A kiegészítő szakértői értékelések megerősítették azt a valószínűségi következtetést, hogy Timmermans tevékenysége során kevésbé mutatott érzékenységet a nyugat-európai tagállamok jogállamiságát érő kihívások egyes kirívó eseteinél (például a véleménynyilvánítás szabadsága, a tudományos élet szabadsága, vallásszabadság, egyesülési szabadság, az egyenlő bánásmódhoz való jog, a kisebbségekhez tartozó személyek – köztük a romák és a zsidók – jogai kérdésében például Franciaországot, Németországot vagy éppen Svédországot érintően).

A hivatal megvizsgált 389 közleménye, dokumentuma ugyanis összességében egy kommunikációs szinten is következetlen látszatú biztosi működést jelenítenek meg, amely a maga diskurzusaival alkalmas lehetett arra, hogy csökkentse hivatalának tekintélyét, ezáltal pozíciója jelentőségét a közvélemény jelentős részének szemében. Ehhez hozzájárulhatott például az is, hogy 2017 elején Timmermans (a Bizottság alelnökeként) magyarázkodni kényszerült amiatt, hogy végül mégsem adták ki a szinte teljesen elkészült, tagállami szintre lebontott újabb antikorrupciós jelentést. A biztos állásfoglalásai az integráció mélyítése helyett, végső soron hozzájárulhattak az Unió mostani politikai megosztottságának, belső válságának súlyosbításához. Ezt a folyamatot segítette elő egyrészt az uniós biztos kommunikációjában, hivatalos stílusában is megjelenő verbális 3. oldal agresszió, illetve „csendes” politikai rombolás, másrészt a korábban jóval fajsúlyosabb hatású, ugyanakkor időnként vissza-visszatérő fogalmak és kifejezések (például jogállamiság) devalválódása a politikai kommunikációs megfontolások oltárán.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!