Krakkó II. – A város életre kell

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Hát persze, hogy itt vendégeskedett.

Mert hát ez a mi Bálintunk felettébb belészerelmesedett a gyönyörűséges Szárkándy Annába. S írta őhozzá a Célia-verseket, szegény Wesselényi Ferenc pedig nyilván úgy tett, mintha semmit sem látna...

„Ezelőtt néki csak rabja voltam,

őtet jutalom nélkül szolgáltam, Rabságból kivett, szolgájává tett,

szolgálatom nem esik héában, Mert ajakát, mint jó zsoldját,

adja, hogy én megcsókoljam, Szerelmével ajándékoz,

csak hogy tovább is szolgáljam.”

No, hát ilyenkor szoktak szegény férjek „úgy tenni”...

Kicsit odébb, a 34-es szám alatt áll az egykori Szepesi-palota, amely szintúgy Wesselényi birtoka volt, s amelyben szintén borkimérés működött. Ennek az lehetett az oka, hogy Wesselényi nádor vámmentesen hozhatta borait Lengyelországba. Aztán letűntek a régi szép idők, de magyar tokajit egészen az 1950-es évekig lehetett vásárolni a Szepesi-palotában. Itt nyílt meg a Grosse-féle borkereskedés, amely odahaza az Oremus-dűlőt is felvásárolta. Aztán eljöttek a kommunisták, az üzletet államosították, és megszűnt a majd' száz esztendős magyar borkereskedés Krakkóban.

De a Posztócsarnok nem szűnt meg soha. A Posztócsarnok nem szűnhet meg, hiszen a Posztócsarnok nélkül Krakkó nem lenne Krakkó.

A gyönyörű gótikus épület a XV. században épült, méghozzá azért, hogy az értékes és drága posztóárut védje. 1555-ben rettenetes tűzvész pusztította a várost, amelyben az eredeti Posztócsarnok is leégett.

Újjáépítésekor kapta ezt a mostani formáját.

Aztán a Posztócsarnok egészen a XIX. század közepéig a posztóáru raktára volt. Amikor pedig odalett a posztó értéke, mindjárt felmerült, hogy a kiürült csarnokot lebontják. Szerencsére a város végül úgy döntött, hogy inkább felújítja az öreg, kiszolgált csarnokot. S hozzáépült a csúcsíves árkádsor, amelynek oszlopsorát a festő, Jan Matejko tervezte. Az emeleti árkádsor faragott emberfejei, a mascaronék szűnni nem akaró figyelemmel pásztázzák a teret és a ballagó időt.

S ugyanezt teszik a régi városháza tornyát őrző oroszlánok.

Az a bizonyos régi városháza ma már nincsen sehol. Még a XIV. században lebontották. De a tornyát meghagyták. A torony pedig az 1680-as tűzvészben égett le, de nem bántották, felújították, s mindössze annyi történt vele, hogy az eredeti gótikus tornyot egy barokk sisakkal fejelték meg. Nem tudom, talán mondtam már, hogy minden kor kitölti a rendelkezésére álló teret...

Ha átsétálunk a Posztócsarnok másik oldalára, és erősen keresgélünk az oszlopsoron, találunk egy láncon függő kést. Ez pedig igen nevezetes kés...

Történt, hogy a szemközti Mária-templom tornyait két testvér építette.

S ha már ketten voltak, hát versenyeztek, kinek a tornya lesz magasabb. S egyikük olyan őrülten akart győzni, hogy egy éjjel megölte fivérét. Ezzel a késsel... Azután magával is végzett. S a két testvér most együtt bolyong a halálban, Krakkó főterén, és hallgatják, ahogy az őr elfújja a Hejnalt...

Akkor gyertek. Ha már belefogtam, járjunk a végére.

S ahhoz, hogy a végére járjunk, fel kell repülnünk a Mária-templom tornyába...

Hallgassátok... Szól a hejnal... Hogy ismerős a szó, csak kicsit furcsa?

Megértem. Bizony, ez a mi magyar hajnal szavunk ellengyelesedett változata. S hogy miért fújják a hejnalt minden órában a krakkói Mária-templom tornyában? Hát, hogy emlékezzenek...

...1241-ben a tatárok rátörtek Krakkóra is.

A toronyőr hajnalban észrevette a városra rontó tatár hordát, és azonnal megfújta kürtjén a riadót. Ám egy tatár nyila halálra sebezte, így nem tudta végig fújni a dallamot.

