Afrika már nem a nyomor földje

Habár Afrikából naponta érkeznek Európába is bevándorlók, többen közülük menekülésük indokaként az otthoni, kibírhatatlan körülményeket, a folyamatos fegyveres konfliktusokat, a pusztító szegénységet megjelölve, a valóságban a tőlünk délre elterülő kontinens messze nem egységes és nem az a halott és szörnyű föld, amelynek sokszor beállítják a médiában különböző politikai célok érdekében. Etiópia negyven éve maga mögött hagyta az éhínséget, Kenya atlétái se mezítlábas pásztorok egy ideje, Nigéria pedig a világ egyik legnagyobb olajkitermelője. Csak az imázsuk nem tökéletes.

Johannesburg aranyvárosának sziluettje. Mindenhonnan magához vonzza a pénzt és a munkáskezet Fotó: Siphiwe Sibeko Forrás: Reuters

A Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik leggazdagabb országa lehetne ásványkincsei, hatalmas területe és stratégiai fekvése folytán, ennek ellenére még afrikai viszonylatban is koldus­szegénynek számít. Ennek oka Tarrósy István szerint többek között az, hogy a kinshasai kormány képtelen megadni az országnak a humán biztonságot, azaz a mindenki számára elérhető tiszta ivóvizet, az élelmet, a stabilitást, a keze nem ér el a távolabbi területekre, ahol pedig helyi hadurak dominálnak. Ezzel szembeállítható a helyi szinten jól kormányzott Angola, amely néhány évtized alatt tudott nemzetközi szinten is húzóerővé válni, olyannyira, hogy a volt gyarmattartó Portugália szakemberei igyekeznek munkát találni az 1975-ben elhagyott államban, Luanda pedig ma drágább, mint Lisszabon.

Ehhez viszont az kellett, hogy egy ember, José Eduardo dos Santos irányítsa az országot 1979-től 2017-ig, mégpedig vaskézzel. Hogy mennyire lehetett korrupt a rendszer, azt jól jelzi, hogy Afrika nyolcadik leggazdagabb embere Isabel dos Santos, a volt elnök leánya. Úgyszintén nem épp liberális gondolkodásáról híres Paul Kagame, Ruanda elnöke, aki 2000 óta irányítja a fájdalmas múltú, apró kelet-afrikai államot. A népirtás emléke ugyan kitörölhetetlen, de a mai Ruanda Tarrósy István szerint mérföldes léptekkel halad előre, összehasonlíthatatlan az 1994-es állammal.

Botswana ugyancsak a jó kormányzás példáját hozza, ott a hatvanas évek közepétől szinte kizárólag azzal foglalkoztak, hogy eladták a gyémántot a külföldieknek, elsősorban Dél-Afrikának, emellett ha kellett, időnként mosogatták a nagy és erős szomszéd szennyesét. Így került nemzetközi forgalmazásba botswanai filmként több olyan alkotás, amelyeket Dél-Afrika készített, de az apartheid miatt számos nyugati állam nem akart volna megvenni, például a Sivatagi show című természetfilm vagy az Istenek a fejükre estek című vígjáték. Ma Botswana már nemcsak eladja a gyémántokat, hanem a szolgáltatási rendszerét is fejleszti, ez például a banki vagy a biztosítási területen is igen fejlett.

Fotó: Reuters

Afrika kitörési pontjai között azonban nem csupán az üzlet található meg, bár nyilván az a legfontosabb, hogy a szép makrogazdasági mutatók mikor eredményeznek teli polcokat a boltokban, elégedett vevőkkel, kivilágított városi utcákat és pontosan járó buszközlekedést. De ahogy a világon mindenhol, Afrikában is megdobogtatja a honfiúi szíveket, ha a nemzeti melegítőben áll az olimpiai dobogó felső fokán valaki, aki az országból származik. Az európai fejekben ma is az él, hogy Kenya futói feltehetően tehetséges pásztorfiúk, akik éveken át rohangálnak a szavannákon, miközben ma egy milliárdos sportvállalkozásról beszélünk, amely a nairobi kormány kiemelt projektje. A pásztorfiúk profi sportolók, nagyon komoly háttérmunkával, edzőtáborokkal, amelyeknek konkrét céljuk is van.

Kenyai futók magaslati edzőtáborban. Már telik cipőre
Fotó: Reuters

– Ez egyfajta példaképképzés is. A futók maguk is figyelnek arra, hogy a sikereikből visszaadjanak a többieknek, az utódoknak, a közösségnek – mondta a szakértő, aki személyesen is megfigyelhette, milyen távol áll a mai futóképzés az egykori pásztorfiúk szaladgálásától. Ezt a rendszert Etiópia, a magyarországi viccek örökös éhezőországa is felismerte, nem is véletlen, hogy a közép- és hosszútávfutók világában Kenya és Etiópia kiemelkedik, hozzájuk sokszor csak olyan futók tudnak felnőni, akik elfogadják valamely külföldi ország ajánlatát, és hazát váltanak. Ahogy Magyarországon a kajak-kenuban, úgy Kenyában és Etiópiában a futásban igaz, hogy nehezebb az országos bajnoki címet megszerezni, mint az olimpiát megnyerni.

De az igazi kötőanyag persze Afrikában is a foci. A nigériai Szuper Sasok úgy tudnak egy egész ország hőseivé válni, hogy a nagyon is élő törzsi ellentéteket elmossa a futball varázsa, és a keresztény ibók és az iszlámot követő fulanik is együtt szurkolnak a nemzeti tizenegynek. Elefántcsontpart pedig a polgárháború poklából nem kis részben azt követően tudott kiemelkedni, hogy az ország élő nemzeti hőse, Didier Drogba 2005-ben az öltözőben magához ragadta a mikrofont, csapattársaival együtt térdre ereszkedett, és élő tévéadásban arra kérte a harcoló feleket, hogy tegyék le a fegyvert. – A foci ott minden. Néhány éve magyar civil szervezetek munkatársaival dolgoztunk Kongóban, ahol hamar megszerveztek egy meccset, ahol a magyarok a helyiekkel játszottak. Egy nullra nyertünk. A mérkőzést közel kétezren nézték meg – meséli a megdöbbentő eseményt Tarrósy István. Mert ez is része Afrika realitásának.