De beváltatlan maradt a Közéleti Gazdasági Krónika 2011. júniusi számában tett Matolcsy-ígéret is, amely szerint „a Széll Kálmán-terv strukturális reformokkal éri el, hogy 2014 végére 65-70 százalékos szintre csökkenjen le Magyarország GDP-arányos államadóssága”. Ezzel szemben a mutató 2016 végi értéke 73,9 százalékot mutat, vagyis még a 2014-re tervezett értékét sem értük el. A számok azt mutatják, az államigazgatás, az oktatás, az egészségügy azok a területek, ahol leginkább le vagyunk maradva, pedig ezek átalakítása elengedhetetlen versenyképességünk emeléséhez. Az államadósság tervezett csökkentése pedig a forrásokat teremthetné meg a stratégiai területek átalakításához. Mindezek fényében nem meglepő a GKI Gazdaságkutató friss jelentése, amely azt mutatja, hogy 2002 óta egyre nagyobb a lemaradásunk a GDP növekedését tekintve a régió országaitól, s ez a helyzet az elmúlt hét évben sem változott. A lecsúszó magyar trend 2005–2008 között indult meg, de lemaradásuk az elmúlt hét évben egyre nagyobb lett.
Úgy tűnik, a jegybankban lassan elhiszik a vezető közgazdászok által hangoztatott érveket, hogy az extenzív fejlődés helyett a fenti területekre jelentős összeget áldozva a skandináv országok mintáját kellene követni. A közelmúltban Matolcsy György is erről beszélt. Kérdés, mindez miként egyeztethető össze a kormány olcsó munkaerőre építő gazdaságpolitikájával, az összeszerelő üzemek preferálására épülő trenddel.
Róna Péter közgazdász arra hívta fel a figyelmet, hogy a jelenlegi kormány ugyanabba a hibába esett, mint a megelőző összes. A tőkeerős multikat és a honi oligarchákat támogatja hatalmas összegekkel, miközben a hazai kis- és közepes vállalkozások lassan három évtizede iszonyú tőkehiánnyal küszködnek. Ha nagyvállalkozók helyett őket támogatná a kormány, néhány éven belül elindulhatna egy komolyabb fejlődés, javulhatna a magyar versenyképesség.
