– Mi a véleménye a nemzetgazdasági miniszter minapi bejelentéséről, hogy jövőre talán sikerül nullaszázalékos hiánnyal számoló költségvetést összeállítani?
– Nem tartom szerencsésnek, hogy a kormány a jelen gazdasági helyzetben nullaszázalékos hiányban gondolkodik. Ilyen célt általában akkor szoktak kitűzni, ha a gazdaság hosszabb távon és kiszámíthatóan dinamikus növekedést mutat, s amikor a költségvetésben nincsenek nagy feszültségek, nincsenek olyan területek, amelyek lemaradóban vannak. A jelenlegi magyar büdzséről és a nagy elosztási rendszerekről ezt nem lehet elmondani, hiszen látható, hogy milyen mostohán bánnak például az egészségüggyel, az oktatással vagy a kutatásfejlesztéssel. Éppen ezért semmi nem indokolja, hogy pápábbak legyünk a pápánál. Nincs értelmük az ilyenfajta megszorításoknak a jelen helyzetben. Ez legfeljebb egy-két külföldi elemzőnek tetszhet. Sokkal több értelme lenne az így megspórolt százmilliárdokat a fent említett lemaradó területek fejlesztésére költeni.
– Elképzelhetőnek, illetve egy keresztény elveket hangoztató kormány esetében elfogadhatónak tartja, hogy a hadiipar legyen a magyar gazdaság húzóágazata, ahogy azt Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter emlegette a napokban?
– Keresztény emberként – aki nem a rendszerváltás után tért meg, mint sok mai politikus – semmiképpen nem tartom helyesnek ezt az irányt. Úgy gondolom, egy magát kereszténynek nevező országnak nem szabadna hadiiparból meggazdagodnia. Ennyit az erkölcsi szempontokról. De ha félreteszem a keresztényi hozzáállást, és kizárólag gazdasági szempontból vizsgálom a kérdést, akkor sem tudom fenntartások nélkül üdvözölni az elképzelést. A hadiiparban ugyanis leginkább ott érdemes befektetni, fejleszteni, ahol megfizetik a csúcstechnológiás termékeket. A magyar gazdaság jelen állapotában ettől a szinttől nagyon messze van. Nem véletlen, hiszen az oktatás és az annak eredményeire épülő kutatás-fejlesztés jóval kevesebbet kap, mint a technológiailag fejlett államokban. Ezért legfeljebb szállító járműveket, esetleg alkatrészeket, lőport, lőszereket tudnánk gyártani, amin azért legjobb tudomásom szerint nincs akkora haszon, mint a magas technológiai fejlettséget igénylő hadieszközök gyártásában. Pedig ha meglenne az effajta tudásunk, s valóban eséllyel vágnánk bele fejlett hadiipari fejlesztésekbe, az a polgári iparra is jótékony hatással lehetne. A fejlett hadiiparú országok példája azt mutatja ugyanis, csak idő kérdése, amíg a fejlesztések eredményei a polgári életbe is átszivárognak.
– Önt korábban a miniszterelnökhöz közeli közgazdászként tartották számon, talán még a 2011–2012-ben néhányszor összehívott miniszterelnöki közgazdászi tanácsadó testületben is részt vett. Miért ért véget az együttműködés?
– Annyiban helyesbítenék, hogy én már nem voltam benne a miniszterelnök csapatában, mert akkor már feketelistán voltam, miután 2011 tavaszán otthagytam a Századvéget. A kormányfő egyébként is mindössze két-három alkalommal hívott össze egy focicsapatra való közgazdászt, de az már akkor is világos volt, hogy nem igazán kíváncsi a véleményükre, csak akkor, ha az egybeesik a saját elhatározásával. Jól látszott ez a tárgyalásokat követő sajtótájékoztatókon is, ahol szó sem esett azokról a súlyos kritikákról, amelyeket a kollégák megfogalmaztak a kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatosan. Az ilyenfajta találkozóknak akkor lenne értelmük, ha a kormány közelinek tartott közgazdászok rendszeresen tanácskoznának, s a gazdasági kormányzásról nyilvánosan is elmondanák a véleményüket. Korábban egyébként, amikor a Fidesz ellenzékben volt, több alkalommal kikérték a véleményemet a gazdasági kérdésekben. Sőt az első Orbán-kormány idején a KSH vezetőjeként is meghívtak néhány kormányülésre, ahol meghallgatták a mondandómat, s a miniszterelnöknek is többször négyszemközti beszélgetésen mondhattam el, miként látom a magyar gazdaságot.