Azóta minden órában megszólal Krakkó városában, a Mária-templom tornyában a hejnal. S ugyanúgy nincsen vége, mint akkor, amikor betörtek a tatárok. A kürtösök ma is hirtelen fejezik be a dallamot, mintha meghalnának. S ez a hagyomány tisztelet a záloga az örök életnek, barátaim...

Amúgy óránként négyszer szólal meg a hejnal a toronyban, négy különböző ablakból. Egyszer szól a királynak; egyszer Krakkó város elöljárójának; egyszer Krakkó vendégeinek; s egyszer a városi tűzoltóknak. Istenem, de nagyon szép ez így...

S ha már felrepültünk a Mária-templom tornyába, akkor ismerjük meg ezt a csodát.

A Mária-templom teljes neve így szól: a Legszentségesebb Szűz Mária mennybemenetelének temploma. S ameddig ezt kimondjuk, vissza is segít bennünket a história, egészen a kezdetekhez...

1290-ben kezdik építeni a háromhajós bazilikát, és majd' száz esztendeig tart a munka. S előttünk a végeredmény: a fenséges gótika, a mosolygós reneszánsz, és a magasztos, templomépítő barokk mind-mind rajta hagyta nyomát ezen a templomon.

Tornyai felemásak – tudjuk már, miért. Az egymással versengő fivérek miatt. A magasabbik torony 81 méter magas, ezt őrtoronyként is használták. A félbemaradt kisebbik torony végül királyi támogatással épült meg, de így is „csak 69 méter magas lett.

A templomba lépve tenyerébe vesz a fenséges és örök katolicizmus. Percekig csak áll az ember, hogy szeme megszokja a félhomályt, lelke pedig az „ldozat s alázat örömét”.

Utóbb pedig mellénk szegődik a tudás és a felfedezés végtelen öröme...

A bejárattól jobbra találjuk a Czestochowa-kápolnát. Oltárán áll a híres czestochowai zarándokhely fekete Madonnájának pontos mása.

Szemben, a bal oldalon van a Szent Antal-kápolna. Ez a kápolna volt sokáig a város siralomháza. Az elítéltek itt töltötték utolsó éjszakájukat, s innen vitték őket hajnalban a főtéri vesztőhelyre.

A templom szentélyében pedig ott áll a Mária-szárnyasoltár.

Alkotója, Wit Stwosz tizenkét esztendeig dolgozott művén. S a gigantikus, 11x13 méteres oltár elkészítésében olyan emberek voltak segítségére, mint az egykori Felső-Magyarország legnagyobb mestere, Lőcsei Pál.

Ahol most mi állunk megilletődve és meghatottan, állt előttünk Pilinszky János magyar költő. 1965 volt akkor, és a mélyen vallásos Pilinszky is megilletődött és meghatott volt valószínűleg. S így foglalta össze érzéseit:

„(...)itt áll a világ legszebb faragott oltára. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyas oltár: e pillanat a nagy drámák katartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.”

Nagyon úgy tűnik, barátaim, hogy túlélésünk záloga ez... Hogy megtaláljuk az elveszett paradicsomot. Nem odaát, a túlvilágon, s nem is itt, a zsivajos, zsibvásáros világban. Hanem a lelkünkben...

Ezt az elveszett paradicsomot keresgéli a Mária-templom előtt álldogáló halál is. Ezt keresi az idő, amely mostanában állandóan rohan, lót-fut, értelmetlenül és feleslegesen. S ha valaki a Mária-templom méltóságától és fenségétől aléltan csöndre vágyik, jól teszi, ha leül kicsit a templom mögötti aprócska téren. Leül az aprócska téren, s belebújik az aprócska Szent Borbála templom ölébe.

Ezt a templomot még Báthory István adományozta a jezsuitáknak, s itt volt szállása a Krakkóban két évig dolgozó Pázmány Péternek.

S most itt van szállása a menekülő időnek, s ide húzódik vissza az öreg este is. S itt nyugszik el a galambok röpte éppúgy, mint a világ minden feleslegessége és értelmetlensége.

Itt ül le a csönd is, ha el akar mesélni valamit...

Ritkán teszi. Egyre ritkábban. Ezért egyre inkább érdemes odafigyelni rá...

Régen persze még sokat és szívesen mesélt az idő. S azokból a régi mesékből őrizget egy nagyobb csokornyit a Szent Adalbert-templom.

