Az Aral-tó tragédiája teljesen átalakította a környezetét is

Az Aral-tó a világ egyik legnagyobb kiédesedett, csökkent sós vizű medencéje volt, amelyet az Amu-Darja és a Szir-Darja táplált. A szovjet vízelterelési projektek azonban néhány évtized alatt kiszárították a tavat, falvak életét lehetetlenítették el, a tájat sósivataggá változtatták, és máig tartó ökológiai válságot indítottak el. Bár az északi rész helyreállítása biztató jeleket mutat, a déli medence már nem menthető meg.

Megfeneklett hajó roncsa a tó kiszáradt medrében Fotó: Wikimedia Commons

Az Aral-tó eltűnő világa

Az Aral-tó valaha a bolygó egyik legnagyobb tava volt. Eredetét tekintve egy rég eltűnt hatalmas beltenger, a Paratethys maradványa, a Kaszpi-tengerrel és a Fekete-tengerrel együtt. Több mint tízezer éven át vízi élőlények sokaságának adott otthont, köztük a tengeri eredetű tokhalnak, számos sügérfélének és gazdaságilag hasznos rajhalaknak. Mára azonban mindez eltűnt. A meder helyén hatalmas sósivatag terül el, a hajók pedig rozsdás roncsokká váltak. 

Elhagyott hajók a szárazulattá vált egykori tómederben Fotó: Uzbek Travel

A korabeli beszámolók még egy teljesen más világot őriznek: Pierre Benoit francia író 1933-ban „kék szenvedélyvirágokról” írt, amelyek tavasszal az Aral-tó partját borították. 

Ez a látvány mára csak emlék. 

A történelmileg Amu-Darja és Szir-Darja által táplált Aral-tó akár 68 ezer négyzetkilométeres felszínnel is rendelkezett. A folyók forrásvidékét a Pamír és a Tien-san gleccserei adták, amelyek elegendő vizet juttattak a medencébe, még akkor is, ha a nagy hőség a víz jelentős részét elpárologtatta. 

Az Aral-tó vízfelülete egy 1989-ben ( a képinzert bal szélén) és egy 2014-ben készült űrfotón  Fotó: NASA

A tó környéke élő vidék volt. Halászfalvak, állattartó közösségek és mezőgazdasági telepek épültek rá, amelyek aktív kereskedelmet folytattak Közép-Ázsia térségeivel. 

A természeti egyensúly évszázadokon át fennállt.

1949-ben egy különös jelenség is bekerült a sajtóba: a kazahsztáni Kazaly falura „békaeső” hullott, amikor egy erős vízsugár több közeli tóból békákat sodort a településre. Akkoriban még ez is az élő vízvidék sajátos jelenségének számított.

A fordulat, amikor beavatkoztak a természet rendjébe

A második világháború után a szovjet vezetés úgy döntött, hogy drasztikusan növeli a „fehér aranynak” nevezett gyapot termelését. Az 1950-es évektől kezdve Közép-Ázsia köztársaságai, különösen Üzbegisztán, gyors ütemben terjesztették ki mezőgazdasági területeiket. A cél érdekében hatalmas öntözőrendszereket építettek, amelyek az Amu-Darja és a Szir-Darja vizét csatornába terelték.

Archív fotó Aral-tavi halászokról, még a krízis előtti időkből  Fotó: Nuratau Travel

1956-ban megnyílt a gigantikus méretű, 1100 kilométer hosszú Karakum-csatorna, amely az Amu-Darja vizét vezette a gyapotültetvényekre. Ez csak egy volt a sorozatos vízelterelések közül, amelyek Szovjet-Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán számos régióját érintették.

A mezőgazdasági termelés valóban nőtt: 1960 és 1988 között Üzbegisztán gyapottermelése 80 százalékkal, Türkmenisztáné több mint 350 százalékkal emelkedett. A környezeti ár azonban mérhetetlen volt.

Az Aral-tó drámai összeomlása

Az Aral-tó vízhozama évente mintegy 70 köbkilométerről időnként 20 köbkilométer alá csökkent. A tó hatalmas kiterjedésű víztömege elkezdett visszahúzódni, majd látványosan zsugorodni. Az 1990-es évekre vízkészletének háromnegyede eltűnt, felszíne felére csökkent, a mélysége pedig több mint 20 méterrel apadt.

Gyapotültetvények az Aral vidékén  Fotó: Adras Travel

A kikötők használhatatlanná váltak, a halászati ipar összeomlott. A helyén maradt meder sós-poros sivataggá változott, amelyből évente több százmillió tonna por került a levegőbe. A szél a sót és az egykori mezőgazdasági vegyszerek maradványait hatalmas területekre szórta szét. 

A vízfelület visszahúzódása sok faluban egy generáció alatt akár 30 kilométert is elért. 

A lakosság jelentős része elvándorolt. A maradók körében légzőszervi betegségek, mérgezések és ivóvíz-eredetű problémák sokasága jelent meg. 2000-re a déli medence két kisebb tóra szakadt. A keleti rész később teljesen eltűnt. A világ ekkor szembesült először a katasztrófa valódi méretével: a szovjet hatóságok évtizedekig titkolták az adatokat. A fordulatot a NASA 2003-as műholdfelvételei hozták el, amelyek cáfolhatatlanul mutatták be az összeomlást.

Újjászületés és remény

2005-ben a kazah kormány és a Világbank támogatásával megépült a 13 kilométer hosszú KoKaral-gát. Feladata az volt, hogy elválassza az északi Kis-Aralt a déli résztől, és lehetővé tegye a vízszint stabilizálását.

Egy tengeri eredetű laposhal-féle, ami csak az Aral-tó csökkent sós vizében fordul elő  Fotó: Hans Hillewaert / Wikimedia Commons

A hatás meglepően gyors volt. 

A víszint emelkedni kezdett, a sótartalom csökkent, a halállományok visszatértek. A korábban elhagyott halászfalvak némelyike újraéledt. 2006-ban a beszámolók már gazdaságilag jelentős halrajokat említettek, amelyek exportja egészen Ukrajnáig eljutott. Egy évvel később a Kis-Aral vízszintje 38 méterrel magasabb volt, mint a gát megépítése előtt.

Az Aral-tó napjainkban  Fotó: World Atlas

Bár az északi rész helyreállítása sikertörténetnek számít, a déli medence – különösen az üzbegisztáni rész – mára gyakorlatilag menthetetlen. Az ide vezető folyók vízhozama nem elegendő, és a mezőgazdasági vízigény továbbra is rendkívül magas. A térségben élőknek ma is hosszú távú egészségügyi és szociális terhekkel kell szembenézniük, miközben a táj továbbra is sivatagosodik.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.