Sandomierz és Ujazd – Írott kövek meséje

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Sandomierz, Poland Fotó: LESZEK

Sandomierz városáról óvatosan beszéljünk.

Túl nagy itt a történelem...

Az első lengyel krónikaíró Gallus Anonymus volt, aki III. Boleszlávval érkezett Lengyelországba, valamikor 1110 körül. S hogy honnan jött? Hát Magyarországról, Somogyvárról, az ottani bencés kolostorból, lévén maga is bencés szerzetes. III. Boleszlávval pedig azért találkozott ott, mert a király, miután megölte testvérét, Zbigniewet, vezekelni indult messzi földre. És a magyarországi Somogyvár elég messzi föld volt. Szóval megérkezett Gallus Anonymus Lengyelországba, és nekilátott megírni az első lengyel krónikát. És abban az első krónikában már említést tesz Sandomierz-ről, bizony. S nem is akárhogyan említi ezt a várost, nem holmi porfészekként – hanem úgy, mint Lengyelország egyik legnagyobb városát.

Mikor az a bizonyos III. Boleszláv – aki Ferdeszájúként vonult be a halhatatlanságba – érezte közelgő halálát, végrendelkezett. S talán nem meglepő, hogy fiai között osztotta fel országát. E felosztás során lett a Visztula és a San összefolyásánál lévő város Kis-Lengyelország keleti felének központja, és önálló hercegség. S ezután megindult a történelem nevű rozoga szekér, és hozta, csak hozta az urakat. Jött II. Száműzött Ulászló és a város ura lett. Őt testvérei elűzték Lengyelországból. Jött utána Sandomierzi Henrik, aki neve szerint végre helybéli uralkodó lehetett volna, ám leginkább keresztes hadjáratokat szeretett vezetni a pogányok ellen. S láss csodát! Hogy, hogy nem a pogány poroszok ölték meg egy esős kedd délután... Jöttek utána testvérei: elsőként IV. Göndörhajú Boleszláv, majd II. Igazságos Kázmér. Aztán Kázmért fia, I. Fehér Leszek követte a város élén. Ez a Leszek pedig fölöttébb érdekes egy alak lehetett! Amikor a pápa felszólította, hogy induljon végre keresztes hadjáratba, Leszek visszaírt a Szentatyának, és közölte vele, hogy ő bizony nem mehet a Szentföldre, mert ott nincsen sör. A pápa elolvasta Leszek levelét, és méltányolhatónak találta a kifogást, ugyanis Leszek otthon maradhatott. Utóbb aztán kiderült, jobban járt volna, ha mégis elmegy. Ugyanis 1227-ben, amikor összeült a Piast-hercegek tanácsa, a nemes urak éppen fürödtek, amikor merénylők rontottak rájuk. Leszek meztelenül lóra pattant, ám utolérték, és hátba szúrták. Miután pedig eltemették a megsebzett, fenséges és meztelen ülepet, Leszek fia, V. Szemérmes Boleszláv került a város élére. S igen, őhozzá adta lányát, Szent Kingát IV. Béla királyunk!

No, csak azért mondom, hogy óvatosan és halkan errefelé. Mert bármikor feltűnhet a történelem rozoga szekere, és még lerázódik róla valaki...

Egyelőre a köd rázódott le róla...

S ebbe a ködbe bugyolálja magát a főtér. Összebújnak a galambok a postaépület homlokzatán. Arra gondolnak talán, hogy azért valahogyan csak túl fognak élni bennünket, embereket. Mert hogy nem ettek a tudás fájának gyümölcséből, ezért aztán nem ment el az eszük. S amikor mi már nem leszünk, ők ugyanígy fognak ülni ott, az akkor már pusztulásnak indult homlokzaton, és nézik majd az emberek nélküli világot a súlyos, őszi köd mögött.

A súlyos őszi köd mögött bújik meg a Kaputorony is. Méltóságosan, fenségesen, csöndesen. Csakúgy, mint a városfalakon kívülre rekedt Szent Mihály templom.

Szelíd bencések őrzik a templom nyugalmát. Az egykori ispotály ma teológiai intézet. Falán kétnyelvű tábla igazít el a fontos dolgokról, imigyen:

„Az ezeréves lengyel-magyar barátság tiszteletére, amely Jézus Krisztusban gyökeredzik, és a két nemzet közös szentjei, Szent István király, Szent Hedvig királynő, valamint más közös szentjeink, uralkodóink és jeles őseink egységet teremtő életművén alapul.”