Szent Adalbert Lengyelország egyik védőszentje. A legenda szerint 997-ben szentelte fel a templomot, s itt imádkozott, mielőtt téríteni indult a poroszokhoz. S a legenda ez esetben is közel áll a valósághoz. Ugyanis a templom régészeti kutatásakor a legrégebbi előkerült emlékek a 10. századból valók. Tehát Szent Adalbert idejéből. S a kőtemplom aztán a 11. században épült fel, s mint ilyen, egyike a legrégebbi lengyelországi templomoknak. S ezt a tényt nem írja felül az sem, hogy a templomot 1611 és 1618 között újjáépítették.

Szent Adalbert templomát kezdetben az állandóan úton lévő kereskedők használták, ha úgy érezték, ideje van egy kis imádságnak. Most, a déli oldalon, a tér jelenlegi szintje alatt látható az egykori román-kori bejárat. Ma az idő használja ezt a bejáratot. Az idő jár ide imádkozni, s barátja, a múlt. Egyikük azért imádkozik, hogy az emberek feledkezzenek meg róla végre egy kicsit, másikuk azért, hogy az emberek el ne felejtsék végleg.

Furcsa, beszédes imák ezek.

Talán egyszer meghalljuk, mindannyian...

S addig, ameddig meghalljuk mindannyian, csak sétáljunk tovább.

Minekünk, akiknek megadatott a múlt és az idő imáinak ismerete, legfőbb dolgunk, sőt, kötelességünk, hogy tovább sétáljunk az emlékek országútjain, letűnt korok felé.

S egy ilyen sétára vár a Bracka utca is.

Mert hogy a Bracka 5-ös számú háza volt egykoron a magyar diákok burzája. Ma úgy mondanánk: kollégiuma. S hogy miről mesél ez a ház?

Hát erről:

„A Bracka utcai házat 1464-ben a Krakkói Akadémia vásárolta fel a gazdag Melsztynski családtól, hogy helyet biztosítson benne a Krakkóban tanuló magyar diákoknak. A magyar burza csaknem száz éven át működött, és sok száz, déli határ felől érkező diák lakhelyéül szolgált. A XV. és XVI. század fordulóján az akkortájt világhíres Krakkói Akadémián legalább 1300 magyar diák tanult. Köztük volt Kassai János Antal, aki egy Krakkóban letelepedett gazdag szepességi üzletember fiaként a Jagellók udvari orvosdoktora lett. Ifjú Thurzó János, aki igen magas méltóságokra tett szert: nem csupán Wroclaw püspökévé, de a krakkói egyetem rektorának is kinevezték (...). Meg kell említenünk továbbá: Henckel János írót, Habsburg Mária gyóntatópapját; Szilveszter János bibliafordítót; Dévai Bíró Mátyás írót, a magyar reformáció kiemelkedő személyiségét, protestáns hitvitázót; Ozorai Imrét, az első magyar reformátorok egyikét, katekizmus írót.”

Hát ezekről mesél a Bracka utcai ház, amelyben most az „Új Gyarmat” üzemel. És ez is jól van így...

A magyar burzától kicsit lejjebb magyar zászló leng egy házon. Ebben a házban van ugyanis a Pászt Patrícia vezette Krakkói Magyar Centrum. A nagyon fontos és szép munkát végző kulturális intézmény a megszűnés határára került, természetesen anyagi okok miatt. Örök szégyenünk, hogy az előző kurzus alatt bezárták a krakkói magyar konzulátust. Örök szégyenünk lenne, ha most a Krakkói Magyar Centrum is megszűnne. Lassan vége lesz ennek a napnak is...

Múlttal eggyé válva megyünk tovább, hazafelé.

S az egyik sarkon – csak úgy, mintha mindegy lenne – Szent János temploma áll.

Olyan aprócska templom ez, hogy az Úr a leggyakoribb látogatója.

Elmond egy imát odabent az Úr, s lássuk be, van abban valami mosolyogtató és elgondolkodtató, amikor az Úr imádkozik.

S felmerül a kérdés mindenképpen, hogy vajon kihez imádkozik, kihez fohászkodik az Úristen?

Aki ezt tudja, az tud mindeneket.

Minekünk elég tudni, hogy ide jár imára az Úr.

S aztán, ima végeztével, megáll kicsit a templom mögötti Szent Tamás téren.

Olyan aprócska tér ez éppen, mint a templom. Összeillenek. S ideillik az Úr is. Az öreg kávézóba. Mert az ilyesféle öreg tereken, öreg kávézókban, öreg hangulatokban, öreg alkonyatokban és estékben lakik az öreg élet.

S az öreg élet, elmúlott élet, régi élet valahogyan nagyon szép élet.

S majd visszatérünk, hogy megcsókolhassuk szép arcát...