Jarosław és Krosno

Szombat reggelenként olvasható lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítsen most, a lengyelek példájával.

„Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.”

Igen. Vagy majdnem. Ugyanis már nem pörögnek ki. Legalábbis a gyerekek már nem. A gyerekeink olyasféle utakon járnak, amelyektől mi iszonyodtunk egykoron. S talán egyszer majd ők is iszonyodni fognak. Ha igen, akkor tudhatjuk, megmaradt a világ...

Az pedig egészen biztos, hogy Európa addig van, ameddig vannak ilyen főterek. Európa az a lélek, amelyik megalkotta az ilyen főtereket. Európa ez a lélek. És persze a kereszténység.

Jarosławban járunk.

S ha az ember Jarosławban jár, hát mindenképpen eszébe kell jusson Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem, a város alapítója. S az a tény, hogy Jarosław egészen 1340-ig a halicsi fejedelemséghez tartozott. A magyar szellem egyik nagyszerű alkotása, a XIX. század végén Rudolf főherceg védnöksége alatt megjelent, 21 kötetes, AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA ÍRÁSBAN ÉS KÉPEKBEN című monumentális mű Galíciát bemutató kötetében olvashatjuk:

„Kelet-Galíczia, vagyis a mint akkor nevezték, a czerveni vagy vörös föld, a két állam közt feküdt és sokáig bizonytalan volt, hogy a két nagy népcsoport melyikének jut, mert a 981-ki hódítás nem volt állandó. Mikor Lengyelország I. Chrobry Boleszló alatt hatalmas lendületnek indult, s a tótságot, Morvát, Luzsiczát, Meissent, Pomerániát meghódította, 1018-ban a czerveni földre került a sor, melyet Boleszló második rutén hadjáratában visszanyert Lengyelországnak. De mikor Boleszló halálával nagyszerű alkotása is összeomlott, s fia, II. Mieszkó ellen 1031-ben nagy szövetség alakult, ezt I. Jaroszláv rutén fejedelem arra használta, hogy a czerveni városokat elfoglalja.”

No, hát ez az I. Jaroszláv alapította Jaroslawot.

S hogy aztán mi lett?

Aztán cifra háborúságok következtek! Lássuk tovább a már idézett művet:

„Ez ország első uralkodó fejedelme Rostislavicz Rurik, fővárosa a Szan partján fekvő Przemysl volt. De Rurik csakhamar meghalt s testvérei megosztoztak az uralkodáson; Wolodár Przemysl-t, Wasylko Trembovlát kapta. De még erős küzdelmeket kellett az ország birtokáért folytatniok, s e harczokat sulyos bűntettek kisérték. Rurik és Wasilko orvúl megölették ellenségöket, a vladimiri Jaropelket; a megöltnek testvére, Szwatopelk nagyfejedelem Igorewicz Dáviddal kiszúratta a szemét Wasylkónak; mire a nagyfejedelem megtámadta a Rostislávok országát s Kálmán magyar királyt hívta segítségül. Először vonúlt át Magyarország királya – 1099-ben történt – a Kárpátokon, de a Rostislávok és szövetségeseik, a kunok, Przemyslnél tönkre verték. Csak e döntő diadal után maradtak a Rostislávok a czerveni föld háborítatlan birtokában s azt a senioratusi rend ellenére gyermekeikre hagyhatták örökül. (...) Jaroszláv fia, II. Vladimir könnyelmű fejedelem volt; vad házasságban élt egy pap feleségével, a mi a bojárokat új lázadásra ösztönzé, mely Vladimirt elűzte s a szomszédos Ladomér fejedelmét, Mstislavicz Románt juttatta Halics trónjára. Ekkor III. Béla magyar király, kihez Vladimir menekült, arra határozta el magát, hogy a Kárpátokon túl magyar secundogeniturát alapít. Vladimirt egyszerűen félre tolta, sőt fogságba vetette, maga Halicsba nyomúlt, elűzte Románt és ott második fiát, Endrét ültette a trónra.”

