A háború óta nem volt ilyen súlyos olasz–francia viszály

Franciaország azt kívánta jelezni római nagykövetének konzultá­cióra történő hazahívásával, hogy megelégelte az olasz vezetők játszadozását és azt, hogy bele akarnak szólni egy szomszédos ország belpolitikájába — jelentette ki tegnap a francia Európa-ügyi miniszter, Nathalie Loiseau.

Bevándorlók a két ország határán. A migrációs válságban eltérő álláspontot képviselnek a felek Fotó: Siegfried Modola Forrás: Reuters

A Franciaország és Olaszország között az elmúlt hónapokban kibontakozott diplomáciai viszály mára annyira eldurvult, hogy Manlio Di Stefano, az olasz külügyminiszter egyik helyettese Emmanuel Macron francia államfő nemi szervének méretével hozakodott elő, további olajat öntve a tűzre.

Az olasz és francia sajtó nem győzi hangsúlyozni, hogy legutóbb 1940-ben, a második világháború idején került sor legutoljára arra, amire két nappal ezelőtt: Franciaország hazarendelte római nagykövetét az olasz vezetők sorozatos „rágalmazó kijelentései”, „megalapozatlan és példátlan támadásai” miatt. Bár a véleménycikkírók nem jósolnak háborút a két nemzet között, megállapítják, hogy mélypontra kerültek a kapcsolatok azóta, hogy tavaly nyáron kormányra lépett a különös római koalíció, amelyet a jobboldali, bevándorlásellenes Liga, illetve az elitellenes, antiglobalista Öt Csillag Mozgalom alkot.

A csütörtöki nagyköveti visszahívást közvetlenül az váltotta ki, hogy Luigi Di Maio, az Öt Csillag Mozgalom vezetője találkozott a Macron-ellenes sárga mellényes tüntetőkkel, akik az utóbbi hónapokban folyamatosan tiltakoznak az államfő gazdaságpolitikája ellen. Di Maio pártja értékrendbeli hasonlóságot lát a sárgamellényes mozgalomban, hiszen annak idején az Öt Csillag Mozgalom is alulról szerveződő pártként alakult meg, amely a hagyományos pártok önkénye és korrupciója miatt vitte híveit az utcára. Di Maio szerint ezért a francia tiltakozókkal való találkozója legitim volt, ugyanolyan jellegű politikai egyeztetés ez, mint amikor Emmanuel Macron nemrég találkozott az egykori olasz baloldali kormánypárt, a Demokrata Párt vezetőivel.

A francia–olasz viszály egyes elemzők szerint akkor kezdődött, amikor Macron tavaly lenézően beszélt az új olasz kormány kemény, szerinte embertelen bevándorlásellenes politikájáról, lepraként terjedő nacionalista kórnak nevezve a nemzeti-jobboldali pártok térnyerését Európában. A migrációs válság vált az elsődleges csatatérré a két ország vezetése között, az olaszok azzal vádolták meg a franciá­kat, hogy miközben magas lóról bírálják őket, ők maguk senkit nem hajlandók befogadni a Földközi-tengeren kimentett emberek közül.

Bevándorlók a két ország határán. A migrációs válságban eltérő álláspontot képviselnek a felek
Fotó: Reuters

Róma azzal is megvádolta Párizst, hogy a francia csendőrök a határon átosonva csempésznek Olaszországba illegális bevándorlókat; ezt Matteo Salvini olasz belügyminiszter, a Liga vezetője nemzetközi szégyennek nevezte. A feszültséget tovább gerjesztette januárban Luigi Di Maio, amikor Afrika gyarmatosításával vádolta meg a franciákat. „Amennyiben Franciaországnak nem lennének afrikai gyarmatai, mert így kell azokat nevezni, a világnak csak a tizenötödik legjelentősebb gazdasága lenne, s annak köszönhetően áll az elsők között, amit Afrikában művel” – mondta.

Az Európa jövőjéről alkotott eltérő elképzelések mellett az is hozzájárult a viszály elmérgesedéséhez, hogy a külpolitikai üzenetváltásokat belpolitikai célokra akarják használni a felek, vélik elemzők. „Macron tökéletes célpontnak tekinti az elitellenes politikusokat, de ez fordítva is igaz, hiszen az olaszok szemében a francia elnök testesíti meg mindazt, amit elvetnek” – nyilatkozta a France24 hírcsatornának Jan Zielonka, az Oxfordi Egyetem professzora.

Macron ugyanis súlyos népszerűségvesztésnek néz szembe odahaza, miközben a két olasz kormánypárt egymást túlharsogva igyekszik támogatókat szerezni. „Milyen országban fordulhat elő, hogy a munkaügyi miniszter felel a külpolitikáért?” – teszi fel a kérdést Paolo Feltrin, a trieszti egyetem politológusa, utalva arra, hogy Di Maio a munkaügyi tárca vezetője, Salvini pedig belügyminiszter, miközben Enzo Moavero Milanesi külügyminiszter hangja alig hallható.