Izland megregulázná a pénzintézeteket

A pénzteremtés forradalmasításával nyirbálná meg Izland a bankok szabadságát.

A mai pénzügyi rendszerben a központi bankoknak a kamat vagy a kötelező tartalékráta változtatásán túl nem sok monetáris eszközük van a tartalékokkal nem fedezett, túlzott hitelezés megakadályozására. Ezért Sigurjónsson újra állami monopóliummá tenné a pénzteremtést. A modern piacgazdaságokban a jegybank felügyeli az érmék és a bankjegyek előállítását, de a betéteket gyűjtő kereskedelmi bankok is majdnem korlátlan mennyiségű számlapénzt teremthetnek hitelnyújtás útján, tehát a forrásbőséget ők is nagymértékben befolyásolják. (A brit jegybank a folyamatot a következőképpen írja le: amikor egy pénzintézet kölcsönt nyújt, egyben megnöveli a szóban forgó összeggel a hitelfelvevő számláját, s így keletkezik az új pénz.)

Az izlandi tanulmány szerint a forgalomban lévő fizetőeszköz 91 százalékát a kereskedelmi bankok bocsátják ki, míg a központi bank felel a fennmaradó kilenc százalékért. Ha utóbbi visszakapná a pénzteremtés állami monopóliumát, akkor megszűnhetne a bankok alig ellenőrizhető pénzszaporítási gyakorlata. A „szuverén” pénz elnevezésű izlandi javaslat szerint csak a jegybank teremthetne fizikai és elektronikus számlapénzt, és a kereskedelmi bankok csak kezelnék az ügyfelek úgynevezett tranzakciós számláit, amelyeknek teljes fedezetük van a jegybanknál. Ezeket a pénzeket nem lehetne hitelezésre felhasználni, így kamatot sem kapna utánuk az ügyfél. A bank csak akkor forgathatja a nála elhelyezett pénzeket, ha az ügyfél a tranzakciós számlán lévő pénz egy részét vagy egészét átutalja egy befektetési számlára, és kamatért cserébe ott leköti egy bizonyos időszakra - a futamidő 45 naptól néhány évig terjedhet. A kereskedelmi bank tehát csak közvetítőként szolgálna a megtakarítók és a hitelezők között, s így lényegesen kevesebb (fölösleges) új pénz kerülne forgalomba.

Az új rendszerben a pénzteremtés monopóliumával felruházott jegybank csak a gazdasági bővülésnek megfelelő mértékben növelné a pénzkínálatot, illetve a hitelezést, és erről egy általa felállított bizottság döntene. Sigurjónsson ugyanakkor szigorúan különválasztaná a pénz teremtésének és felhasználásának folyamatát: utóbbiról a kormány határozna, és kiadásai lebonyolításával helyezné forgalomba a központi bank által adott pénzt. Ezt a kissé bonyolult mechanizmust tartja a javaslat gyenge pontjának a Financial Times brit napilap szakírója. Matthew C. Klein azt nem vitatja, hogy a hitelező bankok sokszor nem tudják jól megítélni, mennyi pénz kell a gazdaság fenntartható növekedéséhez, és ez vezethet a veszélyes spekulációs buborékok kialakulásához. Ám erősen kétli, hogy a jegybankárok vagy a politikusok jobban végeznék ezt a feladatot.

Egyes szakértők szerint az elképzelés nagyon hasonlít az egyszintű bankrendszerhez – ahol a központi bank áll közvetlen kapcsolatban a gazdálkodó alanyokkal, vezeti a számláikat és ad nekik hitelt –, amelyet nem feltétlenül érdemes feltámasztani. Ennek ellenére sokan izgalmasnak és tanulmányozásra méltónak találják az izlandi ötletet, hiszen tényleg nagyban növelné a pénzügyi rendszer biztonságát, ha a jövőben a jegybank rendelkezhetne minden új pénz kibocsátásáról. A szigetország így meg tudná magát óvni a 2008-ashoz hasonló válság kirobbanásától.