Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság leköszönő elnöke már nem változik meg: ő valóban az Európai Egyesült Államok híve volt és maradt a mai napig. Hű követője az Európai Unió egyik jellegzetesen föderalista és globalista „alapító atyjának”, Jean Monnet-nak.
Ezt sikerült bizonyítani legutóbb az Euronews nevű tévécsatornának adott interjújában, amelyben – mondhatnánk, szokás szerint – Orbán Viktorról is nyilatkozott, akivel – mint mondja –, „a személyes kapcsolata továbbra is nagyon jó”.
A nyilatkozat e részét már sokan ismertették: azt mondta, hogy a magyar miniszterelnököt nem tartja európai vezetőnek, mert „ő magyar!”. Kifejtette, hogy Orbán „első számú gondja az országa, nem pedig Európa. És ez hatalmas hiba. Ha csak a saját országunk érdekel bennünket, ahol feltüzeljük az érzelmeket, anélkül, hogy figyelnénk a tágabb európai összefüggésekre, akkor nem vagyunk európai vezetők, vak nemzeti vezetők vagyunk”.
Valójában nincs ebben a nyilatkozatban semmi meglepő: azt adta Juncker, ami a lényege.
Juncker lényege pedig a globális, nemzetek feletti, kozmopolita gondolkodásmód. Luxemburgi politikusként indult, de az igazi identitása nem nemzeti, hanem európai, illetve globalista.
Juncker az unió azon vonulatához tartozik, amelyik kezdettől fogva az Európai Egyesült Államok megvalósításán gondolkodott. Ide tartozott az úgynevezett „alapító atyák” közül elsősorban a már említett Jean Monnet – mert sajnos az alapító atyák döntő többsége is föderalista volt –, aki ugyan francia területen született, de nagyon hamar világpolgárrá változott, s akinek a tervei alapján Robert Schumann francia külügyminiszter 1950. május 9-én kiadta nyilatkozatát, amelyben felkérte az európai országokat, hogy szén- és acéltermelésüket Európa első nemzetek feletti intézményében szervezzék meg: ez lett az Európai Szén- és Acélközösség.
Monnet is, Juncker is – a realitásokat felismerve – lépésről lépésre akarták az áhított célt, a teljes föderalizmust elérni. Juncker így nyilatkozott erről 1999-ben a Spiegelben: „Mi elhatároztunk valamit, amit aztán elhelyezünk a köztudatban és várunk egy darabig, hogy mi fog történni. Ha nincs nagy kiabálás, ha nincsenek lázadások, mert a többség nem is érti, hogy mit határoztunk el, akkor folytatjuk – lépésről lépésre, amikor már nincs visszaút.”
