Az Aral-tó tragédiája teljesen átalakította a környezetét is

Az Aral-tó a világ egyik legnagyobb kiédesedett, csökkent sós vizű medencéje volt, amelyet az Amu-Darja és a Szir-Darja táplált. A szovjet vízelterelési projektek azonban néhány évtized alatt kiszárították a tavat, falvak életét lehetetlenítették el, a tájat sósivataggá változtatták, és máig tartó ökológiai válságot indítottak el. Bár az északi rész helyreállítása biztató jeleket mutat, a déli medence már nem menthető meg.

Megfeneklett hajó roncsa a tó kiszáradt medrében Fotó: Wikimedia Commons

A mezőgazdasági termelés valóban nőtt: 1960 és 1988 között Üzbegisztán gyapottermelése 80 százalékkal, Türkmenisztáné több mint 350 százalékkal emelkedett. A környezeti ár azonban mérhetetlen volt.

Az Aral-tó drámai összeomlása

Az Aral-tó vízhozama évente mintegy 70 köbkilométerről időnként 20 köbkilométer alá csökkent. A tó hatalmas kiterjedésű víztömege elkezdett visszahúzódni, majd látványosan zsugorodni. Az 1990-es évekre vízkészletének háromnegyede eltűnt, felszíne felére csökkent, a mélysége pedig több mint 20 méterrel apadt.

Gyapotültetvények az Aral vidékén (Fotó: Adras Travel)

A kikötők használhatatlanná váltak, a halászati ipar összeomlott. A helyén maradt meder sós-poros sivataggá változott, amelyből évente több százmillió tonna por került a levegőbe. A szél a sót és az egykori mezőgazdasági vegyszerek maradványait hatalmas területekre szórta szét. 

A vízfelület visszahúzódása sok faluban egy generáció alatt akár 30 kilométert is elért. 

A lakosság jelentős része elvándorolt. A maradók körében légzőszervi betegségek, mérgezések és ivóvíz-eredetű problémák sokasága jelent meg. 2000-re a déli medence két kisebb tóra szakadt. A keleti rész később teljesen eltűnt. A világ ekkor szembesült először a katasztrófa valódi méretével: a szovjet hatóságok évtizedekig titkolták az adatokat. A fordulatot a NASA 2003-as műholdfelvételei hozták el, amelyek cáfolhatatlanul mutatták be az összeomlást.

Újjászületés és remény

2005-ben a kazah kormány és a Világbank támogatásával megépült a 13 kilométer hosszú KoKaral-gát. Feladata az volt, hogy elválassza az északi Kis-Aralt a déli résztől, és lehetővé tegye a vízszint stabilizálását.

Egy tengeri eredetű laposhal-féle, ami csak az Aral-tó csökkent sós vizében fordul elő (Fotó: Hans Hillewaert / Wikimedia Commons)

A hatás meglepően gyors volt. 

A vízszint emelkedni kezdett, a sótartalom csökkent, a halállományok visszatértek. A korábban elhagyott halászfalvak némelyike újraéledt. 2006-ban a beszámolók már gazdaságilag jelentős halrajokat említettek, amelyek exportja egészen Ukrajnáig eljutott. Egy évvel később a Kis-Aral vízszintje 38 méterrel magasabb volt, mint a gát megépítése előtt.

Az Aral-tó napjainkban (Fotó: World Atlas)

Bár az északi rész helyreállítása sikertörténetnek számít, a déli medence – különösen az üzbegisztáni rész – mára gyakorlatilag menthetetlen. Az ide vezető folyók vízhozama nem elegendő, és a mezőgazdasági vízigény továbbra is rendkívül magas. A térségben élőknek ma is hosszú távú egészségügyi és szociális terhekkel kell szembenézniük, miközben a táj továbbra is sivatagosodik.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.