A Katedrális méltósága aztán végképp csöndességre int...

Csakúgy, mint a királyi palota, a Zamek rendíthetetlen nyugalma és ereje. Olyan erő ez, amely elzavarja még a ködöt is.

Felszáll a köd – s gyönyörűséges, Itáliát idéző színek tűnnek elő. Napfényben fürdik a palota, a székesegyház, a főtér – azt álmodja most az ősz Sandomierzben, hogy ő mégis csak a nyár. Vagy legalább a nyár nagybátyja...

S ilyesféle bohémségeket álmodik a kávéház terasza is, s a teraszon minden üres szék.

Elüldögél most valaki itt. Talán a múlt. Igen... Ő az... Leül a múlt, a legutolsó napsütésbe, s eldiskurál az emlékezettel. Az emlékezet pedig ide hívja elmúlott korok elmúlott embereit, mindazokat, akik lerázódtak valahogyan a történelem rozoga szekeréről, s együtt ülnek, s felemlegetnek régi-régi semmiségeket – aztán hallgatnak leginkább.

Elég bölcs az összes elmúlás a hallgatáshoz.

És ez a bölcs hallgatás vezet bennünket tovább...

Először is a Dlugosz-házhoz.

Hm... Szinte hallom, ahogy most felteszitek a kérdést: Jó-jó, de ki a bánat az a Dlugosz? Semmiképpen sem nevezném ezt a kérdést feleslegesnek! Úgyhogy lássuk a választ:

„A krakkói kanonokot, a király tanítómesterét, Jan Dlugoszt sokan az első lengyel történetírónak tartják. Mások a <<legnagyobb középkori publicistának>>, aki hatalmas irodalmi életművét arra használta, hogy az egyház és a papság helyzetét és kiváltságait védelmezze. Dlugosz az elsők között gyűjtötte össze és jegyezte fel az írott és szóbeli történeti forrásokat. Sok évet töltött különféle kolostori könyvtárak és katedrálisok káptalanjainak látogatásával,, ahol kéziratokat másolt és kikérdezte a nagy események szemtanúit. Kétséget kizáróan ő volt az egyik legkiválóbb krónikás; a lengyel királyokról született dicshimnuszait személyes és bensőséges anekdotákkal fűszerezte. II. Ulászlóról, a 12. században élt uralkodóról például feljegyezte, hogy az erdőben táborozásra készülő herceg így fordult egyik vadásztársához: <<A feleséged, Piotr, most biztosan kényelmesebben fekszik a sztrzelnói apát oldalán.>> Mire máris érkezett a válasz: <<Vagy mint a te királynéd a püspök oldalán>>. A 12 kötetes Historia Polonica című munkája igen kevés elemző részt tartalmaz. Célja mindössze annyi volt, hogy <<poraikból feltámassza az érdemdús emberek emlékét>>. Dlugosz még olyan világban élt, ahol az okság a gondviselés hatalmában volt, ahol a haladás eszméjét még nem találták fel, és amelyben még teljesen értelmetlen lett volna úgy beszélni a történelemről, mint az emberiség dolgainak fejlődésével foglalkozó tudományról. A középkori felfogásban az emberiség nem fejlődött. Sőt, minden év elteltével egyre messzebbre kerül az eredeti kegyelmi állapottól, melynek visszaszerzése létezésünk egyetlen értelmes célja.”

Hát ő volt Dlugosz mester.

És ez itt az ő háza.

Az emberiség pedig tényleg nem fejlődik. Bár csukott szemmel tényleg egészen úgy tűnik, hogy mégis... De csak az a fontos, hogy a kertben sárga virágok nyílnak. Itt felejtődött valahogyan a nyár... Vagy a nyár felejtette itt egyik kedves délutánját. Az meg kiült a kicsike erkélyre, és várja az elmúlást... A kertben pedig furcsa kis teremtmények kapaszkodnak a fákba. Régen elmúlott pillanatok örök tanúi. Kedvesek és hallgatagok és halhatatlanok – éppen úgy, mint az élet, s mint az itt felejtett nyári délutánok.

Mint Dlugosz mester emlékezete...

