Digitális gengszterek korszaka?

Görbe tükröt tart a brit társadalom elé egy nemrég bemutatott brexitfilm. Bár a kritikusok többsége művészeti szempontból nagyon is elégedett a kilépés okait boncolgató mozival, a politikusokra ez aligha jellemző. Önös vezetői érdekek, egy széttöredezett társadalom és a közösségi média véleményformáló ereje másfél órában.

Dominic Cummings fejében született meg a nyertes szlogen. Szerezzük vissza az ellenőrzést!

„Egy olyan politika ideje jött el, amit lehetetlen irányítani” – a brit belpolitika jelenlegi állapotát elnézve utóbbi lehet a nemrég bemutatott brexitfilm, a Brexit: The Uncivil War kulcsmondata. Az először a Channel 4 brit csatornán sugárzott filmet már most több mint egymillióan látták, a nézők pedig élnek-halnak a brexitkampány visszásságait felvonultató moziért. Pedig gyakorlatilag nincs benne semmi, ami pozitív színben tüntetné fel a nagy-britanniai eseményeket. Sőt.

A film középpontjában egy politikai tanácsadó, Dominic Cummings áll, aki bár valóban a hivatalos kilépéspárti csoport, a Vote Leave kampányigazgatója volt – a dramaturgiai túlzások ellenére – nem egymaga felel a 2016. június 23-i szavazás kimeneteléért. A Szerezzük vissza az ellenőrzést brexitszlogen viszont nagyon is az ő érdeme: a politikai tanácsadó kitűnően ráérzett arra, hogy mivel lehet megfogni a kicsit is euroszkeptikus briteket. Az EU ellenőrzést gyakorol a hatá­raink, a jogszabályaink és a pénzünk felett – szólt az üzenet, amit sikerül tovább árnyalni Törökország uniós csatlakozásának lehetőségével.

Míg ezek a tényezők egyáltalán nem érdeklik a londoni multikulturalizmus szülötteit (és az oda bevándoroltakat), a vidéki Angliában egészen más a helyzet: a film egy jelenete Essex egy meglehetősen szegényes és szegregált szavazókörzetében játszódik, amelynek létezéséről még a megye egyik parlamenti képviselője sem tud. Az „elfeledett milliók” jelenségét – amit Donald Trump amerikai elnök megválasztásakor már megismerhettünk – a britek esetében súlyosbítja, hogy az ott élők elpanaszolják: az olcsó európai tömeg löki ki őket a munkaerőpiacról.

Az egyéni érdekeknél is vitatottabb a kilépéspártiak szavazatszerzése: a Vote Leave csoportot tavaly megbírságolták, mert a megengedett hétmillió fontnál többet költött kampányfinanszírozásra. Csak 2,7 millió fontot a kanadai AggregateIQ techvállalatnak fizettek ki, amelyről okkal feltételezhető, hogy a közösségi média berkeiben csak szitokszóként emlegetett Cambridge Analytica módszerével – tehát felhasználók adatainak és preferenciáinak lopásával – dolgozott. A jelenség meglehetősen hangsúlyos szerepet kap a filmben: egyfajta információs háborúként, egy hatalmas, immár digitális térben zajló kampányként mutatják be a brexitet.

Dominic Cummings fejében született meg a nyertes szlogen. Szerezzük vissza az ellenőrzést!

A sötét szobákban dolgozó számítógépes zsenik pár kattintásunkból pontosan ki tudják olvasni, hogy mekkora valószínűséggel vagyunk kilépéspárti szavazók. Vagy hogy mit kell tenniük azért, hogy azzá váljunk. A film végső üzenete mindenesetre jóval leegyszerűsítőbb, mint a valóság: a brexitkampány megtalálta a közösségi médiában rejlő kiskapukat (értsd: csalt), így nyerni tudott. Az emlegetett társadalmi és földrajzi különbségek pedig bár léteznek, a népszavazás kimenetele gyakorlatilag a Facebookon dőlt el.

Mindezek fényében könnyebben értelmezhető, hogy a brit politika az utóbbi években miért küzd kényszeresen az információval való visszaélés és az álhírek ellen. Nemrég egy londoni parlamenti vizsgálat „digitális gengszternek” nevezte Mark Zuckerberget és cégóriását, és a politikai tartalmú hirdetések forrásának mielőbbi megjelölésére szólított fel.

A brexitfilmben egyébként nem nevezik nevén a Facebookot, de az orrunkra kötik a meghökkentő adatot, miszerint Cummings és a Vote ­Leave közvetlenül a népszavazás előtt egymilliárd célzott, politikai tartalmú hirdetést juttatott el a szavazókhoz. Márpedig hol lehetne ezt megtenni, ha nem a világ legnagyobb közösségi hálózatában.

Online fogyasztóként is okkal merül fel bennünk a kérdés: hova tűntek a hús-vér politikusok? Ebből a szempontból egyik londoni vezetőnek sem ajánlanánk szívesen a filmet, mert az rámutat egy valós problémára: öncélúnak és mindenféle karizmát nélkülözőnek mutatja be az elitet. Nigel Farage és Boris Johnson a brexitpárti oldalon például kifejezetten ostoba karakterek, de a konzervatív „hősök”, David Cameron exminiszterelnök és az akkoriban a brexit ellen kampányoló Theresa May sem kapnak túl sok műsoridőt. A bemutatottak alapján a Westminsterben gyakorlatilag azt sem tudják, hogy mire megy ki a népszavazás. Kitűnően előrevetítik, hogy miért tartunk most ott, ahol: alig több mint három héttel a kilépés előtt sincsenek konkrétumok.

Robbanó borítékok

Házi készítésű gyújtószerkezeteket találtak tegnap három londoni helyszínen. A borítékokba csomagolt szerkezetek közül kettőt is ír pecséttel láttak el, így a Scotland Yard terrorellenes egységei az írekkel együtt nyomoznak – adta hírül tegnap a sajtó, amely a lehetséges indítékokról lapzártánkig nem közölt részleteket. A londoni terrorellenes erők viszont már tegnap este biztosan állították, hogy a három incidens összefüggésben áll egymással, ám azt is leszögezték: a szerkezetek a borítékok kinyitása után mindössze kisebb tűz okozására voltak alkalmasak. Utóbbi a London nyugati határában fekvő Heathrow repülőtér irodaközpontjában meg is történt: az egyik alkalmazott kinyitotta a csomagot, ami kisebb lángra kapott. A másik két borítékot a City repülőtér közelében, egy irodaházban, illetve a Waterloo vasúti és metróállomás postázójában találták.