míg a központi bank felel a fennmaradó kilenc százalékért. Ha utóbbi visszakapná a pénzteremtés állami monopóliumát, akkor megszűnhetne a bankok alig ellenőrizhető pénzszaporítási gyakorlata. A „szuverén” pénz elnevezésű izlandi javaslat szerint csak a jegybank teremthetne fizikai és elektronikus számlapénzt, és a kereskedelmi bankok csak kezelnék az ügyfelek úgynevezett tranzakciós számláit, amelyeknek teljes fedezetük van a jegybanknál. Ezeket a pénzeket nem lehetne hitelezésre felhasználni, így kamatot sem kapna utánuk az ügyfél. A bank csak akkor forgathatja a nála elhelyezett pénzeket, ha az ügyfél a tranzakciós számlán lévő pénz egy részét vagy egészét átutalja egy befektetési számlára, és kamatért cserébe ott leköti egy bizonyos időszakra - a futamidő 45 naptól néhány évig terjedhet. A kereskedelmi bank tehát csak közvetítőként szolgálna a megtakarítók és a hitelezők között, s így lényegesen kevesebb (fölösleges) új pénz kerülne forgalomba.
Az új rendszerben a pénzteremtés monopóliumával felruházott jegybank csak a gazdasági bővülésnek megfelelő mértékben növelné a pénzkínálatot, illetve a hitelezést, és erről egy általa felállított bizottság döntene. Sigurjónsson ugyanakkor szigorúan különválasztaná a pénz teremtésének és felhasználásának folyamatát: utóbbiról a kormány határozna, és kiadásai lebonyolításával helyezné forgalomba a központi bank által adott pénzt. Ezt a kissé bonyolult mechanizmust tartja a javaslat gyenge pontjának a Financial Times brit napilap szakírója. Matthew C. Klein azt nem vitatja, hogy a hitelező bankok sokszor nem tudják jól megítélni, mennyi pénz kell a gazdaság fenntartható növekedéséhez, és ez vezethet a veszélyes spekulációs buborékok kialakulásához. Ám erősen kétli, hogy a jegybankárok vagy a politikusok jobban végeznék ezt a feladatot.
Egyes szakértők szerint az elképzelés nagyon hasonlít az egyszintű bankrendszerhez – ahol a központi bank áll közvetlen kapcsolatban a gazdálkodó alanyokkal, vezeti a számláikat és ad nekik hitelt –, amelyet nem feltétlenül érdemes feltámasztani. Ennek ellenére sokan izgalmasnak és tanulmányozásra méltónak találják az izlandi ötletet, hiszen tényleg nagyban növelné a pénzügyi rendszer biztonságát, ha a jövőben a jegybank rendelkezhetne minden új pénz kibocsátásáról. A szigetország így meg tudná magát óvni a 2008-ashoz hasonló válság kirobbanásától.