A Szent Jakab templom Istenhez-fordulása is örök és halhatatlan. A dominikánus barátok temploma volt ez hajdanán. Kolostor is tartozott hozzá, melyet Igazságos Kázmér leánya, Adelajda építtetett. Mondják, ez a román-kori téglatemplomok legszebbje lengyel földön. Ha mondják, úgy kell legyen. S csak annyit tennék hozzá, hogy fenségesen metszi ki az összesűrűsödött hitet a mindenségből. S más emlékeket is őrizget, dédelget, ringat. Odabent, az oldalkápolnában van az alapító királyleány, Adelajda síremléke. Egy freskón pedig láthatjuk az 1259-es tatár betörés vérfagyasztó emlékét. Ekkor mészároltak le a pogányok 49 domonkos szerzetest – ennek a mészárlásnak képe látható a templomban.

De a hit túlélte a mészárlást.

A város pedig a történelmet.

A napfény pedig a telet.

Tényleg mindig van remény...

Ujazdon aztán a történelem monumentalitása állítja meg a korszerűtlen garabonciást. Ez bizony nem az a rozoga szekér, amelyről lerázódnak a ködök és a régi emberek. Itt még hihető egy pillanatra mindaz, amit Szophoklész gondolt mirólunk:

„Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

Ő az: ki a szürke

Tengeren átkel,

A téli viharban

Örvénylő habokon,

S Gaiát, a magasztos istennőt,

Zaklatja a meg-megújulót

Évről évre az imbolygó ekevassal,

Fölszántva lovával a földet.”

Igen, ez volt az antik ember.

S az is az ember, aki ilyen várkastélyokat épített. Ujazdon az Ossolinski család emelt várkastélyt magának a 17. században. És Versailles felépítése előtt ez volt Európa legnagyobb nemesi rezidenciája.

A kastély a naptári időbeosztáshoz igazodik. Négy tornya jelképezi a négy évszakot; egykorvolt 12 nagyterme a hónapokat; 52 szobája az év heteit; 365 ablaka pedig az esztendő napjait. S van egy plusz ablaka is a szökőévek idejére, azt más alkalmakkor eltakarták.

Hát így épült fel Ujazd várkastélya – aztán jöttek a svédek, és elpusztították a csodát. Illetve megkísérelték elpusztítani, de nem sikerült. Csak más értelmezést nyert így, romjaiban...

Most a csókák lakják az Ossolinski család egykori várkastélyát, csókák gúnyos hangja száll a pusztuló falak között.

Pedig ideférne az egész lengyel történelem...

És ide is fér. Téli éjszakákon talán idegyűlnek elmúlott ezer esztendő lengyel nagyjai, s láthatatlan tüzet raknak a kastélykertben... De azt mi nem látjuk. Mi az írott és íratlan köveket látjuk csupán. Írott és íratlan kövek maradnak utánunk, és mesélnek mirólunk valamit. Valamit, amit fontosnak tartottunk közölni az örökkévalósággal. Aztán az örökkévalóság utókorrá szelídül és romlik – és akkor a tudomány kezd bíbelődni írott és íratlan köveinkkel. És az utókor aztán addig magyarázza az írott és íratlan köveket, ameddig azokból igazolni tudja önmaga létezését...

Nézd csak: 1644. Egy évszám. Semmi más. De akkor éltek itt. Éltek, szerettek, öleltek, harcoltak és haltak, mitőlünk teljesen függetlenül.

S persze, majd eltűnnek az írott és íratlan kövek.

Mondtam ugye, hogy 365 ablaka van a várkastélynak. Az év napjait szimbolizálandó. Ha minden ablakon bekukkantva találnánk egy dicsőséget s egy kudarcot, az elég is lenne a lengyel nemzet történelmének. S bizony egy-egy ablak mögött ott lelnénk egy darabka magyar históriát is...

S talán azt is mondtam, hogy van egy 366. ablak is. A szökőévekre.

Csak akkor nyitják meg, különben zárva vagyon.

Nos, barátaim, a mögött az ablak mögött van a jövő.

A mögött a vakablak mögött leszünk egyszer mi is. A mi múltunk. Ott leszünk majd, írott és íratlan kövekbe zárva, a saját életünkkel, bánatainkkal, örömeinkkel, csatáinkkal, küzdelmeinkkel, bukásainkkal és tévedéseinkkel – amelyeket most mind-mind győzelmeknek és igazságoknak gondolunk.

Ott leszünk majd barátaim, minden írott és íratlan köveinkkel.

És csak remélhetjük, hogy lesz majd utókor, aki ránk nyitja a vakablakot.

És talál bennünk is valami heroikusat és nagyszerűt – nem csak ezt a sok-sok pitiáner kisszerűséget.

Figyeljetek csak... Mintha ez a remény reszketne a csókák gúnyos hangjában is... Hej, barátaim...