A klímaváltozás a világ egyik legsúlyosabb kihívása, amit az évente megrendezett klímakonferenciákon rendszeresen kiemelnek – derült ki az Oeconomus Gazdaságkutató elemzéséből. Mint írták, a legutóbbi, ENSZ Éghajlatváltozási konferencián (COP29) a résztvevők abban állapodtak meg, hogy a fejlett országok 2035-ig évente 300 milliárd dollárt biztosítanak a fejlődő országok számára a klímaváltozás hatásainak kezelésére. Míg az EU kibocsátása csökkenő tendenciát mutat, más régiók, például Kína és India, továbbra is növelik a kibocsátásukat.
Ennek ellenére számos elemzőintézet úgy véli, hogy a probléma hatékony kezeléséhez ennek az összegnek a négyszerese lenne indokolt. A fejlődő országok a kapott támogatást várhatóan két fő célra fordítják majd: felkészülésre, ami olyan projekteket jelent, mint az extrém időjárásnak, például árvizeknek ellenállóbb házak és utak építése, vagy új gátak létrehozása aszály idejére, amilyen idén sújtotta például Dél-Afrikát. Emellett a kritikus ágazatok, például a mezőgazdaság fenntarthatóbbá tételére is nagy hangsúlyt fektetnek. A kibocsátás csökkentése érdekében a támogatásból nap- és szélenergia-rendszereket, valamint más megújuló energiaforrásokat telepítenek, továbbá az ipari szennyezés mérséklésére törekednek.
Régóta napirenden van a téma
Bár a klímaváltozás elleni fellépés már évtizedek óta napirenden van, a figyelem valódi középpontjába csak az elmúlt 5-10 évben került, legfőképpen a párizsi konferencián tett ígéreteknek köszönhetően. Ezt jól tükrözik a Google statisztikái is, amelyek megmutatják, hogy az ezzel kapcsolatos kifejezések népszerűsége az elmúlt öt évben jelentősen megugrott, főként a globális nyugati régióban. Ez nem véletlen, hiszen mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok komoly lépéseket tett saját szén-dioxid-kibocsátásának csökkentésére. A kérdés csak az, hogy mindez milyen áron valósítható meg és hányan tartják be az ott tett ígéreteiket.
Globális és európai kibocsátási viszonyok
2024-ben a globális szén-dioxid-kibocsátás körülbelül 37 milliárd tonna lesz, ami újabb 2 százalékos növekedés az előző évhez képest. Ebből – a korábbi trendek szerint – az Európai Unió országai hozzávetőleg 3,3 milliárd tonnáért felelhetnek, ami a világ teljes kibocsátásának nagyjából 9 százalékát teszi ki. Ez az arány az elmúlt évtizedekben átlagosan csökkent, köszönhetően a zöldideológia térhódításának és a bevezetett szabályozásoknak, amelyek folyamatosan a megújuló energiák felé terelték az ágazatokat.
Az elmúlt 12 év trendje szerint a szén-dioxid-kibocsátás mintegy 20 százalékkal esett vissza, miközben a szektorok hozzáadott értéke hasonló mértékben növekedett a 2012-es adatokhoz mérten.
2012-hez képest a kibocsátás leginkább a feldolgozóiparban csökkent, a mezőgazdálkodás, az építőipar és a szolgáltatások tekintetében pedig alig történt változás.
Meglepő módon a feldolgozóipar volt az egyik legnagyobb mértékben növekvő ágazat a vizsgált területek közt, túllépve az átlagos 20 százalékos növekedést a szektorokban.
Eltekintve néhány tényezőtől azonban az európai kibocsátás csökkenése nem elegendő a globális trendek megfordításához. Míg az EU kibocsátása csökkenő tendenciát mutat, más régiók, például Kína – habár fontos kiemelni a megújuló energiaforrások térnyerését is – és India továbbra is növeli a kibocsátását. Kína 2024-ben várhatóan körülbelül 11 milliárd tonna szén-dioxidot bocsát ki, azaz közel háromszor annyit, mint az EU, míg az Egyesült Államok közel a dupláját az évi 5 milliárd tonnával.
Idén januárban jelentek meg azok az elemzések, amelyek szerint az EU-nak évente 1500 milliárd euró (1600 milliárd dollár) beruházásra lesz szüksége ahhoz, hogy teljesítse a 2050-re kitűzött nettó zéró kibocsátási célokat. Ez a hatalmas összeg magában foglalja a technológiai fejlesztéseket, a közlekedési rendszerek modernizálását, valamint az ipari ágazatok dekarbonizációját. Más szóval minden évben akkora forrásokat kellene zöldítési célokra fordítani, mint amekkorát a NextGenerationEU program biztosított a koronavírus-járványból való kilábaláshoz.
A globális kibocsátásnövekedés hatása
Még ha az EU sikeresen meg is szünteti szén-dioxid-kibocsátását, a globális kibocsátás kérdését nem lehet regionális szinten megoldani. Az EU 3,6 milliárd tonnás összkibocsátását beárnyékolják a világ nagy termelői, amelyek évente több száz millió tonnával növelik kibocsátásukat.
Kína az elmúlt években évente mintegy 200 millió tonnával növelte kibocsátását, míg India hasonló tendenciát mutat, évente mintegy 100 millió tonnával. Ez azt jelenti, hogy ha az EU kibocsátása teljesen megszűnne, és az említett országok fenntartanák jelenlegi kibocsátási szintjüket,
Kína növekedése mindössze 18 év alatt ellensúlyozná az EU csökkentését, India növekedése pedig 36 év alatt tenné ezt meg.
Ezek az adatok rávilágítanak arra, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem nem érhet véget regionális intézkedésekkel. A valódi eredményekhez szükség van a nagy kibocsátók, például Kína, India és az Egyesült Államok, India aktív részvételére.