Hát, így mentek a dolgok akkoriban. Aztán Jarosław egészen 1340-ig a halicsi fejedelmség alá tartozott, amikor is Nagy Kázmér lengyel király visszaterelte a várost a lengyel korona alá. Majd rövid időre visszakerült a magyar királyság tulajdonába, Nagy Lajos királyunk kormányzója, Opolei László magdeburgi városjogot adományozott Jaroslawnak, és a város 1387-ben immáron 400 esztendőre lengyel fennhatóság alá került. Itt verte meg a svédeket Stefan Czarniecki 1656-ban. Ide tért vissza a kahlenbergi és a párkányi csatából Sobieski János. Járt erre Erős Ágost lengyel király, Nagy Péter cár, és évekig élt itt II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem urunk asszonya, Sarolta Amália hercegnő. 1711-től, a szabadságharc leverése után a Fejedelem és Bercsényi Miklós hosszabb időt töltött a városban, és Jarosław lett a kuruc menekülők és bujdosók központja. És most Jarosław főterén ballag tétován az ősz. Bekukkant mindenhova. Bekukkant az elmúlott évszázadok háta mögé, apró zugokba, a csöndek szemébe néz, limlomokat, kacatokat válogat, mustrál, sétál az idővel, karonfogva, két öregúr a semmiségek világából, a múltból, amelyben még érdemes volt élni...

Bekukkant az ősz a régi házakba is.

Mindenekelőtt az Orsetti-házat látogatja meg – valamiért olyan magyarféle ősz ez, vagy mi a fene... Az Orsetti-házban lakott Rákóczi, miután leverték a szabadságharcot. Itt lakott, tárgyalt Péter cárral, és egy darabig azt hitte, hazatérhet majd egyszer.

Nem térhetett haza. S e felismerés rettenetét és melankóliáját is őrzi az Orsetti-ház Jarosław főterén.

Aztán itt a Gruszewicz-ház. Rajta Tadeusz Mazurkiewicz emléktáblája. Derék lengyel hazafi volt, Isten nyugtassa. S íme egy ház, amely arról mesél, hogy Itáliából és a messzi Skóciából is vezettek utak Jarosławba. Ez a ház eredetileg az Attavanti családé volt. Gulio Attavanti építtette még a távoli 17. században. S eltűnt aztán a család, s jött helyükbe egy skót. Sokért nem adnám, ha tudhatnám, hogy kerül egy skót Jarosławba...

Kicsit odébb áll a Rohm-polgárház. Eredetileg a 16. században épült, majd a 18. században átépítették. Egy gyógyszerész családé volt, itt üzemelt a Fekete Sas patika. Most játékbolt van benne – és egy szomorú szemű boci.

Odaát, a tér másik felén áll a Burger-ház. Ez is afféle lábas-ház, mint amilyen a Rákóczié – s csak a múltkor építették, a közeli 16. században.

A tér közepén pedig büszkén áll a gyönyörű városháza. Falán a Szolidaritás, II. János Pál és Jagelló Ulászló emlékezete. Tényleg...

Milyen jó is azoknak, akiknek a közelmúltból is vannak igazi hősei!

Miután körüljárta a Ryneket, tovább ballag tétován az ősz. Régi, halott barátjával, Leon Czekhowski őrnaggyal van találkája. Czekhowski őrnagy az 1848-49-es magyar szabadságharc egyik lengyel hőse volt, az erdélyi lengyel légió gyalogságának parancsnoka. 2001-ben állított emlékére kopjafát a krakkói magyar főkonzulátus. A krakkói konzulátus azóta bezárt -örök szégyenünkre!–, de Chekhowski őrnagy kopjafája áll még a jaroslawi lengyel-magyar barátság emlékművénél. Az emlékműre Stanislaw Worcell gyönyörű sorait írták:

„Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”

És még ez:

„Tisztelet a függetlenségért harcoló lengyel és magyar hősöknek.”

Igen... Tisztelet. S most esély van arra is, hogy a hősök áldozata nem volt hiábavaló. S talán az egészségesebbnek látszó lengyel tölgy ereje átragad miránk is. Megérdemeljük – mindannyian...