– Hibás-e az az elmélet, hogy a Fidesz forintgyengítő politikájának – ez a forint árfolyamának alakulásából jól látható a párt mindhárom kormányzási ciklusában – köszönhető legalább részben a devizahitelesek terheinek növekedése? Nem lett volna-e okosabb az orosz kézben lévő Mol-részvények kivásárlására 2011-ben költött ötszázmilliárdot a devizahiteles mentésre áldozni?
– A 2010-es választások környékén mindenki azt gondolta, jön az új kormány, s megmenti a devizahiteleseket. Mi is elkezdtünk gondolkodni a Századvégben a megoldásról, banki szakemberekkel tárgyaltunk, de aztán nem lett a dologból semmi. Pedig lett volna lehetőség a probléma megoldására akkor, amikor még nem futott el olyan nagyon a forint árfolyama az euróval, de különösen a svájci frankkal szemben. Ha valóban fontos lett volna a devizahitelesek megmentése, akkor pénz is lett volna rá, hiszen ott volt a magánnyugdíjpénztárak háromezer milliárd forintja. Sajnos csak akkor foglalkozott vele a kormány, amikor a gazdaságpolitika eredményeként már valóban nagyot gyöngült a forint, azaz a körmükre égett a probléma.
– Mi állhat a Fidesz forintgyengítő politikája mögött?
– Két közgazdasági megfontolás állhat e politika mögött. Az egyik, hogy az alacsonyan tartott kamatok ösztönzik a beruházásokat, amire igencsak szükség van a magyar gazdaságban: ha alacsony a kamat, kevesebb deviza igyekszik Magyarországra, s így mellékhatásként gyengül az árfolyam. Egy másik közgazdasági összefüggés szerint a gyenge deviza – esetünkben a forint – ösztönzi az exportot, ami szintén fontos a növekedés szempontjából. Ez magyarázhatja, hogy a kormány – nem igazán törődve a devizahiteleseket sújtó törlesztőrészlet emelkedésével – nem interveniált a forint erősítése érdekében, pedig lettek volna eszközei hozzá. De van egy rossz hírem. Ezen eszközök egyike sem éri el az elvárt célt a válság utáni világgazdasági helyzetben. A nulla közeli világgazdasági növekedési környezetben ugyanis nem ruháznak be a cégek, mert nem jók a profitkilátások, nem látják a technikai fejlődés új irányait. Ezt a magatartást erősíti az is, hogy a magyar gazdaságpolitikában egyetlen biztos pont van: ez a bizonytalanság, illetve az, hogy nálunk akár visszamenőlegesen érvényes törvényeket is hozhatnak. S ezért hiába alacsony a kamatláb, nem indulnak el a beruházások. Jó példa erre Japán, ahol már másfél évtizede nulla vagy negatív a kamat, mégsem növekszik a beruházási ráta. Ami pedig az exportösztönzést illeti, egy olyan gazdaságban, amilyen a magyar – ahol az exporttermékekben nagy az import aránya –, csak azoknak a vállalkozásoknak jó a gyenge forint, amelyeknek a termékeiben kevés az importanyag, és magas a hozzáadott érték rész. A magas importtartalom ugyanis a forintgyengülés következtében emeli a termelési költségeket, és ezért csökkenti az export jövedelmezőségét. Tehát a második kitűzött célt sem éri el a forint gyöngítése.
– Akkor mi értelme van a leértékelésnek? Hol csapódik le a haszon?
– A Magyar Nemzeti Banknál. A devizatartalék forintban számított értéke és ezzel a jegybank nyeresége is növekszik. A devizahitelek forintra váltásakor pedig ez konkrétan realizálódik: az olcsón vett devizát drágán adják tovább, a nyereség pedig a jegybanknál marad. Normál esetben az MNB-nek azonban nem a nyereségesség a célja, hanem olyan monetáris politikát folytatni, amely megteremti és fenntartja a pénzügyi stabilitást. Egyébiránt a forint vásárlóerejének megőrzése a jelenlegi deflációs világban nem túlzottan nehéz feladat. Persze az jó, ha nyereség keletkezik a jegybankban, de annak a költségvetésbe kellene befolynia, hiszen az állam a tulajdonos, és hiány esetén is a költségvetés állja a veszteséget. Igen sajnálatosnak tartom, hogy nálunk nem ez történik. Különösen azért, mert amíg a jegybank százmilliárdokat költ alapítványokra, ingatlan- és műkincsvásárlásra, sajátos közgazdászképzési modelljére, addig a reguláris oktatásra egyre kevesebb jut. Még egy, gazdasági szempontból nagyon lényeges tényezőre föl kell hívni ennek kapcsán a figyelmet. Miközben a jegybank ünnepli magát, hogy milyen zseniális monetáris politikát folytat, a forintgyengülés eredményeként a magyar nemzeti vagyon leértékelődik. Vajon ennek a költségeit ki fizeti meg? További probléma, hogy ennek eredményeként a külföldi befektetők olcsó, bóvli országnak tekintenek minket, ahol bagóért lehet vagyonhoz jutni. Ezért nem is nagyon gondolnak olyan országként hazánkra, ahová magas technológiát érdemes hozni, inkább összeszerelő üzemként számolnak velünk. És ami nagyon fontos: a közgazdászképzés során az első órákon tanítják, hogy leértékeléssel nem lehet versenyképességet erősíteni, termelékenységet javítani. Márpedig a magyar gazdaságnak a versenyképesség csökkenése, az alacsony termelékenység az egyik legnagyobb gondja.