Itt, Jarosławban van egész Lengyelország legrégebbi jezsuita temploma.

Ide is szeret elbújni az ősz. És a csönd. Elüldögélnek a padokon, nézik a főoltár Mária képét, amely egyedül túlélte a pusztító tűzvészt, és nagyokat hallgatnak.

Az utolsó séta pedig a Benedek-rendi apátságba vezet.

Itt is egy emléktábla állítja meg az utazót, felirata szerint „II. Rákóczi Ferenc fejedelem, az 1702–1711 évi magyar szabadságharc vezére itt töltötte kíséretével együtt a küzdelem bukása után önkéntes emigrációja első hónapjait”.

Hát igen, itt...

Abban az apátságban, amelyik oly nagyon gyakran cserélt gazdát a rettenetes történelem során. Először az Osztrák–Magyar Monarchia katonái foglalták el és űzték el innen a szelíd szerzeteseket és még szelídebb nővéreket. Aztán a lengyel hadsereg visszavette. Ezután a megszálló németek hadserege telepedett be ide. S mi tagadás, apátságoknak, kolostoroknak nem szokott jót tenni, ha hadseregek telepszenek falaik közé. Ennél már csak a kommunizmus tud többet ártani a kolostoroknak és templomoknak. A kommunizmus beteg évtizedei alatt volt itt iskola, kollégium, utóbb még szálloda is – aztán 1991-ben végre visszakapták a bencések. S azóta ismét ők vigyázzák itt a csöndet, az életet, és a szelíd elmúlást.

A kápolnában gyönyörű fekete oltár fogad. És a hős pap, Popielusko atya képe a falon. Ahogy leül az ember, kicsit körülnézni, elmereng, hogy alig húsz évvel ezelőtt rom volt itt minden. S elmúlott idők iszonyatáról mesél a fekete terem. A már emlegetett megszálló német csapatok karbiddal akarták megsemmisíteni a kolostort. Ám az itt felhalmozott karbid nem robbant be, ellenben akkora hőt termelt, hogy megfeketedtek tőle a falak. S feketék azóta is -hogy legyen örök emlékezete az embertelenségnek. De legyen emlékezete az örök emberségnek is. Ez Popielusko atya, a mártír pap szobra a kertben. Vörös gyilkosai soha nem moshatják le magukról az ő vérét – de Popielusko nem vádol. Csak szelíden emlékeztet arra, hogy nem csupán egyetlen iszonyat, nem csak egy szörny – ideológia létezett a huszadik században...

Jarosławot elhagyva a lublói kísértet nyomába eredtünk.

Tudják, a huncut Kaszparek Mihály nyomába, aki meghótt – aztán valahogy hamis körmöci aranyak tűntek fel a régi Felvidéken mindenütt, de még bizony Lengyelországban is, amelyik akkoriban úgyis zálogban tartotta az egész Szepességet. Amúgy borkereskedő volt Kaszparek uram, míg meg nem hótt, Tokajból hordta a jó magyar bort egészen Lengyelországig, Krosno városáig. Mert hát Krosnón keresztül vitt a borút, bizony. S a mohos pincelejárókon hajdan gönci hordókat hordtak lefelé a sokféle borkereskedők, hogy aztán híre menjen a magyar bornak, magyar földnek, magyar életnek. Ezért járjuk be Krosnót Kaszparek urammal. Meg azért is, mert az ősz megkehesedett, folyton köhög, morog, érzi a végét. Ennél már jobb egy halottal sétálni, még akkor is, ha olyan huncut halott ez, olyan hamiskártyás, hamis pénzes magyar halott. Tetszhalott...

A krosnoi Rynek nyolcas száma alatt ma bank üzemel – egye meg a fene. Régen ennek helyén állt a városháza, amit Kaszparek uram még ismert.

A hetes szám a főtér leglátványosabb épülete. Ez a közjegyzői ház.

Az ötös szám alatti házban laktak egykor a városatyák. A mai városháza pedig az egyes szám alatt található.