– Említette a jegybank közgazdászképzését. Mi a gond ezzel?
– Dicséretes szándék, hogy a jegybank szeretne részt venni a közgazdászképzésben. Valóban jó lenne, ha kiemelhetnénk a makroelemző-képzésben érintett öt-hat egyetemen tanuló legtehetségesebb diákokat, s akkreditált, minőségi képzésben részesíthetnénk őket. De nem úgy, ahogy a jegybank teszi, kikerülve a hivatalos akkreditációt. Nem értem, miért van erre szükség, amikor azon közgazdászhallgatók, akiket először keresett meg a jegybank, s elvállalták, hogy havi 200 ezer forint fejében rendszeresen járnak az MNB budapesti doktorképzésére, nagyrészt valóban minőségi oktatást kapnak. Az persze sajnálatos, hogy a képzés másik részében a hatvanas-hetvenes éveket idéző ideologikus képzésben részesítik őket. Az is érdekes, hogy a második próbálkozásként a Pécsi Tudományegyetemen indított MNB-s képzés hogyan került a PTE Természettudományi Kar Földrajztudományi Intézetének földtani doktori iskolájához, illetve hogy mi köze a monetáris képzésnek a földtanhoz. Első lépésben az egyetem közgazdaság-tudományi karának doktori iskoláját keresték meg, hogy beszállnának a képzésbe. Később azonban – amikor kiderült, hogy én, a fekete bárány is a törzstagok közé tartozom, s az iskola vezetője nem hajlandó kirúgni – visszaléptek. Ezt követően keresték meg a földtani doktori iskolát a képzés ötletével, s havi 300 ezer forintos nettó ösztöndíjjal támogatják a képzésben részt vevőket. (Ez egyébként a professzori fizetéssel egyezik meg, s komoly bérfeszültséget teremt.) Azzal, hogy már létező doktori iskolákhoz szállt be a jegybank saját képzésével, a Magyar Tudományos Akadémia akkreditációját akarta kikerülni. Ezzel kapcsolatban az a gond, hogy hivatalosan ma sem tudja senki, miféle képzés is zajlik ezeken az oktatásokon, ami azért mégiscsak furcsa.
– Miért teheti meg a jegybank, hogy önállóan, a tulajdonos állam megkérdezése nélkül dönt nyereségének felhasználásáról? Netán hibás lenne a jegybanktörvény?
– Az MNB tulajdonosa az állam, s a nyereség felhasználásáról az államnak kell döntenie. Úgy gondolom, tudatosan határoztak úgy, hogy itt képződjön nagy nyereség, amit a költségvetés kikerülésével föl lehet használni saját céljaikra. Pedig a törvény azt mondja, hogy azokra a célokra, amelyekre most százmilliárdokat költ a jegybank, csak a nagyságrendekkel kisebb összeget jelentő bírságból befolyó összeget költhetnék el. Úgy gondolom, a kormánynak tulajdonosként megvannak a jogosítványai arra, hogy föllépjen ez ellen a szabálytalanság ellen, de mégsem teszi. És itt nem egyedi jelenségről van szó, hiszen ugyanezt csinálták a sport, a futball támogatása esetén is, amikor olyan jogszabályt alkottak, amelyben a látványsportágak támogatására átadott összeget levonhatják adóalapjukból a vállalkozások. Vagyis ez az úgynevezett taorendszer ismét csak kikerüli a költségvetést.
– Sokan azzal magyarázzák a magyar felzárkózás sikertelenségét, hogy az unió a csatlakozással piacot vett, s esze ágában sincs engedni, hogy a régi tagállamokhoz közelítsünk, csak a profitot akarja kivinni. Egyetért ezzel, vagy inkább a költségvetést kikerülő ravaszkodások miatt maradunk le a versenyben?
– Valóban piacot vettek, de szó sincs arról, hogy tudatosan nyomnának le bennünket. Hatalmas mennyiségű pénzt pumpáltak az országba, csak mi nem tudtuk hatékonyan hasznosítani azt. Mert mi a magyar probléma? Nem az, hogy a magyar emberek lusták lennének, hanem az, hogy alacsony hatásfokú termelési rendszerekben dolgoznak. Nyugatra kell ahhoz mennie a magyar munkásnak, hogy rájöjjön, az ő munkája is sokkal többet ér, ha jól szervezett gazdaságban használják föl azt. S ez a bérekben is megmutatkozik, amelyek azért alacsonyak, mert az átlagos magyar termelékenység még a felét sem éri el a nyugat-európainak. S bár sokan azt hiszik, hogy azért alacsonyak a bérek, mert a külföldi cégek itt hatalmas profitokat vágnak zsebre, ez azonban kevés kivételtől eltekintve nem igaz. Sokkal inkább az a baj, hogy a túlméretezett és bürokratikus állam nagyon pazarló, mert tele van korrupcióval, s ez nagyon sokba kerül a társadalomnak: ide vándorol és itt tűnik el a létrehozott hozzáadott érték egy része. Azzal önmagában nem lenne baj, hogy hatalmas nyereséget termel néhány multinacionális cég, ha annak eredményeként új befektetések jönnének, s a technikai színvonal is emelkedne. Ez utóbbi például magas technológiai színvonalon működő magyar beszállítói hátteret eredményezhetne. De nem eredményez, mert a magyar kormányok közül egyetlenegy sem kényszerítette rá a betelepülő multikat, hogy nagyobb arányban alkalmazzanak magyar beszállítókat. Az ilyen termelésre alkalmas kisebb cégek felfuttatására kellett volna költeni az uniótól érkező ezermilliárdokat, nem pedig olyan infrastrukturális beruházásokra, amelyeknek később a fenntartására is sok pénzt kell költeni. Persze infrastruktúrára is szükség van, de az önmagában nem elég. Kis országként autót és egyéb komplett terméket nem nagyon tudunk gyártani. Sokkal inkább azokba a technológiai résekbe kellene betörni, amelyeket megtaláltak például a skandináv országok. Az ilyen termelésre alkalmas cégeket kellene megtalálnia és támogatnia az államnak. Ahhoz pedig, hogy sok ilyen cég fejlődjön ki, segíteni kellene a piacra lépést, támogatni kellene a startup cégeket, s mindenekelőtt többet kellene költeni a GDP 1,2 százalékánál kutatás-fejlesztésre. De az egész oktatási rendszert meg kellene reformálni, mert a nagy leterheltség és a fölösleges bürokrácia miatt egyre alacsonyabb szintű tudással érkeznek a diákok az egyetemekre. Pedig tudás nélkül nem lehet előretörni azokban a kreatív iparágakban, amelyeknek a fontosságát 2010-ben még elismerte a kormány, de azóta szó sem esik róluk. Ezek hiányában a mai magyar fejlődést a multik teljesítménye és az európai uniós támogatásokkal megvalósult beruházások serkentik. Enélkül nem háromszázalékos, hanem mínusz egy százalékos lenne a növekedési ütemünk. Kérdés, hogy mi lesz a magyar vállalkozásokkal az uniós források elapadását követően. Végül pedig ezt a folyamatot megfejeli az, hogy a legjobban képzett, vállalkozói hajlammal is rendelkező néhány százezer magyar, nem találván itthon képzettségének megfelelő munkát, külföldre ment dolgozni. Pedig nem lehetetlen kitörni ebből a helyzetből, hiszen a balti államok 2004-ben sokkal lejjebbről indultak, s mostanra messze elhagytak minket. De mondhatnám a szlovén példát vagy az egykor szintén nagyon szegény Finnország felemelkedését. Tehát nem igaz, hogy a fejlett államok tudatosan nyomnak minket le, kizárólag magunknak tehetünk szemrehányást azért, hogy itt tartunk. A legnagyobb gondnak azt látom, hogy a kormány még fel is ismeri a problémát, ahol gondokat lát, ott minden esetben, szinte automatikusan központosítással válaszol, s nem a hosszú távra szóló megoldást keresi. Így nehéz lesz felzárkózni.