Minekünk azonban mégiscsak a kilences számú ház a legérdekesebb. Ugyanis ez a ház egykoron Dobó István tulajdona volt. A főtértől nem messze áll a plébániatemplom. 38 méter magas tornya külön áll, és ez a torony rejti Lengyelország második legnagyobb, ötmázsás harangját. Ez a harangtorony a város szimbóluma. Amúgy a várost az árumegállító jog és a magyar aszú tette gazdaggá... Aki pedig eljött egészen Krosnóig Kaszparek uram nyomában, el ne mulassza megtekinteni a ferencesek templomát. Már az sem tudható pontosan, mikor épült a templom. Egyesek szerint a XIII. században, mások szerint a XV. század elején, Jagelló Ulászló idejében. De ez majdnem mindegy is. Mert a krosnói ferences templomban a szerelem a lényeg! Egészen pontosan ez:

„Perpetui, nec morta ipsa extinguilis amoris.” Vagyis: „Örökké tartó, a halált is legyőző, végtelen szerelem.”

Van ilyen szerelem, bizony.

S ilyen szerelembe esett az Oswiecim család két tagja, Stanislaw és Anna is. A baj csak az volt, hogy ők testvérek voltak. De olyannyira szerették egymást, hogy Stanislaw Rómába ment, hogy engedélyt kérjen a pápától a házasságra. Az engedélyt végül megkapta. Ám amikor húga meghallotta az örömhírt, a boldogságtól megszakadt a szíve és meghalt. Stanislaw fájdalma nem ismert határt. Még megépíttette az Oswiecim-kápolnát, aztán követte szerelmét a sírba. A kápolnában láthatók a főszereplők: Stanislaw és Anna, valamint szüleik. S ugyanezek az arcok néznek vissza ránk az oltárképről.

Odalent a kriptában pedig középen látható Stanislaw és Anna sírja. Legalább a halálban egymás közelében lehetnek. Körben pedig az Oswiecim család tagjai nyugosznak. Stanislaw és Anna Oswiecim végtelen szerelmétől meghatódva keressük fel a legnagyobb magyar hősszerelmes, Balassi Bálint emlékezetét. Ezt az emlékezetet Krosno mellett, a kamienieci várban találjuk meg. Balassi Bálint apja, János, miután felségsértési perbe fogták és halállal fenyegették, lengyel földre menekült, és 1570-ben megvásárolta Kamieniec várát. Fia, Bálint pedig, aki bizonyos nőügyekből kifolyólag állandóan menekülni kényszerült, ebben a várban lakott először, amikor Lengyelországba jött.

Egy pillanatra megszédült a tél csókjától a táj. S a várudvaron álló KościuszkoTádé is összébb húzza magán a köpönyeget. A hóval lepett piros csipkebogyók mosolyognak még, a sziklák pedig, akik még látták Balassinkat, összevonják szemöldöküket. Nem mintha rosszabbul látnának – csak a vándorokat figyelik, hogy vajon összemaszatolják-e a csöndet...

Nem maszatolják össze.

Garabonciások a vándorok, tudják, mi az illem. Az illendőség csöndjével, megilletődve mennek el a Duklai-szoroshoz.

Ahol három szörnyűséget is látott a csönd és az Isten. 1849-ben is, és 1914-ben is itt törtek be az országba az orosz csapatok, hogy leverjék a magyar szabadságot, s hogy leverjék a Monarchiát a kárpáti harcokban. Aztán 1944-ben öldöklő harc folyt itt a német és a szovjet csapatok között. A két egyforma szörnyállam között, akik véres mancsaikkal osztoztak meg Lengyelországon. Abban a csatában több mint százezer ember halt meg. Talán az ő csöndjük is hallható...

A tél meglegyintette Galíciát. Arcul ütötte, ha szigorúbban akarunk fogalmazni. Aztán megrettent tettétől, és megcsókolta a tájat. S most Galícia itt fekszik előttünk, a harag és a szerelem közt félúton, kiszolgáltatva saját érzelmeinek, emlékeinek, és a korszerűtlen utazók, az örök garabonciások kénye-kedvének.

Vadak érzékeny orra tapogatja valahol a hidegséget.

Ők tudják: nem győzhet sohasem a halál...